Mielőtt bárki valamiféle elfajult (vagy elfajzott?), brutális küzdősport-mérkőzésre gondolna, sietve bemutatnám a mérkőző „ellenfeleket”. Az ördögi törpök mindannyiunk kedvenceit, a pehelysúlyban „fantörpikusan” verhetetlen törpeharcsákat, a szintén kubikgödöri székhelyű kárászok pedig hazánk valaha oly gyakori, őshonos képviselőinek ezüstös, élelmes és a töpörödött bajszosokhoz hasonlóan agresszíven terjeszkedő, tájidegen rokonait jelentik. Riválisok, telhetetlenek, mindenre elszántak. Hogy kinek a győzelmével ért véget a „küzdelem”? Természetesen az enyémmel. :-)
Folytatva a szembenálló felek rövid ismertetését, illendő a hozzánk korábban, valamivel több mint 100 éve bekerült törpeharcsával kezdenem. A tudományosan az Ameiurus nebulosus névre „hallgató”, 8 bajuszszállal és zsírúszóval rendelkező, mell- és hátúszó tüskékkel felfegyverkezett vakarék még őshazájában sem számít „nagy durranásnak”, noha idehaza kitörő tapssal fogadnánk az Amerikában megszokott 0,5-1 (néha 2 vagy több) kilós példányokat. Szóval a (néhol pannonicum alfajként megjelölt) „hungaricum” törpicsek a legtöbb esetben csupán akkora, mint egy mobiltelefon - a modern világ hasonlataival élve. Étvágya fordított arányban áll törpeségével, táplálékbefogadó képessége óriási. Ha nagyon éhes, nem ismer lehetetlent (és többnyire mindig éhes, mint az a bizonyos medve, amellyel találkozunk az erdőben :-)). Amilyen csúnya apróság a nálunk nagyon kevés természetes ellenséggel rendelkező törpeharcsa, annyira elszántan őrzi, védelmezi nagyméretű ikráit, illetve egy ideig feketén gomolygó ivadékait; alighanem ez a példás (egyébként apai) felügyelet is előnyére szolgált elterjedésének. Ennyit a törpeharcsáról.
A másik oldalon álló ezüstkárászok Kubik csapata (a „harc” színtere egy kubikgödör-szerű mély tavacska a Duna mellett, Gödön - innen az elnevezés) egytől egyig edzett, kisportolt, rendkívül szívós, szapora, és az élelemben nem válogatós hal-játékosokból áll. Virgonc kárászaink rég megboldogult elődei a XX. század derekán kerültek be importként Bulgáriából, ma már szinte minden horgászvízben akad belőlük, sőt néhol túlságosan is sok Carassius auratus nyüzsög, kiszorítva őshonos halainkat. Az „auratus” faji határozó „aranyos, aranyozott” jelzője cseppet sem lehet véletlen, ha a szürkés ősökből Kínában kitenyésztett aranyhalak rendkívül változatos, a jó ízlés határait súroló (illetve meghaladó) tulajdonságokkal rendelkező - hólyag- és teleszkópszemű, megrövidült, duzzadt testű, rizsszemszerűen borzolt pikkelyű, gombafejű stb. - társaságára gondolunk, hiszen az aranyhal voltaképpen cicomás ezüstkárász.
Említésre méltó az ezüstkárászok rendhagyó, klónokat „gyártó” szaporodásbiológiája is. A szó szerint „fajtalankodó”, lezüllött, fűvel-fával leálló nőstények a velük ívó más pontyfélék hím egyedeit „ejtik át” úgy, hogy a saját magukra minél jobban hasonlító utódokban „reménykedő” lovagok tejét csak a petesejt fejlődésének elindítására használják fel (mellőzve a hímivarsejtek genetikai készletét), csupa ezüstkárász-ivadékot létrehozva ezzel a különös folyamattal. Ezt a hosszú mondatot a tudomány nyelvén egy szóval is ki lehet nagyjából fejezni: gynogenezis. A tökéletességre törekvő ezüstkárász-hölgyek azonban „sejthették”, hogy az ivartalan, klónozásos szaporodás könnyen zsákutcához vezethet, így „bevezették” a genetikai szempontból sokkal előnyösebb ivaros szaporodást, azaz előkerítettek néhány hímet, dorozsmás nászkiütésekkel, tejjel, ahogy kell. Manapság egyáltalán nem ritka a hím ezüstkárász.
Kicsit bő lére eresztett (de talán érdekes tudnivalókat tartalmazó) bevezetőm után térjünk a lényegre; kezdődjék a játék, azaz inkább a vérre, akarom mondani etetőanyagra menő küzdelem a két minden hájjal megkent, rámenős zabálóművész halfaj között.
A mérkőzés feljebb már említett helyszíne egy magára hagyott, gazdátlan (és ezért pontyokban, más nemes halakban nem igazán bővelkedő), apró, ám meglepően mély tavacska Gödön, egy ugrásra a Dunától. Valamikor talán valakik valamilyen okból gödröt ástak itt, középen megfejelve egy tekintélyes földhalommal (valahová nyilván tenni kellett a kiásott tonnákat), amely aztán a Dunából, esőzésekből és a talajból érkező víznek köszönhetően szigetté vált, az itt költő tőkés récék örömére. Ahol pedig sziget is van, ott víz, jelen esetben tavacska is van. Meglehet, nem így keletkezett a tó, de a végeredmény szempontjából nem lényeges.
Az 1 hektárt sem elérő, felülnézetből óriási fánkra hasonlító tó fél partvonalát ritkás nádas, szinte az egész partszegélyt hínáros, gyékényes, sűrű növényzet veszi körül. Talán ezért (meg a „MÉLY VÍZ!” feliratú táblák miatt) nem keresik fel fürdőzők a szépen sötétlő, barnás, de áttetsző, tiszta vizét. Pancsoló emberek helyett így annál több sikló, béka, teknős (róluk még lesz szó), madár (récék, szárcsák), vízi rovar, csiga, no meg hal található itt, ahová egyik ismerősöm hívott.
A baráti invitálásnak könnyen engedve (bánja kánya a nemes halak, a telepítés, illetve a napijegy hiányát, ha kedvünkre szórakozhatunk mindenféle kisebb „egyébbel”), egy június végi kora reggelen fészkelődtem kényelmesen a kiválasztott öreg fűzfa tövébe, kissé meredek szögben, szemben a vendéglátómmal, aki egy lapos, kevésbé derékfájdító, de a tűző napnak kitett placcon foglalt helyet. A szigettől egymást nem láttuk, így legalább jobban koncentrálhattunk a barátságos, ki fog többet alapon zajló versenyre. Kiderült azonban, hogy nem mi kerültünk szembe egymással (képletesen, persze), hanem egy bizonyos hal lett közös ellenfelünk, már-már ellenségünk. Igen, kitalálhattátok, a törpeharcsára gondoltam. :-) Lássuk, milyen eredménnyel zárult „Harc a Törpékkel” nevű akciónk.
Először könnyű fenekezővel léptem, a „távolabbi” terepet feltérképezendő (tekintve az állóvíz szűkös méreteit, a csali legfeljebb 15 méterre szállt, a szigetet körülvevő nádas közelébe). Az etetőkosaras készség rögtön bukott, rángatós kapás után araszos „töpörödvény” csócsálgatta duzzogva tekergő bajszai közt a csonticsokrot, a következő egyed pedig már javában emésztette a fémmel bélelt nyüveket, mire hajlandó volt emelni a kapásjelző karikán. Maradt a gyorsabb bevágást lehetővé tevő úszózás.
Az etetéssel is azonnali hibát követtem el. Igaz, hogy tó összes hala kiéhezett bestiaként tódult a csobbanás hangjára, de az egyszerre bedobott nagyobb mennyiségű (ezen legfeljebb 6-8 tyúktojásnyit értek) etetőanyag még így is kellően hosszú idő alatt fogyott el ahhoz, hogy a valamelyest késve, de népes atyafisággal érkező törpeharcsáknak is jusson valami. És ha már odaértek a kis mohók, határozottan pofozták félre a tüskeböki szúrófegyverrel nem rendelkező keszegeket, kárászokat. Ennek a féktelen lökdösődésnek, turkálásnak a felszínen lavórnyi buborékhalmaz mutatta nyomát, ezzel számomra megadva a jelzést, ideje odébb próbálkozni, „törpe-mentesebb” területen. Valahogy a dunai gébes szituációk szülte mottóm kelt életre, kis módosítással: „Mindegy, csak törpeharcsa ne legyen!” Tehát keszegfélék horogra kerítése volt a fő cél, illetve a fehérhalak közt „rangosabbnak” számító ezüstkárászok kiügyeskedése. (Zárójelben megjegyzem, tekintsünk el a „Vajon keszeg-e a kárász?” kérdés részletesebb megválaszolásától, rövid véleményem szerint ugyanúgy nem keszeg a kárász, ahogy például a garda, balin, domolykó sem „igazi” keszeg, legfeljebb pontyféle :-)).
A felszínen tobzódó seregnyi, „horogéretlenül” apró vörösszárnyú keszeg elkerülése viszonylag könnyen ment a majdnem fenékre állított eresztékkel, de ezzel csak az iszapos aljzaton disznólkodó törpeharcsáknak kedveztem. És bár a naphalak még akkor sem tartoznak a fehérhalak közé, ha „napkárásznak” hívjuk őket, ők sem okoztak gondot, makacsul őrizték kifürdött gödreik értékes tartalmát a partszéli részeken, ahol rajtuk kívül legfeljebb néhány béka ücsörgött röpködő rovarok után vágyakozva.
Ami a csalit illeti, csak csontkukac és csemegekukorica étekkel szolgálhattam; az utóbbi mindössze néhány bodorkának, no meg természetesen számos törpének nyerte el tetszését. Maradt tehát a csonti, mint szelektálásra tökéletesen alkalmatlan csali. :-) A lárvák számának gyarapításával bizonyos fokig ki lehetett küszöbölni legalább Aprajafalva ifjabb lakóit, de a sikeres taktika végső soron nem a csali megválasztásán, hanem az etetés végrehajtásán múlott. A kezdeti, nagyobb mennyiségű (halom-) etetés eredményezte kudarcot követő kísérlet beállításánál „kontrollként” kezelés-, azaz etetésmentes körülményeket teremtettem, vagyis nem kürtöltem világgá a gombócok bedobálásával azt, hogy „Tálalva!”, csak találomra ejtettem ide-oda a csalit. Etetés nélkül megdöbbentően változatos teremtményekbe botlottam.
Jászból kettőt is sikerült lépre csalnom, szilvaorrú és karikakeszegből egy-egy kuriózumnak számító egyed iratkozott fel a kifogott (és a törpeharcsák kivételével visszaengedett) halak listájára. És ha már a szabadon eresztés szóba került, a következő, rendhagyó esetem megér egy kis kitérőt.
Nos, a cserkészési „natúr” kísérlet során egy gyékényes mellé dobtam a szereléket (mintegy másfél méteres eresztékkel), hátha az itt nagyobb eséllyel lebzselő kárászok valamelyike, vagy netalán egy ritka ponty szája elé pottyantom a fehérjedús nyalánkságot. Nem is okoskodtam rosszul, noha az áhított halak helyett egy apró sügér ficánkolt a horgon, szép süllyesztős kapást követően. Pár perc elteltével másodiknak végre egy kisebb kárász emelte meg kissé az úszót, mondhatni, etetés nélkül is működőnek tűnt a törpeharcsa-elkerülő terv.
A harmadik jelentkező azonban elég sokára érkezett, majdnem negyed óra is eltelt, mire az úszó komótosan, lassan elindult a gyékények felé. Először azt gondoltam, kagylóba, vagy valami kisebb faágba akadtam, úgy lavírozott lassan ide-oda. Az egyenletes jobbra-balra dülöngélés azonban a vízfelszín közelében egyre szabálytalanabbá, döcögősebbé változott, és egyszer csak, nini, egy fej törte át a vízfelszínt! Embert próbáló harcsákról szóló élménybeszámolóknál kedvelt kifejezés ez a „vízfelszínt áttörő fej”, ezúttal azonban nyoma sem volt se bajuszszálaknak, se méretes kobaknak, sőt, nagyon is picike volt az a hosszúkás pofa, csőrszerű szájában a csontis horoggal. A furcsa fejet rögvest jókora lapos, sötét objektum követte, és még mielőtt miniatűr, a Föld édesvizeinek egyikét meglátogató „idegenekre” gondoltam volna, döbbenten azonosítottam az illetőt.
„Nevem Teknős. Mocsári Teknős. Úgy nézz rám, hogy Magyarország egyetlen őshonos teknőse vagyok. De most már kérlek, add ide ezt a finomságot!”, mondhatta volna a mókásan evező „fogás”, ha nem szorította volna oly elszántan zsákmányát. Annyira elmerült a kötélhúzásban, hogy gond nélkül irányítottam part-, majd kézközelbe. A horog szerencsére nem ütötte át a száját, még nagyobb mázli, hogy nem nyelte le. Nyugodtan, talán kissé csalódottan tűrte a fotózást, ugyanis csontkukac-falatok nélkül kellett visszatérnie piciny birodalmába. Hát így fogtam meg életem első teknősét. :-)
A teknőc után következett az etetős próba, azaz, hogyan etessek, túljárva a szúrós törpék parányi, mindig csak a kajáláson járó eszén? A kezdeti bőségesebb ingyen konyha ugyan eredményezett kevés keszeget (bodorkát, vörösszárnyút), egy-két kárászt, de a percek alatt megjelenő, kellemetlenül tüskés harcsák fölényesen söpörték le a pályáról a velük labdába sem rúgó, kedveszegetten odébb somfordáló keszegnépséget.
A megoldás pofonegyszerű volt. A korábbi 6-8 gombóc helyett mindössze 2-3 darabot bedobva, jelentősen csökkent az étkezésre fordítható idő. A valamivel gyorsabban reagáló keszegek, kárászok általában elsőként érkeztek az etetésre (gyakran szinte azonnal), és a kevés eleséget többnyire sikerült maradéktalanul elfogyasztaniuk a lassúbb törpeharcsák elől.
Az etetőgombócok becsapódása után legalább 8-10 perc múlva a csalogatást vagy a beérkező törpék, vagy a kajamaradékok elpucolását követően továbbálló halak miatt megismételtem - de az előbbi etetéstől legalább 3-4 méterre. Itt ismét 8-10 percig folyt a horgászat, aztán megint kicsit arrébb ismételtem meg az egészet, többször is visszatérve az időközben „kihűlt” helyekre. Persze, ezzel az aktív helyváltoztatásos etetési módszerrel sem sikerült teljesen nullára redukálnom a folyton késlekedő, alighanem már eléggé frusztrált törpeharcsák számát, de legalább elértem azt, hogy közel döntetlenre forduljon az állás a Törp Ördögök és a Kubik Kárászok csapata között. És azért a törpék közt is akadt néhány különös, már-már szépnek mondható egyed.
A napfényben fürdőző cimborának ugyan nem sikerült ilyen mértékben szembeszállni a törpék rohamával, pedig spiccbottal, vízközt is próbálkozott. „Jutalmul” csupán apró vörösszárnyú keszegeket és ugyancsak csöppnyi, pár centis törpe-ivadékokat mutathatott fel. Meglehet, a napos oldal nem volt a nyári meleg elől inkább az árnyékba húzódó testesebb halak ínyére, mindenesetre a csontkukac csokorral elért vörösfülű ékszerteknős fogását nehéz lesz felülmúlni. :-)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
