Egy verőfényes szeptemberi hétvégén kihasználva a nyár utolsó üzenetét egy közös horgászatot terveztünk. A távolodó nyár még utoljára, mintegy búcsúzóul visszatért. Az időjárás kedvezett, a helyszínt kellett csak megjelölni és irány a víz! A választásunk most Csobajra esett. Ez a kis Tisza-parti település leginkább holtágáról híres, ahol szerencsés esetben szebbnél szebb halakkal telhet meg az ügyes horgász haltartója. Annyi jót hallottunk már róla mi is, hogy elérkezettnek láttuk az időt egy személyes találkozásra. Cibussal ketten matchbottal, Peti rakóssal készült a halak elleni merényletre. Hogy mi sült ki ebből?
Az idő igazán kegyeibe fogadott bennünket. A fák is tartották még zöld lombruhájukat, a korai indulást sem akadályozta az őszre jellemző ködgomolyag. Szokásunkhoz híven a hajnali indulást tartottuk a legjobb megoldásnak, hiszen jobb elsőnek érkezni, arról nem is beszélve, hogy idő kell a „felkészüléshez”. A roskadásig megpakolt autók így az első kompjárattal keltek át a Tiszán. A révész el sem tudta képzelni, hová tartunk ilyen tengernyi felszereléssel, amit azért nem értettünk, mert mindannyian csak a legszükségesebbeket pakoltuk be. (Na jó, lehet, hogy vödörből elég lett volna kettő is, de mit lehet tudni, mi legalább hatot vittünk magunkkal.) Már a folyó látványa is felkorbácsolta horgászszenvedélyünket. A korábbi árhullám maradéka úszott el a dohogó komp alatt. A víz kicsit még zavaros volt, aminek később még hasznát vettük, de ne szaladjunk előre.
A komp Tiszatardosnál tett partra bennünket, ahonnan pár perc autózás után értük el horgászatunk színhelyét, Csobajt. A holtághoz vezető út melletti „hivatalban” (magyarul kocsmában) kiváltottuk az engedélyeket, leerőszakoltunk Cibussal egy frissen főtt feketét, miközben megállapítottuk, hogy a törzsközönségnél még mi sem kelhetünk korábban. A holtágig egy rali-pályát idéző, földes-köves-betonos ösvényen jutottunk el. (Útnak a legnagyobb jóindulattal sem tudnám nevezni.) Ahogy ráfordultunk a holtág partjára, részemről szerelem első látásra. Gyönyörű, hamisítatlan morotva került a szemünk elé. Feszített, csendes víztükör. Körben fák, csend.
Mi voltunk az elsők, akik megzavarhatták a természet őszi sziesztáját. A csendháborítást a pakolással sikerült megvalósítanunk. Mindhárman lázasan kezdtünk a kipakoláshoz, így ládák zörögtek, vödrök, dézsák és jókedv hangjai vették át a korábbi csend helyét. Cibus egy távolabbi beállót választott, mi Petivel egy - valószínűleg - csónakleeresztő betonsólyára telepedtünk. Mivel Peti rakózni készült, én pedig matchezni, nem zavartuk egymást. Hárman háromféle etetőanyaggal készültünk. Cibus Top Mixet kevert, Peti tisztán Maros Mixet, én a kedvenc VDE Silver etetőanyagomat kevertem Maros Mixszel.
Az összetevőkön túl fontos volt az etetőanyag állaga is. A holtág egyik sajátossága, hogy iszonyatosan mély: több helyen a 8 métert is meghaladja, és mindezt a parttól már 20 méterre is mérhetjük. A rakós bottal történő mélységmérés is elképesztő meder alakulatot mutatott. A parttól körülbelül 5 métere már 3 méteres vizet mértünk, ami a 13 méteres bothosszig folyamatosan mélyült. A rakós bottal egy rézsűre kellett horgászni, ahol nem mindegy, hogyan etet az ember. A kemény, koppanós gombócokat itt el kell felejtenünk, hiszen ki tudja hová gurulnának a meredek „lejtőn”. A gömbforma egyébként sem tanácsos, hiszen egyedül a seregben volt divat az, hogy „Ami gömb azt viszik, ami kocka, azt gurítják!”, azaz ebben az esetben jobb, ha olyan kaját keverünk, ami szinte ráfolyik a rézsűre. A napsütés hatására a halak nem a mélységben, hanem vízközt keresgélnek, így jobb, ha már vízközt bont az etetőanyagunk. A rakósra is igaz ez, de a matchboton különösen, hogy ilyen helyen a napsütés függvényében 3-5 méteren kell keresni a halakat.
Hogy pontosan hol esznek a keszegek, azt menet közben kell kitapasztalni. Az etetőanyag vízközti oldódását úgy tudtam elérni, hogy a szokásosnál szárazabbra kevertem, és hozzá lösszel kevert szúnyogot adagoltam. A gombócok összenyomásának erejével szabályozhatjuk azt, hol nyisson a becsúzlizott, bedobott csalogató. Rakós boton a sneci persze bezavarhat, de a matchboton már kevésbé. A nyílt vízre nem szeretnek annyira kimerészkedni a snejderek. A matchboton közel nyolc méteres mélységet találtam. A horgászatot 3 méteres mélységben terveztem, amit egy fixen szerelt wagglerrel meg lehet oldani. Ha az idő borultabb és a halak lehúzódnak a mélyebb régiókba, csúszó úszóval kell megkeresni őket. Ennek is megvannak a fortélyai, de ez a peca most nem erről szólt.
A szerelgetéssel, kevergetéssel kellemesen elütöttük az időt, így már ragyogó napsütésben kezdtünk a horgászathoz. Szebbnél szebb fordulások mutatták, a dévérek most a felszínhez közelebb mozognak. A holtág összeköttetésben van az élő Tiszával, így egy csekély vízmozgásra lehet számítani, de horgászati szempontból nem zavaró ennek mértéke. (Ha erősebb az áramlat, a szereléken is növelni kell az ólmok tömegét, így lassabban fog a cucc elvándorolni az etetésről.) Ami ezzel szemben jelen esetben fontos volt, az a parttól mintegy 20-30 méterre húzódó zavaros sáv. A Tiszán - mint írtam - éppen egy árhullám sietett le, így a Tisza megáradt, zagyva vize gyönyörűen megfestette a holtág egyébként kristálytiszta vizét. Miért öröm ez a horgásznak? A halaknak a zavarosság táplálékot jelent, hiszen sok finomságot is rejtegethet a „löszfüggöny”, így előszeretettel keresgélnek benne. A meghorgászandó távolságot ezért úgy választottam meg, hogy a csalizott horog pont a megfestett sáv közepébe essen. Arról, hogy az éhes halsereg biztosan találjon kedvére való finomságot a ködben, én gondoskodtam.
Azt tapasztaltam, hogy az első hal megjelenéséig bizony etetni kell. A bedobott úszót célkeresztbe fogtam és folyamatosan lőttem a tojásnyi gombócokat. Az etetőanyag vizet éréskor rögtön bontott, és alászállva illatos, apró szúnyoggal teli terített asztalt biztosított a keresgélő halaknak. Az első gombócok vizet érése után 20 perccel tűnt el először az úszóm. Izgatottan vágtam be. Vehemens védekezés volt a reakció. Hamarosan egy gyönyörű bagolykeszeg meresztette rám hatalmas szemeit. Megérkeztek hát!
A szúnyoglárvával csalizott horog nem sokáig maradt érintetlen, újabb és újabb önkéntesek sorakoztak a szákban. Hol vannak a dévérek? A víznek legendásan szép dévérállománya van, több 2 kiló feletti példány is horogra került már, a halőr pedig szemtanúja volt egy 5 kilót is meghaladó dévérkeszeg kifogásának. Dolgozott bennünk a kisördög, hogy milyen remek lenne egy pár kiló feletti példányt is horogra keríteni. A szúnyog viszont túl hamar éhes bagolykeszegre, laposkeszegre talált, hiszen ez a két faj kifejezetten a vízben aláhulló táplálékra összpontosított. Olyan csalit kellett keresni, ami biztonsággal átüti azt a vízréteget, ahol az említettek portyáznak. Nem mintha nem szórakoztam volna jól velük, de a kisördög csak nem hagyott nyugodni. A nagy dévérek kedvence a trágyagiliszta. A Mulde kupáról készült beszámolók szerint trágyagiliszta = nagy dévér. Lássuk, a csobaji dévérek miként vélekednek erről? A szúnyoglárvához használt 18-as horog helyére egy „masszívabb” 14-es került, amire kényelmesen felfűzte magát 2-3 apró kis vörös táncművész. Kicsit túldobtam az etetésen, majd az úszó beállását követően lassan, apránként vontattam be a csalit az etetés helyére. (Egy több ólommal ellátott szerelék is megoldás lehetett volna, de ahhoz szerelni kell, így az egyszerűbb megoldást választottam.) A virgonc giliszták most a tobzódó bagolykeszegek alatt kellették magukat. Nem sokáig. Szemet gyönyörködtető feltolós kapás jelezte, valaki rájuk talált. Kicsit kivártam, majd bevágtam a táncoló úszónak. Rögtön éreztem, nem az eddigi „kapkodva rohanó” védekezési móddal van dolgom. Jellegzetes dévér védekezést éreztem. Lomhán, meg-megütve a botot, komótosan húzott. A bot spiccét a vízhez közelítettem, nehogy idő előtt felvergődje magát a felszínre, ahol az esetek többségében sikerül lefürödnie magát a horogról. Csak a part közelében kezdtem el emelni, hogy meglássam, kivel akadtam össze. Gyönyörű, kiló körüli dévér törte át a felszínt. Szája sarkából bajuszként lógott alá a giliszta csokor, mintegy bizonyítékként. Lám, működik a dolog!
Hogy megerősítsük a dolgot, Peti is gilisztára váltott. Ettől kezdve a dévérek követték egymást. (Egy-két szemfüles baglyát kivéve.)
A rakóson egy kicsit másképp kellett azonban alakítani a taktikát. Peti nem vízközt, hanem fenékről fogta a dévéreket. Az egykezes etetőanyag „hurkákat” folyamatosan dobta, de szúnyog helyett darabolt gilisztát kevert a földbe. A szereléket úgy állította be, hogy az előke egy része ráfeküdjön a meredélyre, az ólmozást viszont úgy állította össze, hogy lassú alálebegéssel hagyjon időt a vízközt keresgélő halaknak is a horoggal való találkozásra.
Ezt a darabolt földes gilisztát nekem is ki kell majd próbálni! Ha a rakóson működik, akkor miért ne lehetne matchen is hatékony? Legközelebb nem hagyom ki én sem.
Azért nehogy azt higgye bárki is, hogy csak halfogásból áll egy horgászat. Mindig történik néhány vidám (természetesen, már akinek) pillanat is. Most sem volt másképp.
Időközben megérkezett Peti egyik haverja is, aki egy twisterrel kezdett el dobálni. Biztattuk, hogy csak bátran, mert folyamatos rablások borzolták a felszínt. Nem kellett sokat dobnia, máris egy őserő rontott a gumira. Nem sokat teketóriázott, folyamatos rohammal lehúzott 40 méternyi damilt a nyüszítő orsóról, majd durranós szakítással távozott. Kicsit megrémültünk, finomszerelékes pecásoknak sokkoló volt egy ilyen vehemens roham. A fenevad ellentmondást nem tűrve ment, mint egy megvadult teherhajó. Hogy mi lehetett, csak találgatni tudtuk. Nagyobb balin, csuka egyaránt szóba jöhet, hiszen pont miattuk látogatja egyre több pergető horgász a holtágat. (Csak nekik súgom, jön a szezon. Múlt hétvégén egy közel 6 kilós példányt pergettek ki a szemem láttára.) Petivel felváltva vigasztaltuk a pórul jártat, ne aggódjon, megvolt az 10 kiló is.
Cibus közben megunta a banánt és inkább komló kompótra váltott, hasznos taktikai tanácsokkal segítette a halfogást. (Szeretjük ugratni egymást, én csak vénembernek titulálom, mire közli, hogy meg is kell azt a bizonyos kort érni! Ő már ezen túl van, én pedig…)
Peti egy fotó kedvéért szép komótosan belecsúszott a vízbe. Ezzel nincs is semmi gond, elvégre meleg van - gondoltam -, bár a kezében tartott fényképezőgépért kicsit aggódtam. Miután bebizonyosodott, hogy egy kézzel nem tud kikapaszkodni, (mivel a beton sólya meredeken lejtett) megpróbált telefonon segítséget kérni, de a telefon az övére csatolt tokkal együtt már víz alatt volt. Egyre jobban kezdett csúszni a vízbe, majd közölte, hogy a telefonja után a gép is veszélybe kerülhet. Na akkor húzzuk ki. Szerencséjére csak derékig lett vizes, a nap pedig szépen sütött. Bátorítottuk, hogy ezt ismételje meg novemberben is. Azt válaszolta, amit én is mondanék hasonló helyzetben. A szolgáltató sajnos nem vette be a „bepárásodott” mesét, így azóta szegény telefon halódik.
Cibus időközben újabb komló kompótra tett szert. Hiába, a rutin. Úgy láttam, nála ez az aroma beválik, főleg, ha én vagyok a sofőr. (Legközelebb kitolok vele és az ő kocsijával jövünk.)
A horgászatra szánt idő sajnos mindig kevésnek bizonyul, így nekünk is lassan össze kellett pakolni. Egy gyors fotózás a halakkal, hogy ők is mehessenek dolgukra. Pár perc múlva már a tiszalöki kompon tervezgettük a legközelebbi akciót. Bizakodtunk, hogy a szép időjárás kitart még egy ideig. De ha végérvényesen beköszönt is az ősz, ide még visszatérünk!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Takács Péter, Polyák Csaba
