Hideg északi szél rázza a redőnyöm. Nem tudok aludni. Ha lehunyom a szemem, csillogó vizet, susogó nádast látok. A botok a garázsban, egyedül az orsókat hoztam be a lakásba, hogy meg ne ártson nekik a hideg. Féltem őket, hisz kedves játékszerek. Elővettem az egyiket, és máris megkönnyebbültem. Ahogy megtekerem a hajtókart és nézem, eszembe jut egy kellemes kora tavaszi horgászat, ahol ez a kis ékszer nagyon meg lett dolgoztatva. Miért is emlékezetes ez a horgászat? Rögtön kiderül.
Peti barátommal már nagyon be voltunk sózva. A tél már kitombolta haragját, és átadta helyét a lágy hajú tavasznak. A meggyötört természet lassan tért magához, hisz mély sebeket szántott testébe a fagy. A vizek nehéz téli ruhája is fodrosabbra váltott, és alatta már megpezsdült az élet. A vén folyó szenvedte meg legjobban az elmúlt hónapokat. A szokatlan hideg jégtorlaszokat emelt, amit az emberi akarat sem tudott felaprítani. Soha nem látott vízszint alakult ki a folyón. Az öreg Tisza mintha pótolni szeretné az elmaradt vízhozamot, egyre kövérebbre hizlalta magát. A szomjas folyómeder csak nyelte és nyelte a Kárpátok hegyeiből elindult olvadás apró erecskéit, amik mint testet az erek hálózták be vízgyűjtő területét. A víz hozta messzi földek minden kincsét, és sajnos mocskát is. A víz zavaros kávéként mardosta a partokat lehetetlenné téve a horgászatot. Tudtuk, itt most nem számíthatunk kalandra, így elkerülve a vadvizet, más helyszín után kellett nézni.
Barátom kapcsolata révén bejárót szerzett egy közeli tóra, ahol én még soha sem horgásztam. Alapvetően élővízi pecás vagyok, de mindent ki kell próbálni egyszer. Hallottuk, hogy gondos kezek vigyázzák a tavat, hisz a korai telepítés után jó két hétig tiltva van a horgászat, és a vizet kezelő egyesület szívén viseli a tó sorsát. Az idő kellemes áprilisi langyos meleget hozott, így várokozással telve értünk a tóhoz. Reméltük, hogy a halak kellőképp megéheztek már, így bíznak egy kis ingyen kosztban. A víz mesterségességében is természetes szép volt. A partot nádfoltok tarkították, amibe otthonra lelt a nádi poszáta, és énekével feledtette, nem a természet kezének munkája az, minek a partjára telepedtünk. Kevesen gondolták úgy, hogy megosztják magányukat a vízzel, így alig 5-6 horgászt láttunk. Egy könnyű waggleres horgászat mellett döntöttünk. A víz előttünk 1-1, 2 méteres nem épp mély területet takart, egyértelművé téve, hogy elegendő egy fix úszót szerelnünk. De milyen is legyen az úszó? A horgász dobozába az úszók sosem tudni hogyan kerülnek. Elmegy az ember nézelődni a horgászboltba, és mire kijön, már hozzáragadt egy-két úszó. Persze csak a kifizetést követően. A télen elég sokszor jártam kedvenc boltomban, és hogy ne jöjjek ki üres kézzel, mindig vettem valami apróságot. A ládámba így felszaporodtak az apró mütyürök és úszók, megnehezítve a választást. (A pergető horgászok is ismerik ezt a kórt szerintem.)
Természetesen, ha úszót vettem, mindig egy teljes sorozatot kellett beszerezni, hogy könnyű legyen a csere. Kedvenceim közé tartozik egy úgynevezett Union Jack sorozat. Az úszók növekvő tömeggel, de ugyanazzal a szabad terhelhetőséggel készülnek, így a 2,4; 3,6; 4,5; 5,4 grammos úszó is 1,8 grammal súlyozható ki tökéletesen. Az antenna sárga vagy narancsszínű, így minden fényjátékot ki lehet vele játszani. Kivéve akkor, ha tükröződik a felszín. Ilyenkor én is alkalmazom a másoktól ellesett trükköt. Feketére festem.
Mivel a víz nem mély, nincs szükség távoli dobásokra úgy gondoltam, hogy a kiszemelt 30 métert egy 4,5 + 1,8 - as testes pávatollúszóval könnyen megdobhatom. Következhetett a szerelés első fázisa. A bot összerakása nálam külön rituálé. Szeretem óvatosan, lassan összeilleszteni a darabokat. Legkedvesebb matchbotom megérdemli a törődést. Legfőképp azért, mert spórolt pénzemen sikerült megvennem. Mikor az üzletben megpillantottam már tudtam, hogy bennünket egymásnak teremtettek. Egyszerűen szép volt, elegáns, és valami megfogott benne. Mikor jobban szemügyre vettem már láttam, hogy szerelmünk beteljesedése nem kis anyagi megterhelést fog jelenteni, hisz bemutatkozáskor derült ki, hogy egy előkelő család tagja a drága. A szerelem azonban nem ismer akadályokat, így hamarosan leváltotta a már koros Silstar botom. Hát igen, az ember néha hűtlen lesz régi, kedves dolgaihoz, és elcsábul az újabb ígéreteknek. Eddigi hű társam így nyugdíjba vonult, de azért meg nem váltam tőle. Túl sok kedves emlék köt össze bennünket.
Egy bot persze mit sem ér hozzá illő orsó nélkül, így pénzem maradékát ez emésztette fel. Túl sok már nem maradt, így egy magában árválkodó kurblit néztem ki. Egyedül volt a polcon a sok csillogó ékszer közt egyszerű zöld ruhájában. Kifejezetten az angol módihoz fejlesztették, és szürkeségét a három pótdob tette színesebbé. Nevében a horgászok és halak fő bosszúságát, a Kárókatonát idézte. Na ha ő is örökölte névadó halász tudományát, baj nem lehet. Az árcímke feledetett minden ellenérzést, sőt egyenesen széppé tette.
A dobokat merülő zsinórral töltöttem fel, és most a 14-es "vastagságú" mellett döntöttem. Elsőnek a fix úszórögzítő került a zsinórra, majd a tapasztalatok alapján az ólmokat válogattam össze. Mivel a pontyok a mozdulatlan eledelt szeretik, - én sem futkosok sült csirke után - a csalit egy helyre kellett szegezni. Az apró miniforgó fölé, így egy 0,2 grammos lágy ólom került, ettől egy arasznyira ebből a méretből kettőt, majd ettől kétszeres távolságra a maradékot rögzítettem. Így egy osztott súlyozást alakítottam ki úgy, hogy a 25 centis előkét lassan tegye a fenékre, de az esetleges gyenge oldaláramlás ne tudja elsodorni. A tóba a szomszédos csatornából folyatták a vizet, így számolni kellett némi vízmozgásra. Az előttem elterülő meder nem mutatott változatos képet, így csak egy támpontot kellet kinéznem, majd megjelölni a zsinóron azt a távolságot, ahová szeretném minden alkalommal bejuttatni a csalit. A támpont keresésénél eszembe jutott egy könyvben olvasott jó tanács, miszerint ne válasszunk támpontul tehenet, mert az mozog.
Hasznos tanács, főleg ha a kis fehér sipkás angol mondja. Szerencsére teljes szélcsend volt, így a szél játéka nem zavarta a pontos horgászatot.
Peti barátom is elkészült a szereléssel, de ő egy kicsit durvábbra vette a szereléket, lévén botja is a nagyobb úszókhoz volt ideális. A bothoz igazodva egy 8 gr-os testesebb úszót tett fel az enyémmel megegyező "súlyelosztással". Mindezek előtt természetesen az etetőanyagot készítettük elő. Az alapját most is az előre beáztatott kukoricapogácsa jelentette. Sokat hangoztatják, hogy elengedhetetlen a pontyos etetőkben. Ha nem is nélkülözhetetlen, de valóban sokat javít rajta. (Egy kazettán tanácsolták, hogy a folyékony aromákat is jobb ebben feloldani. Idén kipróbálom. Sosem szégyen másoktól is tanulni.)
Etetőanyagnak egy hazai keveréket választottunk amolyan próbaképp. A bekevert anyagot átnyomtuk a rostán, majd felturbóztuk egy kis kukoricával, csontival. Igazi pontycsemegét kreáltunk, legalábbis a halőr kutyája megnyalta szája szélét utána. Még szerencse, hogy nem a felcsalizott horogra támadt gusztusa, mert akkor másképp folytatódna ez az írás. Így is következhetett a horgászat legmulatságosabb része, a célba lövés csúzlival. Nem vagyunk profik, így több idő kell a helyes irányzékhoz. Elméletben mindent tudunk, csak hát a gyakorlat. Petinek egy medveölő, nekem egy kisebb kaliberű csúzli volt a ládában. Előre megformáztuk a lőszert, majd következett a horgászhely szőnyegbombázása. Nekem a harmadik lövés után ráállt a kezem a megfelelő távolságra, így sikerült viszonylag kis területre koncentrálni az etetést. (Ellentétben azzal, mikor sehogyan sem tudom "belőni" magam. Ilyenkor kissé macerás a peca, mivel túl nagy területen szóródik szét a hal is. Arról nem is szólva, mikor közvetlenül előttem robban szét a levegőben a gombóc, beterítve mindent. Erre mondják, hogy gyakorlás, gyakorlás, és még több gyakorlás. Nyárra már simábban ment a lövészet.)
A horgászatra szánt mennyiség ¾ részét bealapoztuk, majd a reggeli szendvicseket gyűrtük magunkba. A halőr kutyája Barnabás ekkor ismét akcióba lépett, de most résen voltunk, így beérte egy a fának támasztott botzsák precíz megjelölésével. Ezután mindig hoztunk egy kis kutyakaját is, hisz jobb a békesség. A reggelivel nem kellett kapkodnunk, hisz a harci zaj egy időre elcsendesítette a környéket.
Minden szükséges holmit a helyére tettünk, hogy ha szükséges, kéznél legyenek. Legfontosabb a szák kéz közelbe helyezése. Sosem felejtem el azt a horgászatot, mikor apuval a meleg miatt majdnem csurdéra vetkőztünk. A ruhát óvandó, a csónakon keresztbe fektetett száknyélre pakoltunk. Természetesen egy éhes potyka pont ebben az időben akadt horogra. Igazi vadpontyhoz méltó ramazurit csinált. Már az utolsó felvonáshoz érkezett a dráma, mikor valóban drámai fordulat következett. Szákolni kellett volna, de nem volt mivel. A nagy izgalomban nem volt annyi eszem, hogy időközben a ruhákat lefejtsem a szákról. Ekkor kezdtünk el kapkodni, bénázni, aminek sorsszerűen meg is lett a jutalma. A hal kihasználva figyelmetlenségünket, hirtelen megugorva, elvitte emlékbe a horgot. Ekkor megtanultuk, hogy a merítőnyél nem ruhaakasztó!
Csendes hallgatásba burkolózott minden, ám a vízből apró gyöngyfüzérek tudatták, visszatért a halak bátorsága. Felcsaliztuk a horgokat, és kissé túldobva az etetésen lassan a helyükre vontattuk a horgokat. Az úszó fokozatos merülése mutatta az ólmok helyzetét. Szépen beállt az úszó, és kezdődhetett az izgalmas várakozás. Ezt nagyon szeretem a horgászatban, mivel állandó kétségek közt lebegek. Jól csináltam-e mindent? Vajon pont csontira éhesek ma a halak? Esetleg készítsek egy szendvicset? Két giliszta végére egy csontit díszítésként? Vagy divatosan vegetáriánus koszttal kedveskedjek? Ezek, és még számtalan felvetődő kérdésen mereng az ember, de feleletet csak az úszó merülése adhat. Ha kapás van, önigazolást nyerünk. Ha kapás nélkül ússzuk meg a kalandot, tovább gondolhatjuk, mit kellett volna másként tenni. Ez persze nem könnyű feladat, hisz az ember nehezen magyarázza meg magának a kudarcot. Valahogy hozzánk nőtt tulajdonság, hogy a sikerélményt magunknak könyveljük el, a kudarcot, pedig szeretnénk tovább számlázni. Még jó, hogy az etetőanyagot nem én gyártom, így végszükség esetén megvan a haltalanság "felelőse".
Most azonban nem kellett semmit bizonygatni, mert az úszó hirtelen elmerülve jelezte, minden rendben. A merész tolvaj egy szép kárász volt, akit számos társa követett. Mindig ezek a kis éhenkórászok jelentkeznek elsőnek. Sokat szidják őket, mert úgymond tájidegen halak, táplálék vetélytársai az őshonos faunának. Feltéve, hogy egy ilyen tavon beszélhetünk erről. Ezt persze ők nem tudják. Mit sem sejtenek a parázs vitákról, amelyek kialakulnak körülöttük. Ha megkérdeznénk őket, azt felelnék:
- Emberek! Nem mi akartunk idejönni! A meggondolatlanság juttatott bennünket a vizekbe. Ja kérem, hogy szaporodunk, táplálkozunk? Csak tesszük a dolgunk. Ősidőktől belénktáplált parancsnak engedelmeskedünk.
Mindezek ellenére dolguk az is, hogy elszórakoztassanak bennünket. Hiába. Az ember mindig a számára épp fontos dolgot helyezi előtérbe. Ezt a feladatot kiválóan el is látták, és termetesebb példányaik örömteli küzdelemmel ajándékoztak meg bennünket. A csaliért való tülekedésük azonban hirtelen abbamaradt. Sejtettük, hogy megérkeztek a nagyobb halak. A vizek törvénye is az, hogy a nagy hal megeszi a kis halat, vagy ha nem, elűzi a finom falatok mellől. Kivétel ez alól a mindent felzabáló kis törpicsek, mert rá nem vonatkozik ez a szabály. Ő a kivétel, aki erősíti azt. A szabály első részét pedig mi horgászok nem bánjuk, sőt ki is használjuk, ha tehetjük.
A tétlenség nem tartott sokáig. A könnyű úszó teste lassan emelkedni kezdett. Meg sem várva, míg teljesen elveszti törékeny egyensúlyát, ekkor finoman bevágtam. Méltatlankodás volt a válasz, hisz senki sem szereti, ha evés közben megzavarják. Ezzel én is így vagyok, hisz zokon venném, ha a legfinomabb falat közben egy kampót akasztanának a számba. Halam is próbált szabadulni a kellemetlen testékszertől, de a bot rugalmassága és az orsó fékje megakadályozta minden kísérletét. Rafinált hal volt, aki minden trükköt bevetett. Első nekifutásra a szemközti nádast szerette volna megnézni, majd miután erről lebeszéltem, komótosan fel-alá kezdett sétálni. Nagyon élvezem ezt a kétesélyes játékot, hisz valaki mindig nyer. Vagy ő, vagy én. Nyílván ez utóbbi a célom, így most egy gyönyörű tükrös pihegett a szákban. Barátomnál is jelentkeztek a kosztosok, így felváltva fárasztottuk az ingyenkonyhán megjelent pontyokat. A kisebbek hamar feladták, de egy-két rutinosabb harcos próbára tette a finomszerelékeket.
Barátomat figyeltem és megállapítottam, hogy társam egyre ügyesebben forgatja a botot. Már nem kapkod, mint először, ráérzett, hogy a türelem sokkal hamarabb eredményre vezet. A bedobáskor keletkezett gyakori gubancot sem az ollóval bogozza ki, hanem a bogozó tűt veszi elő. Persze a szokásos szitok nem maradhat el, de ezt még én is alkalmazom, akkor is, ha csak én tehetek a hibáról.
A fárasztásokat is másképp végzi. Nem erőből, hanem érzésből fáraszt. Tudja, nem szabad erőltetni, hisz ha finoman bánunk velük, tovább tart nekünk is a játék, és nincs jobb érzés úgy győzni, hogy az ellenfél sem esélytelen.
A kisebb de annál torkosabb ifjoncokat rögtön visszaengedtük, míg a többiek a haltartóba kerültek, hogy emlék készülhessen róluk, mielőtt visszanyerik szabadságuk. A nap végére igen elfáradtunk. A halak is felfedezték, hogy sok társuk hirtelen eltűnik, s talán ezért is eleveztek a finomságok mellől. Ez a fáradtság azonban más volt. Bízom benne, hogy sokszor fogom még érezni ezt a fáradtságot. Mosolyogva megállapítottuk, ettől rosszabb napunk soha se legyen. A halakat egy gyors fotó után elengedtük, hogy legközelebb újra találkozhassunk. Remélem, hogy hamar elfelejtik a kis incidenst, és szóba állnak velünk. Hiszen újra készülünk a nagy találkozásra.
Polyák Csaba - csabio
