Gyönyörű, szélcsendes őszi napra ébredtünk Apámmal. Amikor kinéztünk reggel 6 órakor az ablakon, a köd fenséges menyasszonyi fátyla szinte mindent beborított. A nap sugarai még meg sem látszottak a félhomályban, és ha az idő ugyan kicsit csípős is volt, mi azért egymásra néztünk és elhatároztuk, hogy megvalósítjuk egy régóta dédelgetett álmunkat, és ellátogatunk a Maconkai-víztározóra, amely mostanában a mi toplistánkon a "Legjobb Tó" címmel büszkélkedhetett.
Kisvártatva a cselekvés mezejére léptünk és miután magunkra kapkodtuk a ruhát, majd elfogyasztottuk a reggelinket, vaddisznókat megszégyenítő csörtetéssel rohantunk a horgászeszközeinkért, hogy azokat mielőbb a kocsiba juttassuk. A felszerelésünket bepakolás előtt szelektáltuk, hogy csak azokat vigyük magunkkal, amit használni is fogunk. Én személy szerint a jó öreg rakós botom mellett döntöttem, amivel a tavon végig húzódó kövezés belső szélét kívántam meghorgászni, azt gondolván, hogy ha ott nem lehet majd halat fogni, akkor sehol!
Apám a nemrégen beszerzett match és feederbotjait választotta egy távolabbi medertörés meghorgászásának reményében. Miközben fölszerelte botjait, amelyek szinte fegyverekké váltak a szerelés során, én kisebb boszorkánykonyhát alakítottam ki a jó meleg kazánházban, az etetőanyag elkészítése végett. Mikor a "kotyvalék" elkészült olyan étvágygerjesztő illata volt, hogy legszívesebben, én is megkóstoltam volna! Ezek után gyorsan "bedobáltuk" a cuccokat a kocsiba, és már döcögtünk is kifelé. A napijegy megvásárlása közben érdeklődtünk a telepítésekről, és az aktuális fogási lehetőségekről. Mivel elárulták, hogy 3 hete telepítettek utoljára és azóta szinte minden nap jó fogások vannak, még nagyobb várakozással tekintettünk a kaland elé.
Nagyon jó, szélső helyet sikerült választanunk, úgyhogy már csak az egyik oldalról tudtak volna zavarni. Összeszereltük botjainkat és felkészültünk a horgászatra. Bemértük a mélységeket és beküldtük az alapozó etetést, termetes gombócok formájában. Ekkorra azért már lecsillapodott valamit a reggeli izgalom és megéheztünk. Előkaptunk egy pár ízletes szendvicset az elemózsiás csomagból, és jóízűen elfogyasztottuk, majd néhány korty jó meleg teát küldtünk utána. Miután a tea kellően felmelegített minket, végre elkezdtük a horgászatot.
Apám a benti etetésről jó tenyeres dévéreket reptetett ki a partra, miközben nekem olyan kis apróságok álltak be az etetésemre, amelyek szájába azóta sem értem, hogyan fért be a 14-es hosszú szárú horog.
Úgy döntöttem, hogy csontiról átváltok csemegekukoricára. Ez be is vált, mert nem jött több kisdévér. Sőt igaz ritkán, de horgomra akadt néhány meglepően szép fél kilós, kilós dévérkeszeg is. Ám egy óra elteltével, mintha elvágták volna a kapások futószalagát. Rögtön gondoltam, hogy valami komolyabb hal van a dologban. Éppen ezért friss csalit tettem a horogra, és igazítottam egy kicsit a mélységen is. Aztán már csöndben, mozdulatlanul vártam a kapást.
Negyed órán keresztül semmi sem történt! Már kezdtem nagyon ideges lenni, hogy mi lehet a baj. Nincs az a hidegvérű horgász, aki egy ilyen helyzetben ne gondolna valami hibára. Én mégsem akartam megmozdítani a szereléket, mert féltem, hogy esetleg megzavarom az etetésemen bóklászó, komolyabb halakat. Ezután nem egészen 2 perc múlva az úszóm, lassan, oldalazva elmerült. Bevágtam, de a horog egyáltalán nem akadt, pedig még ki is vártam egy kicsit az úszó elmerülése után. Mit ne mondjak, rendesen téptem a hajam. 17 perc idegtépő várakozás után végre megjött a kapás, én meg elszalasztom. Nem értettem az egészet. Ám a komédiának ezzel még közel sem volt vége, ugyanis ez az eset még vagy háromszor megismétlődött. Ekkorra már igen hangosan méltatlankodtam, és nem tudtam mire vélni a dolgot. Mindenre gondoltam, biztos nem megfelelő a horog, kicsorbult a hegye. Leellenőriztem... Ám a horog tökéletes volt. Ettől kezdve nem tudtam, hogy mit tegyek. Ki szórakozik velem? Tökéletes a szerelék, ám a hal mégsem akad meg.
A következő kapásnál, ami nem túl sokat váratott magára, az úszó elmerülése után azonnal bevágtam. Nagy örömmel nyugtáztam, hogy a gumi kiugrott a botból, és szép súlyt éreztem. A megakasztott hal azonban nem úgy viselkedett, mint egy ponty. Súlya volt ugyan, de húzni nem nagyon húzott, viszont annál inkább rángatott, amit az 1,6 mm vastag gumi tökéletesen ellensúlyozott. Már fél perc után fel tudtam hozni a halat a vízfelszínre. Ekkor viszont apámmal egyetemben, aki reggel óta áztatta süllőzőjét a vízben, leesett az állunk. Egy gyönyörű 50 cm körüli süllő csapkodott a víz tetején. Könnyű fárasztás után került be a merítőbe, ahol kiderült, hogy a kis hosszú szárú horog a szája alsó részébe akadt, kívülről.
Talán már mondanom sem kell, hogy hova került az eset után apám süllőző felszerelése. De aznap már nem fogtunk többet a vizek farkasából. Azonban horgomra akadt még két szép 2 kg-os pontyocska, és apám is fogott még egy szép 3 kg körülit.
Végül jó fogással zártuk a napot, és örömmel nyugtáztuk, hogy még mindig a Maconkai-tó a legjobb a környéken!
