Az előző részekben a helykeresés és az etetés praktikus és az eredményes folyóvízi horgászathoz nélkülözhetetlen elemeivel foglalkoztunk. Miután sikerült megtalálni reményteljes horgász helyünket, bekevertük az etetőanyagot, vegyük kézbe rakós botunkat és induljunk neki a vízpartnak! Nem kell megijedni a rakóstól - itt is megoldható a praktikus, minimális kiegészítőkkel működő horgászat.
Régebben én is idegenkedtem a rakós botos horgászattól, főleg a rengeteg holmi cipelése, pakolása és az egész módszert körüllengő misztifikáció miatt. De rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy üveghegyen túlról induló, eredetét köddel borító, szájról-szájra terjedő mese. Egy barátom bíztatására én is belevágtam, már több mint 3 éve. Ez idő alatt rá kellett jönnöm, hogy nincs itt semmi varázslat. Ez egy könnyen elsajátítható, rendkívül eredményes módszer. Az egészben a legnehezebb a horgászláda cipelése. De ha az ember tudja, hogy hova és milyen módszerrel megy horgászni, akkor nem kell magunkkal cipelnünk egy horgászboltnyi felszerelést, csupán néhány fontos dolgot, amik akár egy nagyobb zsebben is elférnek.
Lássuk, mik azok az elengedhetetlen apróságok, amiket soha ne hagyjunk otthon:
- 2 tekercs zsinór (főzsinórnak és előkének)
- Egy csomag horog
- Néhány miniforgó
- Ólomkészlet
- Kés, fogó
- Horogszabadító
- Mélységmérő
- 3-4 úszó és a hozzávaló szilikon csövek
A botzsákban kényelmesen elfér a merítő nyele, a ládához egy gumipókkal egyszerűen rögzíthetjük a görgőt és a merítőfejet.
Most tegyük fel az egyik vállunkra a botzsákot, a másikra a ládát és kezünkben az etetőanyagos vödörrel cserkésszük be a horgászhelyünket. Ez a feladat sokszor a legnehezebb része a dolognak, mert időnként méretes sziklákat kell arrébb pakolnunk a meglehetősen meredek partoldalon, hogy stabilan fel tudjuk állítani a horgászállásunkat. De mindezért a vadvíz varázsa és az általa okozott meglepetések kárpótolnak bennünket.
Miután sikerült a ládát felállítani, hipp-hopp összeállítjuk a botot és a szereléket. Nagyon fontos, hogy minden használni kívánt eszközt tegyünk a helyére, hogy azok a fontos pillanatokban kéznél legyenek (merítő, horogszabadító stb.).
A szereléket praktikus már otthon, előre elkészíteni. Így a parton a véghurkot csak be kell akasztani a kapocsba, és kész. Nem kell az időt szerelgetésre vesztegetnünk a vízparton. A szerelék nálam mindig a lehető legegyszerűbb. Nem szeretem a túlbonyolított dolgokat, mert az sokszor csak felesleges bosszankodást okoz. A főzsinórra először mindig az úszó kerül fel, ezután egy cseppólom, ami a kívánt súlyozás 90-95%-át biztosítja. A cseppólom alá egy pirinyó gumigyöngy - a gumigyöngy jelentősen mérsékli a nagy tömegű főólom sörétleverő hatását - és néhány sörétólom a pontos besúlyozás végett. Külön jelzőólmot nem használok, mert az áramló vízben több bosszúságot okoz csomók gyakori képzésével, mint amennyi az esetleges haszna. Az ólmok alá egy miniforgót szoktam tenni. Ennek egyrészt a gyors előkecserénél van jelentősége, másrészt a csonticsokor zsinórtekerő hatásának kiküszöbölése (de legalább enyhítése) miatt hasznos. A Dunán egy-egy horgászat alkalmával akár 8-10 előke cseréjére is szükség lehet a szakadások, kövek, kagylók, gébek miatt.
Alig vagyunk 10 perce a parton és már majdnem horgászunk. De mielőtt belevágnánk, túl kell esnünk egy eresztékállításon és az etetésen. Tapasztalataim szerint az embereknek a legtöbb problémát az ereszték beállítása okozza, és valóban sokszor csak pár centiméteren múlik a siker vagy a betli! Erre saját káromon kellett rájönnöm. Egy gyönyörű reggelen hiába úsztatgattam, nem volt kapásom, pedig a halak ott ugráltak az etetésemen. Kínomban elkezdtem állítgatni az eresztéket. 3-4 cm állítás után, mikor az ólom már időnként megakadva sodródott a fenéken, a halak egymás után kapták el a kövek között vergődő csontit. Valamiért nem kellett nekik a fenék felett néhány centiméterrel sodródó csali. Azóta az eresztékállításra soha nem sajnálom az időt. Az eresztékállítást a legkönnyebben egy minimum 20-30 grammos nehezékkel tudjuk elvégezni. Ezt egyszerűen beakasztjuk a (természetesen még előke és horog nélküli) miniforgóba. Szép lassan leengedjük. Jól látható és érezhető, amikor a nehezék megérkezik a fenékre. A gyorsabb tájékozódás végett praktikus először a vártnál jelentősen nagyobbra hagyni az eresztéket, majd a későbbiekben kell folyamatosan csökkentenünk azt. A spiccel függőlegesen tartott szereléken a vízfelszín és a fölötte látható úszó távolsága jól becsülhető, ez nagyban segíti az előttünk található mederszakasz feltérképezését. Akkor vagyunk jók, ha az úszó antennájának töve a felszín alatt van 1-2 centiméterrel. Mindez a Cralusso Torpedó úszóra és az azzal való horgászatra vonatkozik. Gömb alakú úszóval történő úsztatásnál az (50 cm-es) előkén lévő horogra akasztom a nehezéket. Az eresztéket pedig úgy állítom, hogy az úszó szára éppen a víz felszínénél legyen. De a gömbúszóval történő úsztatást inkább spicc bottal művelem. Nagyjainkkal ellentétben szerintem a rakós bottal, sodrós vízen elkövetett „hagyományos” úsztatás inkább az önkínzáshoz hasonlít, mint a horgászathoz. De erről majd később…
Az etetéshez a botot tegyük be a tartóba, de ne a legvégénél, hanem inkább a következő tag kezdete legyen az első bottartónál. Ez elsőre furcsán hangzik, de erre fontos figyelni. Mivel folyóvízen horgászunk, ahol az etetőanyag egy sávban oldódik és mozog, szükség van szerelék folyásiránnyal megegyezően történő mozgatására. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a botot a legvégénél teszik be a tartóba és így etetnek a spicchez. Csak arra nem figyelnek, hogy az esetlegesen lejjebb engedett csalival már nem az etetés sávján, hanem attól a part irányába jóval arrébb horgásznak, ahol már az ereszték sem szokott ideális lenni. Mindez azért van, mert a botot beljebb tolni már nem tudják a szerelés úsztatása során, hanem csak egy körív mentén van lehetőségük mozgatni azt. A megfelelően fogott botot az úszatás során folyamatosan tudjuk beljebb tolni, így a csalit mindig az etetés - közelebb létrehozott - sávján tudjuk tartani.
Most már nincs más hátra, mint hogy bedobjuk - a korábban leírt módon előkészített - etetőanyagot a bot spiccéhez. Az etetőanyag beérkezésének pontos helye függ a sodrás erősségétől, vízmélységtől, meder jellegétől is. Ez általában a bot spiccétől visszafelé 30-50 cm (az esetleges meder irányába történő legurulás miatt), folyásirányban felfelé pedig 30 cm és 1 méter között változik, a fent említett okok miatt.
Folytatás következik!
Imre László
Fotók: Déry Gábor, Imre László
