Hosszúra nyúlt a téli vegetálásom. Mikor éppen kiolvadtak egy kis időre a vizek, én nem mehettem. Egyre jobban kezdett hiányozni a peca. Megfogadtam, hogy az első komolyabb felmelegedést követően nem habozok, ha törik, ha szakad, horgászni fogok. Szerencsére az égiek is megszántak, és a február végét ritkán tapasztalható 15-20 fokos enyhüléssel zárták. Mivel szökőévet írunk, plusz egy jó horgásznap! Azért nem mehet minden simán, a hétvégémet munkával kellett töltenem. Kész, elég volt! A következő hétvégére már eső és szélvihar várható, nem várhatok tovább. Gyorsan kiírattam magamnak egy nap szabit, és a hét közepén végre vízparton lehettem. Na, azért ez sem ment simán.
A délelőttöt párommal egy kivizsgáláson töltöttem. Terheléses cukorszint vizsgálat. Szegénynek két véradás között egy flaska cukros vizet kellett meginnia. Szorgalmasan kevergettem a sűrű szirupot, és közben arra gondoltam, engem két embernek kellene lefognia, hogy ezt megigyam. Szerencsére az egészségügy útvesztőiből 10 órára azért kiverekedtük magunkat. (A kórház udvarán a parkolás potom 400 Ft volt, a kismamáknak nincsen vizitdíj, egyenlegem rendben.)
Hazafelé beugrottunk a kedvenc horgászboltomba is, hogy felkészülten vethessem magam a délutáni horgászatba. Párom is elkísért, amire eddig talán egyszer volt precedens. Úgy tűnik, a babavárás teljesen megváltoztatta. Szó nélkül, türelmesen várta, amíg összeszedtem a „hozzávalókat”. A bevásárló listám rövid volt. Kettő kiló etetőanyag, kettő liter csonti, egy doboz édes VDE kukorica. Időközben ugyanis úgy döntöttem, pontyozok egyet, akár edzésnek is felfoghatom a közelgő fórumtalálkozóra. Ha most, ebben a hideg, pár fokos vízben is működik a dolog, talán ott sem őrzöm a vizet. Ha nem, legalább gyakorolom a dobásokat, a csúzlival történő etetést, vagy csak egyszerűen levegőzöm egy jóízűt. Én viszonylag gyorsan összeszedtem az apróságokat, csak a drágám melegedett bele a beszélgetésbe Nórival. (Itt jegyezném meg, hogy olyan talpraesett, profi horgászboltost, mint barátom kedvese, ritkán találni. Türelmes, nem beszél sületlenségeket, ha nem tudja valamire választ, rendet tart a millió apró mütyür között, és a csontit is úgy méri ki, mintha az a legdrágább francia parfüm lenne. Nem felejt el sohasem mosolyogni, ami azért lássuk be, életünk sok területén már feledésbe merült, antik figyelmesség. Szoktam is barátomnak mondani, hogy gyorsan el kell venni feleségül! Remélem, ha ezeket, a sorokat olvasta, azért még bemehetek a boltjába. )
Kedvesem látta rajtam, hogy már nagyon „mehetnékem” van. Feláldozta a női csacsogást a horgászat oltárán. Otthon előszedte a polár pulcsikat, hiszen elég makacs szél hajlítgatta a fákat. „Meg ne fázz nekem!”, mondta, és szeretettel simogatta meg arcomat. „Sötétedésre itthon vagyok!”, tettem betartandó ígéretet, majd egy szerencse puszit követően azon tűnődtem, mennyire megváltoztatja egy apróság az ember életét már akkor is, mikor még a pocakban lakik.
A garázsnál a szokottnál többet időztem. A felszerelésemet minden télen szétszedem, áttörölgetem, és különböző helyekre pakolom. Általában olyanokra, ahol tavasszal sohasem keresném. Természetesen télen az eszembe vésem, hogy az úszók a harmadik polcon, csúzlik a negyediken, de mikor kiélezett a helyzet, teljesen összezavarodom. Igyekszem csak a legszükségesebbeket magammal vinni. Két matchbot - egy pontyos mindenes, és egy lágy, kárászoknak szánt - és hozzájuk való orsók kerülnek a botzsákba. A táska bendőjét megtölti az etetőanyag, csúzli táska, pár hasznos vas a ládához, úszótartók. Minden mást a horgászláda nyelt el. A tél folyamán benne is gyönyörű rendet raktam, minden a helyére került. Zsinórok, ólomkészletek, horogtartók, mélységmérők, horogszabadítók, bicska, olló, forgók, apróbb-nagyobb tároló dobozkák sorakoznak példás rendben. Vajon hány horgászatig tart a rend és fegyelem? Attól félek, hogy az első versenyt követően felbomlik a hadrend, és minden pánikszerű meneküléssel szóródik szét a láda aljában. Megfogadom, hogy idén kordában tartom a katonákat, és a legkisebb lazítást is büntetem. Magamnak azért felmentést adok.
Végre minden az autóban, indulhatok!
A tópartra érve szokatlan csendesség fogad. Hétvégén telt ház volt, most csak három pecás lógat. Válogathatok a helyek között. A választásomat az igen erős szél határozza meg. Úgy döntök, a vitorlámba fogom őkelmét. Olyan helyre igyekszem, ahonnan hátamba kaphatom a hűvös rohamokat. A több réteg polárra húzott mellényen nem tud átfurakodni, ráadásul, mire bevonszolom magam a kiszemelt horgászhelyre, a fűtés is megtörténik. Kifújom magam, a szél pedig az arcomon piheni ki magát. A matchbotos kárászozás lehetőségét most inkább elvetem, úgy döntök, egy nehezebb szerelékkel a pontyokat veszem üldözőbe. (Nem mintha nagyon szaladgálnának előlem.) A ládámat stabil állapotba hozom. Mindig van nálam egy aprócska vízszintmérő (barkácsboltban kapható), őt hívom segítségül a vízszint pontos megállapításához. Szemmértékem sohasem volt túl jó. Egy több órás, rosszul felállított ládán történő üldögélést követően a derekamról is ez volt elmondható. Nem volt túl jól. Egy alkalommal szabályosan le kellett emeltetnem magam a csapattársammal a ládáról, úgy begörcsölt a sok ülésben elmacskásodott derekam. Mióta használom ezt a kis szintezőt, legalább nem a rossz beállítás miatt fáj a hátam. (El ne kiabáljam, már egy éve nem is fáj. )
A ládát az etetőanyag követi. Egy kiló Timár piros ponty-kárászhoz fél kiló Timár bodorka extra kerül. A száraz kaját fél flakon SBS kukoricacsíra likőrrel nedvesítem fel. A piros pontyos kajához kevert sötétebb bodorkás etető pont azt a színt adja, amire nekem reményeim szerint szükségem van. Nem hivalkodó, rozsdabarnába hajló színt kapott a pontyos kaja. Hogy legyen valami szín is az élelemben, egy fél doboz kimondottan édes, juharsziruppal megbolondított puha VDE csemegkukoricát borítok bele. A mindössze másfél kilónyi kaja pont elég lesz csáberőnek, a helyben maradásról majd a ragasztott csonti gondoskodik. A lassan viharos erejű szél miatt szidom magam, hogy a kavicsot otthon felejtettem. (Ugye, a tavaszi kapkodás!) Nem is gondoltam még ekkor, hogy a kővel nehezítés nem csupán a szél ellen nyújthatott volna jó szolgálatot, de a később jelentkező mohó sneciket is távol tartotta volna. A gyorsabban merülő ragasztott csonti hamar átjut a veszélyes zónán.
Ha már fúj a szél, használjuk ki a ragasztásnál! (A rostát is otthon hagytam.) Két alkalmas edény segítségével, a széllel fújatom le a forgácsot a nyüvekről. Szükségmegoldás, de az eredmény tökéletes. A ragasztást nem cifrázom a továbbiakban sem. A kezemet bevizezve dörzsölöm át a fázós csontikat. A kezemről éppen annyi nedvesség kerül rájuk, ami elegendő lesz a ragasztáshoz. Kevéske csonti ragasztóval szórom meg őket, nehogy megfázzanak. Kezemet újból kicsit megvizezve, átkeverem a hálós aljú edény tartalmát. A ragasztás annak rendje és módja szerint beindul. Alaposan kiszorítom a levegőt a lassan összeálló „ragacsból”, ezzel végleg mozdulatlanságra ítélem szegény lárvákat.
A horgászbotot veszem kezelésbe. A szél végigsöpör a tavon, ilyenkor a víz is beindul. Egy vékony, karbonszáras adaptert illesztek a 16 grammos wagglerbe, de arra figyelek, hogy maga az antenna csúcsa terhelhető legyen. A vastagabb antenna elbírja a szerelék lassú sodródását is, nem fog minduntalan lebukni. A mélység lehetővé teszi a fix rögzítést, kihasználom az egyszerűségét. Nem kell part elé dobni, bőven megoldhatom a feladatot a fix úszóval is. A 16-os Maximára 3 db 0,8-as sörét kerül, a jelzőt sem aprózom el, 0,3-as söréttel áll be tökéletesen az úszóm. Mielőtt felkötném az előkét, beállítom az eresztéket. Ehhez egybehúzom az ólmokat, és addig állítok az úszón, amíg meg nem találom pontosan a meder alját. A jelzőt a meder fölé állítom, a három nagyobb sörétet elhúzom tőle 10 centire. A dupla forgóba már csak az előkét kell belekötnöm. Mivel csontival és esetleg kukoricával fogok csalizni, egy már rég bevált horogra, a Gamakatsu 1310-esre szavazok, a halak várható mérete miatt 12-es méretben. Az előke hossza mindössze 20 centi. A felszerelés bevetésre kész.
A horgászatot kb. 35-40 méterre tervezem. A szereléket bedobom a korábban filccel megjelölt távolságra, és kézbe veszem a csúzlit. Az első kora tavaszi, (ebben az esetben tél végi) csúzlizás általában mókásra sikerül. A célpontnak kiszemelt úszón kívül senki sincs biztonságban. Nem tudom, hogy a rövid téli szünet az oka, vagy csak egyszerűen gyorsan áll rá a kezem a távolságra, de az első két gombóc után egészen jól „belövöm” magam. Asztallapnyi területen csapódnak be a gombócaim. Az utolsó gombócnál szakad a gumi. Inkább most, mint versenyen. Alaposan szemügyre veszem a többi csúzlim gumiját is. Hát, bizony megette őket az idő, ideje lesz lecserélni mindegyiküket. Az erősebb, az időnek jobban ellenálló piros csúzlit veszem a kezembe. Ennek gumija szemlátomást még kibírja a mai napot. Pár gombóc ragasztott csontit lövök még az etetésre.
A szél miatt ez nem egyszerű. Röptében háromszor is irányt vált, de „ahhoz képest” elégedett vagyok az eredménnyel. A horogra 3 csontit tűzök, és már repül is az év első éles bevetése. A vízbe csapódó waggler körül snecik spriccelnek szét. Nyáron igen zavaró tud lenni az aprónép, de nem gondoltam volna, hogy most is bosszantani fognak. Az etetőanyagról leváló szemcsék terített asztalt jelentenek számukra, egyre többen érkeznek vendégségbe. Tépik, cibálják a horgom, az úszónak esélye sincs nyugalmi helyzetbe süllyedni. Bosszúsan tekerem ki a cuccot. A főólmokat 5 centire közelítem a jelzőhöz, bízva abban, hogy gyorsabb merüléssel kikerülhetem az éhes siserehadat. A horgot is alaposan megpakolom, annyi csontit tűzök fel, amennyit csak elbír. Ha süllyedés közben neki is rontanak, mire leér, marad még ép csali a horgon, és a nagyobb csontigombóccal nem bírnak könnyen elbánni.
Taktikám beválik. Továbbra is tépik, cibálják a szerelékem, de előbb-utóbb beáll az úszóm. Végre kapásra várok! Szememmel követem a lassan araszoló úszót. Szinte csak pár centit emelkedik, mikor bevágok. Üres. Minek kapkodok? Az újabb bedobást követően ismét csak pár centit emelkedik az úszó. Kezem már lendülne, de fékezem magam. Az úszóm hirtelen eltűnik. Bevágok, a horgon méltatlankodás a válasz. Cikázva igyekszik menekülni az év első matchbotos hala. Érzem, hogy súlyra nem komoly, de termete ellenére jól harcol. Meglepetésemre egy szép kis compó csúszik a merítőbe. Kedvenc halam, ráadásul ebben a tóban fokozott védelem illeti, ezért óvatos horogszabadítást követően puszival a buksiján engedem vissza.
Örülök neki, hogy a telepítésekkor rá is gondoltak, a sok ponty és amur mellett róla sem feledkeztek meg. Ritka kincs, akire nagyon kell figyelni.
Én figyelek. Egymás után jelentkeznek. Hol gyönyörű feltolós kapásokkal, hol villámgyors lerántásokkal pallérozzák reflexeimet. Már a szél sem zavar. Belefeledkezem a horgászatba. A legtöbb kapást a piros csontikból „kötött” csokorral tudom kicsikarni. Az egyik bevágást követően azonban érzem, komoly halba akadtam. A matchbot rendesen beleáll a bevágásba. Mintha falba akaszkodtam volna, csakhogy ez a fal megindul.
Kitartóan indul el balra. Nem kapkod, komótosan igyekszik minél távolabb kerülni a fájdalom helyszínétől. Kikapcsolom a visszaforgásgátlót. Ujjammal szabályozom a rotor forgását. Ha megiramodik, azonnal engedek neki, nem emberkedhetek a 16-os damillal. Méterről méterre lopom vissza a zsinórt. Végre felbukkan az úszóm. Még tartja magát a meder biztonságában, de már érzem, ha türelmes vagyok, én is nyerhetek. A horog minden bizonnyal jól ül, ellenkező esetben a korábbi vadabb kirohanásoknál már kiakadt volna. Csak türelem kérdése az egész. A bot gyönyörűen dolgozik, a biztonság kedvéért beállított fék csak néha zizzen fel.
Egyre ritkábban kell engednem, már én irányítok. A burványokból sejtem, nem az aprajából való ellenfelem. A farok által kavart örvény jóval a vízbe fúródó zsinór mögött kavarog. Végre felbukkan. A február végi ponty gyönyörű. Hatalmas, lomha test sodródik megadóan a szák felé.
Szája sarkában biztosan ül a horog, a damilra megtépázott csontik tapadnak. Két kézzel kell kiemelnem, hogy végre a matracon is megcsodálhassam. Hibátlan, 8 kilós tükrös piheg megadóan előttem. Horog még nem ütötte a száját, valószínűleg az ősszel érkezett új otthonába. Pár fotót követően óvatosan engedem vissza. Ennél jobb évadnyitást el sem tudtam volna képzelni. Belövöm a maradék ragasztott csontit, és folytatom a pecát. Az úszóm gyönyörűen emelkedik. Már csak az önsúly tartja, mikor újból bevágok. Újra az előbb tapasztalt érzés.
Lomha erő lódul meg ismét. Vadabb, mint az elődje, rendesen pörög az orsó rotorja, ahogy damilt adok neki. Már én is fáradok. Tavaszi fáradtságnak ilyet kívánok mindenkinek. Kiélvezem a küzdelem minden percét. Idővel új ismerősöm is megszelídül. Párja az előzőnek, pár dekával marad csak a 8 kiló alatt. Hihetetlen boldog vagyok. Valamiért eddig minden évem olyanra sikeredett, mint az első pecám. Ha marad ez a tendencia, akkor jó évem lesz. Van, amiről már most tudom, hogy nagy élmény lesz. Ha már semmit sem fogok ebben az évben, akkor sem bánkódom. A legszebb fogás májusban várható. Akkortól új időszámítás kezdődik, és minden évkezdő peca más lesz. Idővel majd a halak is megérzik.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Takács Peti (t_peti)
