Mostanában sokkal kevesebb alkalmam nyílik a Tiszán horgászni, mert egy éve elköltöztem a folyó mellől. Nem haragból tettem, hogy is tehettem volna, hiszen itt születtem és éltem 30 évet, valamint édesanyám is itt lakik. Úgy hozta az élet, hogy más munkahelyre kerültem, és csak hétvégéken van időm a szülői házat meglátogatni, és egy kicsit horgászni a szeretett folyómon. Most is egy ilyen horgászatra indultam gyermekkori barátommal.
A Tisza ezen szakaszán nem lehet igazán spiccbottal vagy rakóssal horgászni, - pedig legszívesebben mindig ezt tenném -, mert a parti fák ágai olyan összefüggő alagutat képeznek, hogy a hosszú botokkal képtelenség dobni és bevágni. A rakós pedig a part meredeksége miatt nem használható, ugyanis a néhány évvel ezelőtti jégzajlás leszakította a partot, mely azelőtt lépcsőzetesen haladt a Nagy Folyóhoz.
A horgászat előtti este javasoltam Ottó barátomnak, hogy egy kiadós pickerezésre induljunk másnap. Természetesen nem volt ellenvetése. Összepakoltuk a menetfelszerelést, amit nem terveztünk túlságosan nehézre. Azért írom, hogy menetfelszerelést, mert ez valóban az volt, hiszen a 3 kilométernyi utat gyalogszerrel tettük meg. A Tiszához vezető út mindkét oldalán mezőgazdasági művelés folyik és a nagy, nehéz gépek teljesen tönkreteszik a földutat, merész vállalkozás a néhol térdig érő keréknyomok között kerékpározni.
Tikkasztó meleg volt, és egy kicsit el is fáradtunk, ahogy a partra értünk. A fáradtság érzését azonnal eltörpítette a gyönyörű víz látványa. Mintha kifeszítették volna a vízfelületet, úgy nézett ki a folyó, lassan, méltóságteljesen csordogált medrében, szinte állt. Apró halacskák úszkáltak a felszín alatt. Boldogok voltunk, melyet a szúnyogok kissé beárnyékoltak. A földúttól a partig vezető kis szakasz egy sűrű erdőn vezet keresztül. Ha egyetlen ágat megmozdít az óvatlan látogató, millió szúnyogot ébreszt fel. Ilyen apróság nem szegheti kedvünk, majd a halak feledtetik a szúnyoginvázió viszketős emlékeit. Én rövidnadrágban vágtam az útnak, barátom hosszú szerelést öltött a szúnyogok miatt. Nekem nem volt a gyaloglástól melegem, őt meg most nem csípik (annyira) a szúnyogok.
A csendes áramlásba 7 és 10 grammos tányérólmokkal szereltünk. Bőven elég, hiszen a víz egy hosszú szakaszon visszaforog, melyek mellett ígéretes horgászhelyek bújnak meg a parti növényzetben. A szerelék egy nagyon egyszerű összeállítás volt, 0,14-es főzsinór, egy mérettel véknyabb előke egy apró forgóba kötve, és egy 16-os horog a szerelék végén három csontival.
Nekem még szerelnem kellett az előbb ismertetett összeállítást, addig barátom, aki otthon összeállította már, felajánlotta, hogy elrendezi a csalogatóanyagot. A kétszeri nedvesítés után áttört, kissé piros színű anyagba semmi nehezítőt vagy ragasztóanyagot nem kevertünk, annak ellenére, hogy a víz öt méter körüli.
Az ösvény nyomaiból ítélve, pontosabban nyom nélküliségéből, arra lehetett következtetni, hogy régen járt itt horgász. Arra a következtetésre jutottunk, hogy az elején elgondolt tányérólmok megfelelőek lesznek az etetőkosár helyett. Kétkezes narancsnyi gombócok gyártásába kezdtünk. A lassú áramlás szinte semmit nem mozdított a mély puffanással vízre érkező, kemény golyókon. Megvolt az alapozás, kezdődhet a szerelékek bedobása.
Annyira siettem a pakolásnál otthon, hogy a bottartó ágasaim a szobában maradtak, így legalább nem jutnak arra a sorsra, mint néhány társuk, akik a vízparton „felejtődtek”, és többé sohasem kerültek elő. Kétféle kényszermegoldás létezett, vagy török a parti száraz gallyakból, melyeket nem használtak fel bográcsozásra az előttünk itt járt horgászok és arra teszem a botot, vagy kézben tartott bottal horgászok. Ez utóbbit választottam.
Dobás, várakozás … az ólom feneket ért. Kissé magam felé mozdítom a szereléket, hogy az előke kiegyenesedjen. A damilom elég feszes, jöhetnek a halak. Öt-tíz percig érintetlen maradt a szerelék, gondoltam valamit nem jól csinálok. Lassan megemeltem a botot, a halak megadták a választ, azonnal egy kis koppantás volt érezhető az érzékeny spiccen. Bevágtam, egy apró dévérke volt a válaszoló. A három szem csonti mennyiségén nem változtattam, újabb dobás az előző helyre. A forgatókönyv innen azonos az előbbivel, egy azonos méretű, újabb érdeklődőt fogtam.
Valami termetesebb halat is szerettem volna kapásra bírni, de ez nem csak rajtam múlott. A halak beleegyezése is kellett ehhez a játékhoz. Szerencsére ez nem vérre menő játszma, megfogás és fotó után úgyis szabadok lesznek újra. Lehet, ha ezt tudják, akkor hamarabb beleegyeztek volna? A választ sohasem tudom meg, de az biztos, hogy a következő hal, kapásából és ellenállásából ítélve egy szebb példány lesz. Ottó barátom készségesen merített, és egy bronzos dévér lapult a szákban. Fotózás után azonnal visszaengedtük, hogy sok kis dévérrel örvendeztessen meg jövőre is bennünket.
Még nagyobb kedvvel horgásztunk, laposok, karikák és kisebb dévérek jöttek. Az alapozó etetésre negyedóránként rádobtunk egy-egy gombócot, hogy folyamatosan táplálkozhassanak a halak és örvendeztessenek bennünket. Horgászat végén mi örvendeztettük meg őket hálából a szép élményért, mindannyian visszakerültek a folyóba. Köszönjük szépen!
