A horgászatot sokan kezdjük a spiccbotokkal. Kezdetben egy kis rövid, 4 méteres pálcával horgászunk, majd a módszer feledésbe merül, mielőtt kiteljesedhetne. A spiccbotot többnyire csalihal fogásakor veszi elő a horgász, pedig ha tudná, hogy milyen remek szórakozást nyújthat! Bevallom, az utóbbi időkben én is mostohán bántam ezzel a módszerrel. A botzsákomban mindig ott lapulnak szépen nagyság szerint, de versenyeken ritkán kell elővenni őket, máskor pedig többnyire matchbottal üldözöm a halakat. Egy hétvégén azonban úgy gondoltam, előveszem régi kedves spiccbotomat, és pár órácska erejéig visszarepülök segítségével az időben.
Hogyan jön ide az időutazás? A hétvégét szüleimhez terveztük, ahol még gyerekként kezdtem a horgászatot. A kezdeti mogyoróvesszőt egy 4 méteres spiccbot követte, „Сделано в СССР”.
A legtöbb ilyen spiccbot a közeli orosz laktanyából származott, ahol a szemfüles katonatisztek az eltávozásról mindig hoztak pár darab „hazai” horgászcikket. Villantót, damilt, botot, orsót, kinek mi fért a málhazsákjába. Az enyémnek is kalandos útja lehetett, de a záródugón dombornyomott csillag is bizonyította eredetiségét. Az öreg kis „ruszki” spiccbottal riogattam a környék halait. Korosztályomból sokan kezdték ezzel a nem túl könnyű, de annál strapabíróbb bottal a horgászatot. Gyerekszemmel kétkezes botnak számított, én legalábbis két kézzel suhogtattam. Egy kézzel csak a nagyobbak tudtak vele horgászni. Bírta a mostoha bánásmódot is, ha a szerelék a fán landolt, és erőszakosan cibáltuk le az ágak közül, nem törött el, de ha a kövekre dobtuk, még az sem ártott neki. Rengeteg kedves emlék fűződött a bothoz, de idővel a hossza korlátokat szabott. A következő spiccbot egy 7 méteres Silstar Put in Pole volt. Vastag, erős, és szintén strapabíró pálca volt. Ezzel a bottal kezdődött igazán a finomszerelékes horgászathoz fűződő kapcsolatom. A Nagykunságira jártunk a barátaimmal, és ezzel a - mai szemmel - nehéz, kezdetleges bottal rengeteg szép halat fogtunk.
Természetesen a versenyeken is főszerepet kaptak akkoriban a spiccbotok: volt, aki begumizta, mások külföldi kapcsolataik révén hozzájuthattak 8-9 méteres csúcskategóriás spiccbotokhoz is. Ezek a hosszú spiccbotok a maguk idejében uralták a pályákat, és egy „könnyebb” darabért súlyos pénzeket kellett fizetni. Mikor én is a keresőképes felnőttek sorába léptem és újrakezdtem a versenyzést, első dolgom volt egy spiccbot sor beszerzése. A megyei versenyeken is sokszor jutottak szóhoz, hiszen sokszor gyorsabban lehetett vele „húzni” a halat, mint egy rakóssal. Először a rövidebb, 5-6-7 méteres spicceket szereztem be. Ezek mindegyike az első Shimano Catana sorozat tagjai közül került ki. Ebben a mérettartományban kitűnő kis pálcák. A 8 és 9 méteres botoknál azonban már kicsit mélyebben kellett a zsebembe nyúlni, de fontos volt, hogy a hosszú spiccek karcsúak, könnyűek, de ugyanakkor erősek is legyenek. Én a Technium családból választottam két 2-es erősségű spiccbotot. Kimondottan a keszegezés miatt.
Mikor a hétvégét tervezgettem, eszembe jutottak ezek a pálcák. Ideje leporolni őket, és kilátogatni a régi csatorna partjára, ahol régen, a jó öreg kis Silstarral degeszre fogtam magam. Más érvem is volt még a spiccbotok mellett. Nem kell hozzá sok cucc. Pár szerelékes létra, sörétólmok, zsinórok, horgok, úszók, egyéb apróságok, magyarul minden, ami a horgászládámban egyébként is megtalálható. A versenyládám egyébként is elfoglalja a fél csomagtartót, mellé csak egy vászon keverőt tettem be. (Mondanom sem kell, hogy azért a versenyláda sem létszükséglet. A teljes motyó egy oldaltáskába is elférne, de ha már megvan a láda, szívesen üldögélek rajta.) Az etetőanyag kiválasztásán nem kellett sokat gondolkodnom, a Haldorádó etetőanyagok mindegyike alkalmas keszegezésre is. Mivel csupán egy könnyed, szórakoztató horgászatot terveztem, 2 kg sárga pontyos kaját szitáltam le. A darabos, nagy szemcséket félretettem - jól jönnek majd, ha pontyozni indulok! - és a már korábban bemutatott Haldorádó Nagy dévér aromát tettem még a száraz etetőanyag mellé. (Kíváncsi voltam, illenek-e egymáshoz.)
Ha dévérekre számíthatok, én mindig teszek földet a kajához, így most is bekészítettem egy zacskó Timár Löszös agyagot. Lassan csak kezdett megtelni a csomagtartó. Igaz, már a gyerkőc cuccai is bezsúfolódtak. A spiccbotok közül a 8 métereset tettem be. Ennek csupán az a magyarázata, hogy nem tudtam még eldönteni, hogy a tavon vagy a csatornán fogok horgászni. Ez a hossz ide is, oda is megfelelő. A horgászatot megelőző napon kimentem „felderíteni” a terepet. A tavon szállt a nyárfapihe fehér paplant vonva a vízre. Ilyenkor minden gyűrűsbotos módszer kilőve. (Kivétel a nehéz fenekezők.) A tó partját sajnos már olyan méretekben felverte a gaz, iszalag, gyalogakác triumvirátusa, hogy egy 8 méteres spiccbottal hadonászni egyenlő a biztos bottöréssel. A vízen ringatózó szösz, a partok elhanyagoltsága miatt végül a csatornát jelöltem ki a másnapi horgászat helyszínéül. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már a csatorna sem emlékeztetett a gyerekkoromból megmaradt képre. Akkor a teljes partszakasz kényelmesen meghorgászható volt, egy-két nádfal szeplőzte csak a partoldalt. Ma már itt is az iszalag, gyalogakác az úr. A partokat benőtte a sűrű nádas egyre jobban szűkítve ezzel a meder széltét és csökkentve a horgászhelyek számát. Sajnos itt is az elhanyagoltság, nemtörődömség jelei mutatkoznak. Egyedüli reménysugár a horgászhelyeken elhelyezett szemeteszsák. Bízom benne, hogy eljön még az idő, amikor rendbe teszik a partokat is, ha már súlyos pénzeket kérnek a napijegyes horgászoktól.
A zsilipeken áramlott a víz, de első ránézésre nem kellett nagyméretű úszóval készülnöm. Otthon, szüleim kertjében kevertem be az etetőanyagot. A Haldorádó etetőanyagokról már többször is elhangzott: „Érdemes előző este bekeverni, de minimum a horgászat megkezdése előtt 2-3 órával.” Igaz, hogy a darabosabb összetevőket kiszitáltam, de a keszeges kajákhoz mérten még így is durva őrlésűnek számít, amelynek idő kell az átnedvesedéshez. Ellenkező esetben oldódás közben a felszálló szemcsék elsodródhatnak, és ezzel könnyen magukkal vihetik a halakat is. Mielőtt a szükséges vizet egyben ráöntöttem volna a kajára, az aromával meglocsoltam a száraz etetőanyagot. (Általában a vízzel elkeverve szoktam az aromákat a száraz kajával elkeverni, de most kivételt tettem.) Első átkeverést követően egy ragacsos, tapadós mixet kaptam. Tudtam, hogy ez a túlzott nedvesség idővel felszívódik, ráadásul még a lösz is sokat fog „szárítani” a kaján.
Félretettem a keverőt, és amíg a szemcsék megszívták magukat, addig én is felszippantottam édesapámmal egy korsó sört. Kitárgyaltuk az élet nagy dolgait, volt ideje szikkadni a kajának. A keverést a lösz hozzáadásával fejeztem be. Néhányszor átdolgoztam egy közepes szemű rostán a teljes mennyiséget, így a végén egy barnás árnyalatú, rendkívül finom illatú, teljesen homogén keveréket kaptam. Egy jól záródó dobozba tettem, hogy ne száradjon ki reggelre, és az illata is megmaradjon.
A felkelő nap másnap már a csatorna partján talált. Azon tűnődtem, mekkora úszóval szereljek. A csatorna csendesen áramlott, így egy 3 grammos, duci testű modell mellett döntöttem. Főzsinórnak az Antares 16-os méretét választottam. Hosszú spiccbotnál én jobban szeretem a vastagabb damilokat, mert a túlzottan vékony és lágy főzsinórral sokkal több problémám akadt, mint a vastagabb, merevebb damillal. Az előkével finomkodhatok, elsőre 12-es Ultegrára kötött 16-os VMC horog került a végfülbe.
Néhány próbaúsztatással bemértem az eresztéket, megnéztem, hogy enyhe visszatartáskor mennyire sodródik ki a szerelékem, és meghatároztam az etetés helyét. Ezt kicsit magam alatt jelöltem ki, hogy mire a bevetett szerelék harcra kész állapotba kerül, pont az etetés sávjában kellesse a finom csonticsokrot. Az etetőanyagból 10 narancs méretű gombócot gyúrtam, amiket egy pontra dobva, „halom etetést” készítettem. Kíváncsian vártam, vajon hogyan reagáltak a halak az etetéssel járó robajra. Meglepő módon még a közelben vadászó balinok sem ugrottak el, nemhogy a keszegek. Már az első úsztatás halat adott. Igaz, hogy egy aprócska karikakeszeg kérte le az úszót, de ezt jó előjelnek véltem. A bolt rögtön az elején beindult.
Egymás után sorakoztak az apróságok a szákomban. A méretükkel akadtak csupán gondok. Bélyegnyi apróságok jelentkeztek csak. A karcsú pálcát ellenben könnyedén suhogtatom, nem úgy gyermekkorom kétkezes spiccbotját. Az akkori 7 méteres botom olyan vastag lehetett, mint most a rakósom 11 méterben. Ezzel szemben, mintha akkoriban termetesebb dévéreket fogtam volna. Vagy csak az idő szépíti meg az emlékeket? A maradék etetőanyaghoz kevés csemegekukoricát kevertem, és meghintettem egy kis marék csontival, bízva abban, hogy pár termetes dévér visszatér emlékeimből, és méltányolja majd igyekezetemet. A csöppségek rohama azonban tovább tartott. Gondolkodóba estem, hogyan lehetne kikerülni az apróságokat. Régi, klasszikus megoldás jutott az eszembe. A horogra gilisztát fűztem, amit 2 szem csontival megtámogattam. (Gyerekként az árokparton ástam a gilisztát, a csontit pedig tenyésztettem, ma már mindkettőt készen megvásárolhatom.) Kíváncsian vetettem be a szereléket. Az úszót kicsit meglassítottam, és vártam. Az úszó az etetési sáv alá érve hirtelen kipattant a vízből. Tipikus dévérkapás. Örömmel vágtam be, és néhány pillanat múlva már a tenyeremben pihent egy szebbecske, tenyeres dévérkeszeg.
Ez lesz a megoldás? Újabb giliszta, újabb úsztatás, újabb dévér. A jelenet egymás után ötször ismétlődött meg, majd csend következett. A gilisztára nem volt több érdeklődő. Ha cserbenhagytak a nagyobbak, szórakozzunk az aprajával. Pinkit tűztem a horogra, amire rögvest rávetette magát egy kis karikakeszeg. A csöppségek is olyan vehemenciával vetették magukat a lassan sodródó csalira, mintha az életük függött volna tőle. Nem finomkodtak, pillanatok alatt lerántották az úszót. Reflexeim frissítésére tökéletesen megfelelt ez a fajta gyors, villámszerű érdeklődés. Eleinte többször maradtam alul, amit az üres bevágások sokasága is bizonyított, de idővel javítottam a statisztikán. A folyamatos érdeklődés fenntartásának érdekében ötpercenként egykezes gombócokat dobtam. Egy-egy ilyen löszös gombócnak mindig újabb roham volt az eredménye. Már jócskán beleszaladtam a délelőttbe, mikor egy úsztatás során szokás szerint eltűnt az úszóm, de a bevágást követően nem röppent a tenyerembe a megszokott apróság. Helyette a spicc bebólintott a vízbe. Mintha fába akadtam volna. Egy másodpercig tarthatott a meglepődés mind a hal, mind az én részemről. A hal eszmélt gyorsabban, és ellentmondást nem tűrve megindult. A vékony spiccbot gyönyörűen nyúlt a megiramodó hal után, de a vékonyka előke és az aprócska horog nem bírta a huszáros rohamot. Pendült a madzag, majd megkönnyebbült a szerelék. Ellenfelem az előkével együtt búcsúzott. Minden bizonnyal egy ponty lehetett a tettes. Régen is beköszöntek az etetésre, és akkor is rendre győzedelmeskedtek a keszegesre hangolt szerelékem felett. Néha-néha tudtam kikormányozni közülük pár 1,5 kg körüli példányt. A nagyobbakkal szemben nem sok esélyem volt. Ha most rakós bottal horgászom, talán lehetett volna esélyem, vagy ha kezdeti tanácstalanságban én ragadom magamhoz a kezdeményezést. Sebaj, ezen már kár rágódni. Nem szerelek újra, befejeztem a horgászatot. A zsákmányt lefotózom, hogy emléke legyen ennek a szép napnak, majd útjukra engedem őket.
Összecuccolok és a fényképezőgépemmel a csatorna mögötti kis szivárgóhoz indulok. Gyerekkoromat keresem, hiszen itt kergettem a békákat, lepkéket régen. Brekkencseket most is találok, sőt egész békabölcsődét. Elgondolkodva kattintgatom a masinát, és a gátra pillantva meglátom régi önmagam, amint a kerékpár kormányához fogott spiccbottal, a lábamat verdeső vödörrel éppen megérkezem. Változott vajon valami? Talán csak az évek szálltak tova? Máskor is elő kell vennem a spiccbotokat, hátha megfiatalít az emlékezés.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Jómagam
