A hatalmas árhullám után végre újra lehetőség nyílott, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk a Duna keszegállományával. Paducozást terveztünk G. barátommal Ács közelébe, egy olyan kavicsos szakaszra, ahol spiccbottal jól foghatóak voltak már ilyenkor is.
A gyors és folyamatos apadás nem kedvezett igazából a partközeli horgászatnak, ezért előkerültek a mellcsizmák és combközépig vízben állva próbáltuk horogra csalni a paducokat.
Etetőanyagként 2 kg Mosella Barbe Spezial-t „higítottunk” 2 kg olcsó sós-sajtos keverékkel. Paducra készültünk, tehát nem maradhatott ki az etetőből az áztatott kenyér sem, sőt megspékeltük mindezt fél kilogramm nehéz angolmorzsával. Ennek a morzsának az a jellegzetessége, hogy áztatás nélkül is lesüllyed a fenékre, nem emelkedik fel a gombóc szétesése után, nem viszi el a víz, a hallal együtt esetleg.
A víz nem folyt túl gyorsan ezért a 6 m-es spiccbotra 3g-os Exner Eliza típusú úszót választottam. G. barátom egy hasonló de nehezebb típust szerelt. A majd két méter mély víz valóban nem volt nagyon húzós, de nem hagyhattuk ki a nehezítő anyagot, történetesen a helyszínen szedett kavicsot az etetőből.
A módszer, amit követni kívántunk a következő. Bealapoztunk a 6-os spicc botra, majd a meghorgászandó terület felső kétharmadában visszatartás nélkül, szabadon úsztattunk, csak az etetés alatt kezdtük lassan visszatartani a szereléket.
A tapasztalat azt mutatta, hogy a paducok néha jobban díjazzák a szabadon sodródó csalit, mint a visszatartottat.
Az eresztéket úgy állítottuk be, hogy az ólmozás (egy csepp ólom, megütköztetve egy-két söréttel) néhány centiméterrel a fenék felett ússzon, az előke pedig a kavicson sodródjon.
Az etetés alatt egyre erősebben visszatartott szerelékkel, a felemelkedő csalival szerettük volna az ott „ácsorgó” az etetésből kimosott csontikat, kenyérdarabkákat összecsipegető, a fenék felett tartózkodó halakat megfogni. Nagyon gyakran előfordult, hogy jelentős jász csapat áll az etetés alatt, szemezgetve az elsodródó anyagokból.
Az elmélet ezzel ki is merült, nekiláttunk a megvalósításnak.
Mindjárt az első úsztatásra kapás, közvetlenül az etetés felett. Gyermektenyérnyi karikakeszeg. G. szinte válaszként fog egy ugyanakkorát. Ezt jó jelnek tartjuk, mármint hogy szinte azonnal rajta van a hal az etetésen. És valóban, minden úsztatásra kapás. Mint a villám tűnik el az úszó; ez nem karika a védekezésből ítélve. Szilvaorrú. Ezután szünet nélkül jönnek a keszegek, igaz nem túl nagyok, de folyamatosan kapás van. Hol karikakeszeg, hol „gombócorrú keszeg” ficánkol a horgon.
Nincs ránk tekintettel az alulról érkező hajó. Méteres hullámokat ver, alig bírtuk a szákot kimenekíteni a vízből. Ezt a benne levő halak nemigen bánták. Az etetésünk elmosva, kezdhetjük elölről az alapozást.
A lassan megnyugvó vízben folytatjuk a horgászatot. Új etetés, új remények. Paducban már nem nagyon bízunk, ha másfél óra alatt egy sem jelentkezett, valószínüleg már nem is fog. Valahol máshol vannak. Fogtunk néhány termetesebb bodorkát, de a zsákmány továbbra is szilvaorrú és karikakeszeg. Az egyik úsztatás során kiemelős kapás! Nocsak! Dévér. Csalicsere, pinki kerül a 16-os horogra, hátha van még belőle az etetés közelében. Megismétlődik az előbbi kapás, kiló körüli dévér rúg a horgon. Kihasználja a sodrás erejét, nem nagyon akarom erőltetni a vékony előke miatt. Kifordítva a part felé G. gyorsan megszákolja.
Válaszképp G. fog egy 70 dkg körüli jászt az etetés alatt. Belehelyezi a szákba, az pedig akrobatikus mozdulattal már ugrik is ki belőle, megvillantva búcsúzóul gyönyörű piros úszóit. Ügyes.
Nem nagyon kesergünk, bár megvárhatta volna a fotózást.
Annak ellenére, hogy paducra készültünk, sok minden más halat fogtunk. Reméljük legközelebb megtaláljuk őket.
