Az elmúlt esztendő utolsó pecája egy emlékezetes, Tisza tavi matchezés volt. Elérkezett az új horgászszezon, és mi ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Háromhavi kényszerű tétlenség elég volt arra, hogy a mozdulatok lelassuljanak, reflexeink egy kicsit berozsdásodjanak. Arra azonban kevés volt a téli álom, hogy abból felriasztva, ne a vizek, halak közelébe igyekezzünk, amint időnk engedi. Egy márciusi hétvégére esett az első „halvadászat”, ami jobban sikerült, mint azt gondoltuk volna...
A hosszú, unalmas téli napok lassan lekoptak a naptárról. Az utolsó téli hónap lapját kéjes gyönyörrel téptem le a falinaptáramról, hogy alóla már egy tavaszi hangulatú fotó mosolyogjon rám. A kis hóvirág a maga egyszerűségével még csillogó hógyémántok között hajladozott, de egyértelműen a tavasz üzenetét adta át. Az ablakon kinézve az üzenet kissé korainak tűnhetett, hiszen még hóförgeteg kergetőzött a szél hátán, nem a lágyhajú tavasz. Az enyhe tél megpróbálta behozni azt, amit eddig elmulasztott. Erőlködése azonban hiábavalónak bizonyult. A tavasz már elküldte huncut gyermekeit, hogy megfricskázzák a vén tél jégcsapos orrát. Sokáig nem is tűrte a fiatalok évődését, és szedve a sátorfát elviharzott a zord északi tájakra, ahol egész évben mély tisztelet övezi. A hátrahagyott birodalmat így a tavasz vette irányítása alá. Elindította langyos szellőit, hogy simogassák végig az erdők-mezők elgémberedett tagjait, és üzenetet küldött az égi vándoroknak, újból kiadók a fészkek.
A hírek hallatára igen korán meg is érkezett az első gólyapár. Ahogy bevitorláztak ebbe a hegyekkel körbeölelt vidékre, egy pillanatra azt hihették, félreértették a tavasz üzenetét. A mezők még fagyos közönybe burkolóztak. A meghívottakkal azonban illik vendégszerető módon báni. A tavasz is így gondolta, ezért jobban befűtött. A környező hegyek ekkor sírni kezdtek. Patakzott a könnyük, és ez az áradat utat keresett magának. Az apró kis folyásokból egyre nagyobb vízgörgeteg hízott. Semmi nem állhatott az útjukba, vadul nyargaltak a hegyek meredek lejtőin, elsodorva mindent, aminek nem sikerült megkapaszkodnia, például egy fa gyökérzetébe. Az emberi butaság már gondoskodott arról, hogy ilyen fogódzkodóra ne leljenek az apró rögök, így azok akadálytalanul sodródnak a mélység felé. A hírek komoly árhullámot jósoltak.
A folyókra egy ideig nem lehet számítani.
A selymes tavasz egyre több horgásznak pezsdítette meg a vérét. Mindenki készült, szervezkedett, hogy a halakra vethesse magát. A jég épphogy elvonult a vizek hátáról, máris ínyencségekkel ellátott horgok repültek az éhező halsereg megsegítésére. Mindenki tudta, ki vannak éhezve. A horgász saját kínzó sóvárgásán szeretett volna úgy enyhíteni, hogy halfogás utáni éhségére is orvosságot találva közben jót szórakozzon. Hiába, a pecás mindig önző önmagával szemben. Na jó, csak egy kicsit.
Az utolsó hideg hajnalok is langyosra váltottak, mikor végre én is a másnapi horgászatra készülődhettem. (Kicsit viharosra sikeredett a szervezés, remélem, legközelebb már nem lesz ilyen probléma.)
Az előző hetet egy fránya vírusnak köszönhetően a paplanok között kellett töltenem, és hiába tudtam, nem lenne tanácsos még a víz partjára mennem, éreztem, hogy ez most sokkal többet segít rajtam, mint bármilyen gyógyszer. Az indulást megelőző éjszakán csak fejemet a párnába fúrva mertem köhögni, nehogy feleségem, hallván nem jellemző baritonomat, lefújja a túrát. (Egy nőben, ha beteg az ember, százszorosan felerősödnek a vajákos, csodadoktori ösztönök.) Hajnalban a telefon ébresztőjét sikerült hihetetlen gyorsasággal kiiktani, így feleségem észre sem vette távozásomat. Öltözködés tekintetében semmit sem bíztam a véletlenre. Az TV2 időjósa - miután majdnem átesett az időjárás szűk keretein - hűvös időt jósolt, némi záporral-zivatarral. Egész héten gyönyörű idő volt, nem csodálkoztam.
Két nadrág, 4 pulóver, vastag zokni, és mindezek tetejére az esőruha. Jöhet hó, fagy, sár vagy napsütés, én készen állok.
A felszerelést előző nap bepakoltuk az autóba, így még sötétbe burkolózott az utca, mikor elindultunk. Úgy alakult, hogy az őszi matchbotozásunk helyszínére, a Tisza tóra megyünk, hogy felfrissítsük az emlékeket. Cibus már tréningezett a héten, így némi előnyben bízhatott, ahogy elindultunk a homályba vesző országúton. Én el-elbóbiskoltam a hosszú úton. Átgondoltam, mire számíthatunk. Előzőleg beszéltem édesapámmal, aki nem éppen friss, két nappal ezelőtti állapotról tudott beszámolni. Ezek szerint a tározó nyári vízszintjét még nem érte el, de a hírek szerint az éhes keszegek már portyáznak. Félő volt, hogy a folyón lenyomakodó áradás zavarossá teszi a tavat. Ez később be is igazolódott. A horgászboltos cimbora is hasonlókról tudott beszámolni. Az árhullám miatt a tározó területét csak most kezdik feltölteni, de ezzel egy időben a Nagykunsági zsiliprendszerét kinyitva le is engedik a zavaros víztömeget. Normál esetben, ha nincs nagyobb áradás, még a tiszta vizű Tiszából töltik fel a medret, hogy felesleges hordalékkal ne terheljék a feltöltődéssel küszködő tavat, de ilyenkor erre nincs lehetőség. Útközben egy gólyapárra lettem figyelmes. A tavalyi fészket rendezgették, hogy ha újra erre járok, már hangos kelepeléssel a jövő gólyanemzettségéről gondoskodhassanak. Ahogy a nap átütötte a sötétség fekete leplét, a tiszta kék égbolt helyett szürkés, piszkos fellegek néztek le ránk. Az esőruhák ma nem maradnak szárazon. Hat órakor kanyarodtunk rá a tározó gátjára. Először az abádi csónakkikötő környékét vettük szemügyre. Sár, zavaros víz, uszadék mindenütt. Elkeserítő helyzet. Hogy ne kelljen legalább a sárban ülni, a szalóki öbölnek fordítottuk az autó orrát. Itt a terméskövekkel kirakott parton legalább száraz lábbal pecázhatunk.
Az időközben ideért árhullám megtette hatását. Zavaros, szemetes vizet találtunk itt is. Ez van, itt kell megpróbálni a halfogást. Vérmes reményeket nem tápláltunk, de hogy rajtunk ne múljon, az előkészületekhez fogtunk. Az első tavaszi pecára nagyon rákészül az ember: szúnyoglárva, minden színben pompázó csontkukac, finomabbnál finomabb etetőanyagok.
A szúnyoglárvák felporzását, az etetőanyagok bekeverése követte. Cibus Top Mix Xtasy dévért használt, én 2 kg VDE Turbo és1 kg Big Fish keverékével próbálkoztam. A szúnyogokat finom löszbe kevertük, bár a víz e nélkül is „füstölt” rendesen.
A ládákat beélesítettük, és elővettük a tavaszi varázspálcákat. Mindketten matchbotot szereltünk. A vízmélység a 1,5 métert is alig éret el, így fixen szereltünk. A szokásos, 7 grammos Erdei Masterrel próbálkoztam, Cibus egy 10 grammos, tehát nehezebb, de jobban látható úszót szerelt. A víz tetején ringatózó sok kis faág között figyelni kellett az úszó fekete bóbitájára. Ha félrepillantott az ember, nehéz volt újra rálelni. Az alapozó etetésnél bizony rájöttem, a hosszú kihagyás után van mit gyakorolnom. Nem baj, itt az alkalom. A lágy gumival szerelt csúzlival minden dobás után lőni kezdtem a földes szúnyoggal kevert etetőanyagot, amit annyira nedvesítettem meg, hogy tapadósabb állagot kapjak Ezzel azt próbáltam elérni, hogy az etetőanyag csak a fenék közelben oldódjon, és könnyen ellőhető legyen. Minél többet csúzliztam, az úszóhoz annál közelebb pottyantak be a gombócok.
A horgászatot a fenék közelébe terveztem, így az eresztéket is úgy állítottam be, hogy a horog érintse azt, majd később a víz más rétegét is végigpásztáztam. Természetesen mihelyt elhelyezkedtünk, az ég is megnyitotta csatornáit, és sűrű cseppek kopogtattak a kifeszített ernyőkön. Mi jöhet még?
Az eső szerencsére gyorsan kiadta erejét, és kellemes, de hűvös idő váltotta fel az égi áldást.
Az első halam egy aprócska balin volt. Az év első hala. A kisujjnyi apróságot kíméletes horogszabadítás után engedtem vissza. Ezt követően néma csend.
Már aggódni kezdtem, hogy itt ma nem terem babér, mikor úszóm vékony karbon antennája elkezdett nyújtózkodni. „Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér!” - szól a bölcsesség, esetünkben pedig addig, amíg a horgász engedi. A szépen billegő úszó látványában kigyönyörködtem magam, és óvatosan bevágtam. Régen érzett ellenállást éreztem. Valaki méltatlankodott a horgon. Óvatosan fárasztottam, hiszen a vékony előke és aprócska horog nem engedett meg szigorú bánásmódot. A hal jobbra-balra kitörve igyekezett szabadulni, de a lágy bot finoman kirugózta minden erőfeszítését. Egyre engedékenyebbnek mutatkozott, és végül kimerülten csúszott a merítőbe. Egy csodaszép, termetes bodorka. Igazi tavasz-hírnök. Az első jobb hal kifogását követően szépen jöttek a többiek. Cibus is szedegette a tó virágait, bár szegénynek pont az etetése fölött állt össze egy kupacnyi hordalék, ami kissé megnehezítette a dolgát. A víz tetején ringatózó törmelék feladta neki a leckét.
A halak nem a szokásos vehemenciával kaptak. A legtöbb kapás tétova, lassú elhúzás volt. Többnyire bodorkák, vörösszárnyú keszegek voltak a tettesek, de egyre több szép dévér is megjelent a csemegére. Túlzás lenne azt állítani, hogy szinte egymást érték a kapások, de a körülményekhez képest szépen jöttek a halak. Az aprócska horgot később nagyobbra kellett cserélnem, mert gyengének bizonyult. Miután kettő is kihajlott, az eddig használt 16-os méretet 14-esre cseréltem.
A kapások szünetében a mellettem nyújtózkodó nádast hallgattam. Pockok neszeztek az elszáradt nádtorzsák között, madarak üzentek egymásnak rég hallott énekükkel. Egy csíkos potrohú darázs döngicsélt az etetőanyagom felett. Szemmel láthatóan most ébredhetett, mozdulatai tétovák, bizonytalanok voltak. Óvatosan araszolt a legördülő etetőanyag szemcséken, majd kissé „dülöngélve” szárnyra kapott. Megrészegült a tavasztól.
Az időközben feltámadt szellő elkergette a víz hátáról a törmeléket, az égre viszont sötétlő fellegeket tornyozott. Jobbnak láttuk befejezni a horgászatot, nehogy úgy végezzük, ahogy reggel kezdtük. Elázva nem jó pakolni. Cibus kezdte a szedelőzködést, később én is csatlakoztam. Szép lassan mindent elnyelt az autó. Halaink egy részé hazavittük szüleimnek, hogy egy kis tavaszi sült keszeggel színesíthessék az étrendet, a többieket útjukra engedtük.
Hazafelé ismét elbóbiskoltam, de tudtam, nem kell már álmodoznom a szép fogásokról. Az idő melegedésével a halak étvágya is egyre jobb lesz. Ha a mai horgászat lesz a legrosszabb az év kalandjai között, akkor csodás szezon várhat ránk. Bízom benne, hogy valóban így is lesz. Rajtunk nem fog múlni, ha csak tehetjük, ott leszünk a vizek partján, hogy elhozzuk azt, amit a legjobban szeretünk. Azoknak az élményeknek a lenyomatát, amelyekkel újra átvészelhetjük a következő telet. Igyekezzünk hát minél több élményt gyűjteni. Ezek lesznek csak azok, amiket később sem vehet el senki tőlünk.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba (csabio)
