Duna. Nagy, zavaros, kiszámíthatatlan, néha bőkezű, de inkább szűkmarkú. Sosem mutatja ugyanazt az arcát, egyszer kedvesen simogathat, máskor durván pofon vághat. Szeszélyes a Nagy Folyam, évszakról évszakra, hétről hétre, egyik napról a másikra változik hangulata. Aki először merészkedik le horgászbottal kopár, szürke, zord - és mi tagadás, nem túl tiszta - partjaira, talán elbátortalanodik roppant méretei láttán.
Én is ilyesformán pislogtam megszeppenve, amikor 12 évesen próbáltam szerencsét egy szál zsebpecával, nem is partról, hanem egy deszkákból, üres fémhordókból összeépített úszó stégről, közel az Árpád híd pesti hídfőjéhez. Alig 4-5 éve horgásztam még, túlnyomórészt egy Tatabánya közeli kisebb bányatóban, egyszerű (de már orsóval felszerelt) üvegszálas horgászbottal, és addigi zsákmányom sügérekből, vörösszárnyú keszegekből, naphalakból, néhány kisebb aranykárászból állt, no meg a nyári balatoni snecik százaiból.
1991 egyik nyári napján azonban - nem tudom, mi késztetett erre a cselekedetre - nekivágtam a hömpölygő Dunának, és reményekkel telve vetettem a hullámok ringatta öreg stégről apró gilisztával felcsalizott zsebpeca-horgom (természetesen apró úszó, ólom is dukált a készséghez) oda, ahol a víz háta mogorván burványlott a kikötői ponton nyomán. A stégen mindig horgászott egy-két idősebb horgász, jobbára fenekezve, márnára. Békésen megfértem velük. Az úszó szépen, lassan, megadóan süllyedt el az erős örvénylés közepette, persze nyomban bevágtam, már amennyire „bevágásról” beszélni lehetett. A kezdők szerencséje adta kezembe életem első dunai snecijét. Megdöbbentem, hogy milyen nagy, milyen kövér, mennyire más színű, mint a Balaton ösztövér, de milliós nagyságrendű tömeghala. Még fogtam két hasonlóan termetes snecit, és valószínűleg ekkor fertőződtem meg igazán a horgászattal. Tartósan.
Állapotom tovább „súlyosbodott”, amikor pár nap múlva egy szép fejes domolykót, és egy jó tenyérnyi jászkeszeget sikerült fognom édesapám kölcsönadott pontyozó botjával, feltolós úszójával, 30-as damiljával, ezúttal már a part közvetlen közelében. Az úszó mindig elsüllyedt az akadókban, én pedig bevágtam az „álkapásoknak”. Szerencsém volt nemcsak a két hal megfogásánál (mindkettőnél segített szákolni egy kedves öreg horgász), hanem a beszakadásmentes úsztatásokban is. Vélhetően a giliszta csali volt egyedül rendben az egész horgász-szerelékben, de szerencsém még ezután is kitartott.
Már nyár vége felé vánszorgott a haldokló vakáció, amikor ismét az öreg stégen találtam magam. Ezúttal már nem zsebpecával, hanem a már említett apai kétrészessel (a rajta lévő pontyozó cucc változatlan maradt) kérdeztem meg a Dunát a halak kapókedve tekintetében. A technika egyszerű volt: a stég szélén leengedtem a szerelést (orsó felkapókar kinyit), és szépen úsztattam lefelé vagy 20-25 méteren át (orsó felkapókar becsuk, majd kitekerés). Ez így ment hosszú perceken át, mikor a szebb napokat is látott, rozoga úszó komótosan eltűnt. Nem késlekedtem a szükséges mozdulattal, azonban botomnak a felfelé ívelés helyett még félúton megállást parancsolt valami. Valami nagy. Nem részletezem, kínkeserves oda-vissza kötélhúzás után - ismét segítséggel - került a stégre életem első márnája. 47 cm-es volt.
Az ezután eltelt 1-2 évben sok izgalmas dolog történt meg velem, az újonccal. Jött motorcsónakjával a vízirendőr (a stégre), és csúnyán lebuktam. Szerencsére a régi botomat megtarthattam, de ez olyan lecke volt, hogy tüstént kiváltottam a Dunára az első területi jegyemet. Megvettem életem első teleszkópos botját (egy kb. 3,8 méteres Silstart), beszakítottam pár maréknyi ólmot és több tucatnyi horgot, sorozatban ismerkedtem meg új és új halakkal. Főleg selymes durbincsokkal, kősüllőkkel, karikakeszegekkel, fenékjáró küllőkkel, kecsegékkel - igen, akkoriban még sok kecsege akadt -, balinokkal vetett össze a sors. Kíváncsiságom hamar elvezetett a Dagály strand melegvizes befolyójához (ahol meghatározó élményeket szereztem süllőfogásban kishal csalival), a Rákos-patakhoz (itt fogtam meg első ezüstkárászaimat), a Foka-öbölbe (ahol hemzsegtek a szebbnél szebb bodorkák, sügérkomák), majd az Újpesti-öbölbe (ahol csukákra, pontyokra, dévérkeszegekre is számítani lehetett, de előfordult, hogy vágó durbincs tréfált meg bennünket).
A későbbi barangolások során lassan körvonalazódott előttem a Duna jellemrajza. Azazhogy mégsem. Mindig mutatott valami újat, szokatlant a Nagy Folyam, noha elszánt ifihorgászként szinte egyedül kellett végigjárnom a halfogás lépcsőfokait. Na jó, nem teljesen egyedül: hasonszőrű, lelkes barátokból sosem volt hiány, az első években ketten-hárman jártuk rendszeresen az Árpád hídtól az Újpesti-öbölig tartó szakaszt, ilyen-olyan halakra vadászva. Nagyon kevés fiatal próbálkozott a Dunán. A legtöbb horgász élemedett, idős emberként varázsolta elő a szebbnél szebb halakat, mi pedig szájtátva bámultuk őket, és ittuk minden szavukat (ha ritkán megszólaltak), vagy inkább néztük minden mozdulatukat. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha valamelyikük segített megszákolni halunkat.
Másként festett akkoriban (a ’90-es évek elején-közepén) a partvidéki környék. Kevesebb volt a partvédő kövezés vázát adó durva szikla, több volt a homokos-sóderes, ívásnak alkalmas terület. A kishalakat zömmel a küszök, fenékjáró küllők, kisebb selymes durbincsok, kis balinok, sőt sügér és jász ivadékok csapatai alkották. Élő csalival úszózva, fenekezve a fejes domolykók, bagolykeszegek, karikakeszegek rendszeres vendégként jelentkeztek, csakúgy, mint a szilvaorrú keszegek (a Dagály-befolyásnál szalonna darabkával is lehetett fogni), és persze a legizgalmasabb fárasztási élményt nyújtó halak, a márnák.
Mindig vártuk a tavasz végi-nyár eleji áradásokat, amikor rendre megérkeztek (ki tudja, honnan?) az ezüstkárászok a Rákos-patakba, Újpesti-öbölbe. Nyáron pedig a Dagály strand menti partoldalon komoly amurok okozhattak kellemetlen meglepetéseket az önfeledt keszegezés közepette (főleg kenyérrózsára). Gyakran léptek színre a márnák, kecsegék (előfordult, hogy a fenekezőn süllőknek felkínált halszeletre éhezett meg a páncélos tokféle), és kora reggeltől késő estig harsányan pancsoltak a snecikben dúskáló, látszólag mohó (és mégis, milyen óvatos) balinok.
Nagyon ritkán etettünk (és ha mégis, akkor is szinte csak kenyérzsákkal), a szerelék legtöbb esetben egyetlen ólomból (csúszó, vagy végólmos verzióban), és horogból állt, kapásjelzőként a bot spicce funkcionált. Ha a leszálló este megfosztott minket elsődleges érzékszervünktől, ujjunk hegye közvetítette az éhes vendégek morzejeleit. Természetesen az úszózás sem állt távol tőlünk, az úszó mérete, alakja, teherbíró képessége mellett ügyelni kellett az ereszték minél helyesebb eltalálására (a dunai halak jelentős hányada ugyanis megrögzött fenékjáró). Nem mindennapi élménnyel járt a termetes jászok, paducok, márnák és seregnyi különféle társuk fárasztása, gyakran már a megakasztás utáni pillanatokban ráismertünk ellenfelünkre. A jász - ez a látszólag lusta, tohonya, ormótlan küllemű hal - gyakran eredményesen lerúgta magát a horogról, amikor hamar a felszínre kerülvén fürgén szambázva cincálta idegeinket. A hol eltűnő, hol nagy tömegben előbukkanó évakeszeg (alias szilvaorrú keszeg, bár ez talán kevésbé hízelgő név) eleven torpedóként tört ki az összes égtáji irányba, hevesen tiltakozva méltatlan helyzete ellen, még akkor is, ha alig volt nagyobb a vezérküszöknél.
Ha paduccal hozott össze a sors, akkor bizony gyakran röhögve hagyott minket cserben ez a higanymozgású, pergő-forgó, sok nemes halunknál nemesebb fehérhal. A kitartóan a mélybe törő, akadót kereső taktika a bajszos, ínyenc márnát jelezte (néha emlékként magával vitte az esetleg hanyagabbul felkötött horgot), míg a lassan, mégis súlyosan sepregető, komótosabb harcmodor bronzos lapátdévérekre utalt. Ha nyáron az Újpesti-öbölben próbáltunk szerencsét a békéshalak terén, a dévérek, bodorkák mellett néha-néha óvatos, aranyló tőpontyok jutalmazták türelmünket, amennyiben sikerült merítő szákba terelnünk őkelméket.
Az öbölben veszteglő hajók alja remek búvóhelyet adott a süllőknek, éjszakánként érdemes volt snecivel kínálni őket, úszózva (nincs szebb és izgalmasabb, mint a világító patron elsüllyedésének látványa), vagy fenekezve, a karika-kapásjelző és az adrenalin szint emelkedésére várva. Az „ebfogúak” (és kisebb rokonának, a kősüllőknek) ideje azonban ősszel jött el…
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
fotók (bagolykeszeg)
