Egy új cikksorozat keretén belül különféle horgászmódszerekkel fogom felkeresni a legkülönfélébb folyószakaszokat és megpróbálom eredményesen üldözőbe venni aktuális célhalaimat. A cikksorozat stílszerűen a „Húzós vízben” címet kapta, ezzel is utalva arra, hogy a sorozat célja a nehezen meghorgászható, erősen sodró folyóvizek népszerűsítése, illetve az egyes szituációkban felmerülő problémák alternatív megoldásainak ismertetése. Az első részben a márnák nyomába eredtem, nem is eredménytelenül…
A Kis-Duna tallósi szakaszának egyik kulturális jellegzetessége a Maticza vízimalom. Nem sokkal a malom felett egy duzzasztógát található, melynek alvízcsatornája kiváló horgászhely. Horgászati szempontból a csatorna két partja teljesen más jellegű. A gát bal oldala lényegében egy zsilip, amellyel felduzzasztják a folyó felső szakaszát, míg a jobb oldalon turbinák találhatóak. Így a bal part jellemzően lassan áramló, néhol forgó, kavargó, már-már állóvíz jellegű, a jobb part pedig igazi gyorsvizes pálya. Közvetlenül a turbinák alatt, a part mentén kialakult egy mederrész, amely kb. 50 m hosszú és nagyjából a turbinákkal megegyező szélességű. A víz mélysége itt 2,5-3 m körül van, a meder pedig sóderos, néhol sziklákkal tarkított. A parton kőszórás húzódik, mert a víz egyenest a partnak rohan, ezzel igazán kedvező körülményeket létrehozva számunkra, hiszen a meder már a parttól néhány méterre eléri valós küllemét.
A Kis-Duna még magán hordozza a lassú folyású alföldi folyók jellegzetességét, a meandereket. Az alapvető különbség e szakasz és egy elképzelt, alternatív Kis-Duna szakasz közt a nagyobb vízmélységen kívül az elszórtan elhelyezkedő kisebb-nagyobb terméskövek, a viszonylag nagy sóderméret, a kevesebb lerakódó hordalék és ezek kiváltó oka, a gyorsabb folyás. Tehát itt a meder kifejezetten kemény, amin teljesen más természetes táplálékbázis alakult ki a halak számára, mint ami mondjuk egy sóderos, de lassabb folyású, ezért kissé iszapos mederrészen jellemző. Ha csupán ezt az egy mondatot kiragadjuk, máris érthető folyóvízi sorozatom első részének címe - „Bizonyos helyeken, bizonyos halakra” - ugyanis elérkeztünk a márna eredményes horgászatának talán legfontosabb alaptételéhez. Egyszerűen vannak olyan szakaszok, ahol kifejezetten sok márna tartózkodik, de ha túl akarunk lépni a néha beugró kósza példányokon, az ilyen helyek felkutatása és megtalálása is kevés lesz. Amíg nem céltudatosan horgásztam márnára, gyakran fogtam kisebb példányokat. Elsőként azt figyeltem meg, hogy bizonyos helyekre a sötétség beálltával érkeznek meg a termetesebb példányok. Ez igazából tavasztól őszig biztosan igaz a Kis-Dunán, mégis számottevő az olyan horgászhelyek száma, ahol a sötétség beállta nem hoz változást, miközben nem arról van szó, hogy ezeken a helyeken nem tartózkodik márna. Nyár végén rájöttem, hogy egyik kedvenc horgászhelyemre délután három óra körül úsznak be és körülbelül este hatig tartózkodnak ott. Ezután két hétig szinte minden nap kint voltam ebben az időszakban és alkalmanként 5-6 termetes márnát sikerült fognom. Ekkor már tudatában voltam annak, hogy átköltözve egy másik helyre ismét termetes márnákat foghatok, amint beáll a sötétség. Hamarosan újabb helyeket és időpontokat próbáltam ki, és sikerült olyan helyre akadnom, ahol délelőtt is tudtam márnákat fogni. Keressük meg azokat a helyeket, ahol a márnák tartózkodnak és próbáljunk rájuk különböző időpontokban! Ami a márnák tartózkodási helyét illeti, keressük a fentebb már leírt jellegzetességeket, illetve érdemes a kanyarok azon részén próbálkoznunk, ahol a fő sodorvonal átvált az egyik part mellől a másik part elé, tapasztalni fogjuk, hogy ezeken a helyeken nemcsak a termetes márnák, de egyéb nagytestű békés halak is szívesen vonulnak.
Bevallom, hogy horgász pályafutásom alatt két olyan békés hallal találkoztam, amelynek életmódja és eredményes horgászata sokáig titok volt számomra. Ezek pedig az amur és a márna. Persze mindkét fajból zsákmányoltam már régebben is, de azok nem céltudatos fogások voltak. Hozzávetőleg három évvel ezelőtt kezdtem céltudatosan márnára horgászni, de igazán a 2012-es év hozta meg a sikert. A tavalyi évben már eléggé kiismertem a márnák viselkedését ahhoz, hogy akár horgászatonként több egyedet is tudjak fogni, ha optimálisak a körülmények. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy tapasztalataimat főként a Kis-Dunán szereztem (ez számok tekintetében azt jelenti, hogy az elmúlt két év közel 250 horgászatából több mint 170 napot töltöttem a Kis-Dunán), ezért aztán lehet, hogy egy más jellegű folyón másként viselkednek, de abban biztos vagyok, hogy vannak olyan alapvető tulajdonságai a fajnak, melyek élőhelytől függetlenül minden egyedre jellemzőek. E téma tekintetében szívesen fogadom a fórumon és privát formában is az olvasók tapasztalatait, meglátásait! Számomra a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy milyen etetőanyagot és milyen csalit használjak. Mindvégig abban kerestem sikertelenségem okát, hogy az alkalmazott csalit, illetve etetőanyagot a márna nem eszi meg. Nos, megnyugtatok mindenkit, a márna egy nagyon falánk hal, szinte mindent megeszik, akár kukoricás etetéssel is helyhez szoktatható. Persze nem kell azt gondolni, hogy mindegy, hogy mivel csalogatjuk, mit teszünk a horogra, mert bár szinte mindent elfogyaszt, természetesen van, amit jobban szeret, és van, amit kevésbé. És mivel nekünk mindig az optimális esetre kell törekednünk, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A sztereotípia, miszerint „ha márna, akkor sajtos kaja”, helytálló. A márna számára igazi ínyencség a sajtliszt. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a Haldorádó korábbi kínálatában fellelhető egyetlen kifejezetten folyóvízre gyártott etetőanyag, a Sajtos Bajszos teljes mértékig a márnák ízléséhez van igazítva. Kiválóan működik a kaja, de ahhoz, hogy alkalmas legyen az ilyen erősen sodró vizekhez is, igen gondosan és átgondoltan kell a horgászatra előkészíteni.
A továbbiakban arról lesz szó, hogy én ezt miként oldom meg úgy, hogy az etetés elég figyelemfelkeltő legyen a halak számára, miközben jóval gazdaságosabb, mint a versenyhorgászok által használt receptek és etetési stratégiák. Egy hobbihorgászat alatt nincsenek vetélytársak és nem feltétlenül az a célunk, hogy egy adott időtartam alatt a lehető legtöbb halat fogjuk ki. Elég, ha jól szórakozunk, miközben fogunk néhány márnát - és ha ehhez nem kell egy kisebb vagyont elköltenünk, az csak hab a tortán. Az általam használt mennyiség, ami 2 kg Haldorádó Sajtos Bajszos etetőanyagot jelent, egy 4-5 órás horgászatra biztosan elegendő. Ezt a 2 kg etetőanyagot legalább 1-2 órával a felhasználás előtt kell bekeverni. Elsőként túlvizezem, majd negyedóra elteltével az időközben optimális állagúvá duzzadt keverékhez ismét vizet adagolok. Ezt a keveréket nem a szokásos állagúra kell elkészíteni, hanem erősen túl kell vizezni. Akkor adagoltunk hozzá elegendő vizet és akkor fog az erős sodrásban úgy viselkedni, ahogy mi szeretnénk, ha 1-2 óra elteltével az etetőanyag szemcséinek nemcsak a külseje, de a belseje is teljesen el lesz ázva, ezt érezni fogjuk már tapintásra is. Az ilyen állagú etetőanyag csak nagyon lassan bomlana ki, viszont szükségünk van arra, hogy maguk az etetőanyag szemcsék a lehető legnagyobb fajsúllyal rendelkezzenek.
Ezután az etetőanyaghoz annak térfogatával megegyező mennyiségű föld kerül. A földek közül a legnagyobb fajsúlyúakat részesítem előnyben és természetesen magam szerzem be. Állagát nagyon egyszerű beállítani, csak arra kell ügyelnünk, hogy az etetőanyagnál egy kissé szárazabb legyen. Így a föld rátapad a szemcsékre és átveszi azt a minimális nedvességet, amely az etetőanyag szemcséit már feleslegesen veszi körül, hiszen azok telítődve vannak, teljes szélességükben át vannak ázva. Így egy nagyon nehéz, nagy sűrűségű keveréket kapunk, amely vízbe kerülve könnyen bont, az egyes szemcséknek viszont önmagukban nagy a fajsúlya, így a szétbomló gombóc anyaga nagyon stabilan odatapad a mederhez, miközben a halak számára könnyen megszerezhető falatot kínál. Ez egy nagyon masszív keverék, amellyel sok darabosabb alkotóelemet be tudunk vinni, legyen szó élő anyagról, szemes terményekről vagy pelletekről.
Ez eddig mindössze 2 kg etetőanyag ára, és ehhez már csak egy kevés takarmánykukoricára van szükség. Ezenkívül persze lehet a keverékbe bármilyen adalékot tenni, illetve a hely sajátosságaihoz és saját igényeinkhez igazítani. Én a magam részéről csupán néhány marék vegyes süllyedő morzsával kedveztem a folyóvízi halaknak. A kukoricánál is a lehető legsúlyosabb szemekre kell törekedni, amelyet legalább egy nap áztatással és lassú tűzön történő hosszas főzéssel érhetünk el. A kevés morzsát hozzáadtam a keverékhez, majd a takarmányt addig adagoltam, amíg úgy éreztem, hogy a kaja még könnyedén felveszi. Ez a kissé túlvizezett földes etetőanyag nagyon sok darabosabb alkotóelemet képes felvenni, tehát elég sok kukoricát lehet vele bejuttatni.
A folyóvízi pontos etetésnek két sarkalatos pontja van, az egyik a gombóc csobbanása és mederre érése közt megtett út, a másik pedig a medret érés utáni elmosódás mértéke. Ez utóbbi ellen valamelyest már bevédtük magunkat, lássuk, hogy mit tehetünk a süllyedés közbeni sodródás ellen! Kézenfekvő lenne a sóder alkalmazása, de adott körülmények közt találtam egyszerűbb megoldást is. A víz mélysége kb. 2,5 m volt, sodrása pedig iszonyatosan erős. A nagy mennyiségű nehéz földet tartalmazó etetőanyag elég fajsúlyos ahhoz, hogy egy apró trükköt alkalmazva az etetőanyag kis túlzással szinte nyílegyenest száguldjon a fenékre. Csak annyit kell tenni, hogy minden dobásnál jó magasra feldobva, nagy ívvel indítjuk útjára a gombócokat, melyek zuhanás közben rendkívül felgyorsulnak és szinte hasítják a vizet egész a fenékig. Etetésemet a 11 m-es bot spiccének távolságában alakítottam ki. Az ilyen fix, letett botos horgászatnál az etetést a letett bot spiccétől a folyási iránynak felfelé kb. 50 cm-re alakítom ki, a parttól lévő távolságát pedig szintén fél méterrel közelebb a bot spiccéhez képest, hogy kényelmesen mögé tudjak nyúlni. A bot spiccétől az úszóig mérhető távolság, azaz a zászló kb. 50 cm volt. Egy 20 g-os lapos úszót használtam, amelyet épphogy meg tudtam tartani az erős sodrásban. Az ólmozást egy pontban alakítottam ki, az eresztéket pedig úgy állítottam be, hogy az ólmozás éppen érte a feneket. Ha megtartottam a szereléket, úszóantennám dőlésszöge jelezte, hogy az ólmozás elemelkedett a fenékről, ezért 60 cm-es előkét használtam, amelyre a főólom alá 20 cm-rel egy apró sörét került. Így nem kellett attól tartanom, hogy a horog nem szegeződik oda stabilan a fenékhez. A rakót 3 tagban gumiztam, ami olyan 2,8 m gumit jelentett. 1,2 mm-es tömörgumit használtam, amelyet egy-egy nagyobb márna több mint 10 m-re is képes volt kihúzni. A főzsinórom 0,14 mm-es, míg az előkém 0,12 mm-es, a hosszú szárú, egyenletesen kerek öblű horog pedig 18-as számú volt. Talán gyengének tűnhet ez a szerelék az erős sodrásban a vad halak ellen, de ha vastag zsinórt és nagyobb méretű, erősebb horgot használnánk, akkor egyrészt nem lenne olyan sok kapásunk, másrészt nem akadnának meg olyan nagy arányban a halak. Ráadásul a vékonyabb zsinórnak kisebb a közegellenállása, így valamelyest kisebb úszót is használhatunk.
Bár célhalunk a márna, annak megfogásához egy valóságos láncreakció vezet, melynek egyes lépcsőfokai alatt más és más fajú és méretű halak tartózkodnak az etetésünkön. Ha pontosan etetünk, pontosan meghorgásszuk az etetést és ehhez még elég finom szereléket is használunk, gyönyörűen nyomon követhető ez a folyamat. Az etetőanyag felét az alapozó etetés folyamán használtam fel, a másik felét folyamatosan juttattam be gombóconként. Az alapozó etetés után rögtön vallatni kezdtem az etetést. Legnagyobb meglepetésemre szinte azonnal horogra került egy karikakeszeg, majd rögtön utána egy kismárna. Ahogy teltek a percek, érezhetően egyre több hal gyűlt össze, bátrabbak lettek, erőszakosabb kapásokat produkáltak.
A délután az aprónép fogásának jegyében hamar eltelt. Ahogy leszállt az este, a szél ereje alábbhagyott és nyugodtság telepedett a tájra. A kapások egyik pillanatról a másikra megszűntek. Tapasztalatlan horgász talán azt gondolná, hogy odalent elfogyott a földi jó, de én tisztában voltam vele, hogy a 11 m-es botom spicce alatt nagytestű uszonyosok táplálkoznak. Az elején türelmesnek kell lenni, mert amíg kevés nagytestű van az etetésen, nagyon ritkák a kapások. Megéri hagyni kibontakozni a dinamikusan változó és folyamatosan fejlődő etetést, mert ha elég pontosak voltunk, rövid idő alatt összegyűlik a kellő mennyiségű hal, és onnantól kezdve nagy gyakorisággal számíthatunk kapásaikra. A kapások megszűnése után sikerült fognom egy dévért és egy szilvaorrú keszeget, amelyek már lényegesen nagyobbak voltak az előzőleg horogra került fajtársaiknál.
A naplemente utolsó fénysugarai is elhalványultak, amikor kialakult bennem az igény a világítópatron iránt. Ezt az ilyen nagyméretű úszó könnyedén elbírja, a patron pedig kiválóan jelzi a kapást a letett botos, megállított szereléken. Kivettem a botot a tartóból és ezzel kibillentettem az úszót az egyensúlyából. Szerelékem fellibbent, majd azzal a lendülettel merült is alá az úszó antennája. Bár ezt az egészet a hiányos fényviszonyok közt éppen csak érzékeltem, botom bevágásra lendült, mi több, akasztottam. Láttam, ahogy a bevágás után az élénksárga színű tömörgumi kint maradt, de egyelőre nem mozdult a hal. Egy kicsit az etetés felett kavart, majd a meder felé vette az irányt. Végül a kinyúlt gumi miatt rövidítés nélkül tudtam csak megszákolni. Gyönyörű márna vette fel a csalétket.
Az este további része sem telt eseménytelenül. Kisebb-nagyobb szünetekkel még 3 márna akadt horgomra, tehát összességében 5 egyedet sikerült fognom.
