Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a Dunán két zátonysziget, egy kicsi, meg egy nagy. Teltek-múltak az évek, évszázadok, évezredek, régi és még régebbi korok emberei gyűjtögettek, halásztak és vadásztak, kerestek menedéket, alapítottak római helytartói székhelyet itt, végül kialakították a Hajógyári-öblöt a valaha világhírű hajógyárral. Kicsit utánanéztem az öböl eredetének, és kíváncsian kutattam, milyen jövő vár rá. A múlt valahogy fényesebbnek tűnt…
A Budapest Fővárosi Levéltár gyűjteményének internetes, lejjebb feltüntetett másolatán azonnal szembetűnik a Margit-sziget északi csúcsánál lévő két sziget, köztük a régi Duna-ág, az öböl elődje. Gróf Széchenyi István gőzhajó-teleltetés, illetve hajógyártás céljára alkalmasnak tartotta a szigetet, javaslatot tett az Első Dunagőzhajózási Társaságnak (precízebbek kedvéért: Erste Donau-Dampfschiffarts Gesellschaft) a betelepülésre. A bécsi székhelyű Társaság elfogadta a kínálkozó lehetőséget, és a Vidra kotrógéppel átformált, a Kis- és Nagy-sziget összekötésével létrehozott mesterséges öbölből már 1836-ban vízre bocsátották az itt készült első hajót, az Árpád gőzöst.
Az Óbudai Hajógyárat az 1850-es években Európa legjobbjai között tartották nyilván, aztán a zűrzavaros történelmi események - ahogy az általában lenni szokott - fokozatosan tompították az évtizedek során több elnevezést kapott üzem dicsőségének fényét. Az óbudai partvonalhoz közel eső sziget - mint „hadizsákmány” - előbb német, majd szovjet kézre került a II. világháborús években, amit a magyar állam 1953-ban visszavásárolt (mégsem heverhetett parlagon). A nem sokkal a hazai birtokbavételt követően - egy darabig még orosz rendelésre - végzett fejlesztési építkezések előtti leletmentési feltárások során került napvilágra Hadrianus aquincumi római helytartó palotája, a valamikori Pannónia egyik legimpozánsabb épülete, legalábbis ami megmaradt belőle (a leletek még feltárásra, illetve bemutatásra várnak).
Noha a szovjet folyamhajózási vállalat hatalmas igénye alaposan fellendítette a 60-70-es évekbeli, iparszerű hajó- és darugyártást (1962-től „Magyar Hajó- és Darugyár Óbudai Gyáregysége” címen működött a telep), a rendszerváltás környékén, a keleti piac elvesztésével gyors hanyatlásnak induló üzem 1991-ben, a legutolsó tolóhajó megépítésével beszüntette tevékenységét „Ganz Danubius Hajó és Darugyár Óbudai Hajógyára” néven.
És a jelen? A sziget déli végében elhelyezkedő néhai gyárnak köszönhetően ma is gyakran Hajógyári-szigetként emlegetik ezt a körülbelül 2,5 km hosszú, a Duna hordalékából létrejött képződményt. Hivatalos elnevezése: Óbudai-sziget. Az üzemi komplexum meghagyott épületei ma különféle cégeknek adnak otthont, a sziget déli végénél (az öböl torkolatában) lévő kikötőben kisebb-nagyobb motorcsónakok ringatóznak. 1993 óta minden nyár végén „szigetelők” (tíz)ezreit vonzzák az egy hétbe (tavaly csupán 5 napba) tömörített rendezvények, ezért sokak számára az Óbudai- vagy Hajógyári-sziget egyszerűen csak a „Sziget” marad. Nem csak az emberek, a költöző madarak számára is kiemelt jelentőségű pihenőhely (persze, amikor az előbbi kétlábúak átengedik a terepet az utóbbiaknak), számos faj (örvös galamb, vörös vércse, jégmadár, tőkésréce, dolmányos varjú) szívesen, rendszeresen költ is. Jégmadár, vadkacsa, sőt vércse családokat nekem is volt alkalmam megfigyelni horgászás közben.
Végre szóba került a halfogás, elnézést is kérek a hosszúra sikeredett „történelemóráért”, mégis, illőnek tartottam - képletesen - feltárni e szerény, kicsit (nagyon) szemetes, magánosított, ráadásul jelentős mértékű beépítésre váró sziget múltját. A jövőre is sort kerítek, de előbb lássuk már azokat a halakat! :-)
Még 2006 késő őszén gondoltam egy merészet, és ráléptem a számomra teljesen ismeretlen öblön végighúzódó, úszó pontonhíd rozoga deszkáira. Többen is kitartóan lesték a csukákat, a krokodilpofájúak viszont fikarcnyit sem törődtek a horgászokkal, egyedül a snecik mocorogtak, minden képzeletet felülmúló mennyiségben. A rákövetkező év tavaszán, nyarán indult be a bolt igazán, ennél jobban csak tavaly nyáron sikerült - valószínűleg részben az átlagosnál magasabb tartós dunai vízállás miatt - behatóbban megismernem a bennszülött halak szokásait.
A legfeljebb kilométeres hosszúságú öböl partjára hatalmas nyárfák, füzek vetnek árnyékot, keveredve ültetett és magról kelt vadgesztenyékkel, juharokkal. Szedresek, csalánosok, a vendéget repeső örömmel váró szúnyogok miatt nyáron is ajánlott hosszúnadrágot húzni, a partszegély a legtöbb helyen járhatatlanul bozótos vagy túl meredek, balesetveszélyes. A bedőlt fákban, ágakban, hínármezőkben bővelkedő, változatos mélységű öböl egyelőre azon kevés dunai élőhelyek egyike, ahol 1. alig van kövezés, 2. viszonylag kevés a géb, 3. sok a törpeharcsa. Írhatnám azt is, fő halnak számít a törpicsek, de az első helyre inkább a 10-30 dekás átlagsúllyal jelentkező dévéreket helyezném, több okból is.
Egyrészt, a számos (és nem is olyan apró) törpeharcsát eddig könnyen sikerült elkerülnöm egyszerűen azzal, hogy távolabbra történő fenekezés helyett szinte kizárólag úszózva, a part szélén próbáltam mérsékeltebb etetéssel összecsődíteni a keszegnépet. Másrészt, szerencsére a fehérhalak (még) számbeli fölényben vannak a degradálódott amerikai „bóvliharcsákkal” szemben. Harmadrészt, a pontyfélék közt rangosnak számító, kedvelt dévérkeszegek megérdemlik, hogy a törpeharcsák, egyéb keszegfélék fölé emeljem őket. :-) Kicsit még a mohó bajszosoknál maradva, egyetlen - valószínűsíthető - gébmentesítő előnyük mellett a 20 centit gyakran megközelítő, sőt meghaladó testméretük szólhat javukra. A „törpegyár” azonban szerencsére nem áll a helyzet magaslatán; az elmúlt két évben csupán 1-2 ivadékfelhőt figyeltem meg, és időnként több elpusztult ivadék mutatta, túlszaporodástól egyelőre nem kell tartani.
Hogy ne legyen olyan egyszerű és gondtalan a horgászat, a bármilyen csalira ugró törpeharcsákkal szemben a dévérek sokkal kifinomultabb ízlésről tesznek bizonyságot. Merem állítani, az öbölben fogható halak közül ők okozták a legtöbb fejtörést, azaz inkább fejvakarást számomra, igazi „sakkpartnereknek” bizonyultak. Egyik nap lelkesen, válogatás nélkül tömték magukba az etetőanyagot, csontit (csokorban) egyaránt, máskor - megközelítően azonos körülmények között - ímmel-ámmal kóstolgatták az 1-2 szem pinkit is. Ínyenc dévérkeszegeink a szúnyoglárvát nyilván jobban ették volna, ha… ha rászántam volna magam a kipróbálására. Mindegy, talán sort kerítek erre, jó horgász holtig (sem mindig) tanul. :-)
Egyik legfontosabb észrevételem (ami talán más öblökre is érvényes lehet) a vízállás keszegekre - elsősorban dévérekre - gyakorolt hatása volt: emelkedő, illetve tartósabban magas, a parti sásos, füves, bokros területeket elborító víznél szemlátomást bátrabban, jobban kaptak. Ezzel aligha mondok újat, és az sem mérföldkőnek számító felfedezés, hogy az óvatosabb dévérek inkább a nyugodtabb késő délutáni, alkonyati órákban élénkültek fel, természetesen a rendelkezésükre álló asztal megterítettségének mértékétől függően (szóval, találtak-e elég nassolnivalót, avagy sem). Valószínűleg hajnalonként is intenzívebben táplálkoztak, miközben a lehető legmélyebben aludtam. :-)
Nassolás, illetve etetés. Bármelyik márkáról is van szó, az állóvizek, lassúbb sodrású helyek fehérhalainak elsősorban édes (pl. vaníliás), többnyire világos, sárgás tónusú, nem túl intenzíven illatozó tápot kínálok, a lehető legkisebb mennyiségben. Miért keveset? A mértéktartó etetés oka az idő rövidsége. Bár gyakran járok horgászni, alkalmanként ritkán fordíthatok 2-4 óránál többet a természetben való önfeledt „elmélyülésre”. Ez azt jelenti, hogy egy átlagos, nyári délutáni 3 órás keszegezésnél a legjobb esetben is csak 40-50 deka (!) etetőanyagot használok el, szárazon mérve. Tavaly még így is előfordult, hogy maradt belőle, ugyanis több alkalommal a ráetetés már kevésbé keltette fel az öböl halainak érdeklődését, mindig a legelső gombócok hozták a legtöbb kapást. Ha viszont kerestem egy másik helyet, ott újból megismételve az etetést, ismét élénkebb érdeklődésre számíthattam. A végén inkább 1-2 alkalommal pottyantottan be pár golflabdányi gombócot, utána ezt „lehorgászva”, néha mindössze néhány méteres odébbállás, majd az ottani újraetetés is elegendő volt az eredményesebb halfogáshoz.
A beszórt anyag szinte mindig a bodorkákat csalta a helyszínre. Az öböl legtömegesebb, külalakra is tetszetős, csak hát sajnos elég kicsi keszegféléje a nyár elmúltával, hűlő vízben is szívesen csemegézik. Igaz lehetne rá az „év legelső, illetve legutolsó keszege” cím. Ha az etetésre negyed-, félórán belül nem érkezett bodorka, akkor máris jónak láttam másutt próbálkozni. A 20 centi fölötti egyedek csak néha, akkor is jórészt áradásnál mutattak érdeklődést a csali iránt, a nagy többség arasznyi volt.
Az első dévérre (esetleg dévér-bodorka hibridre) általában néhány „pirosszemű” kifogását követően, fél-1 óra múlva lehetett számítani, kivétel persze itt is akadt - akkor viszont az idő előtt érkezett dévérkeszegek miatt kevesebb bodri férkőzött asztalhoz. A „dévorka” vagy „bodvér” hibridek viszonylag gyakori előfordulása sejteti, a kereszteződő halak többsége huzamosabb időt tölt el az öbölben, talán az öreg, kiló feletti dévéreket leszámítva. Feltehetően az ívással komolyabban foglalkozó, testes „bronzosok” csak a tavaszi nászidőben lépnek meghittebb kapcsolatba az egész évben itt maradó bodorkákkal, utódaikat szépen összekeverve, utána szétszóródnak a Dunában. Valószínűleg a fiatalabb, de már ivarérett, 10-30 dekás, az öbölben még huzamosabb ideig lebzselő dévérek is beszállnak a „mixelésbe”, növelve a káoszt. :-)
Tavaly nyolc-tíz dévérre, közel harminc bodorkára jutott egy-egy hibrid, hasonló arányban ezüstkárászok is tiszteletüket tették az etetéseken. A máshol lenézett, tömegessé, csökötté vált, ésszerű indokkal állománycsökkentésre ítélendő „karcsikat” a Dunán örömmel fogadom, különösen az utóbbi években. Régebben maga a folyam is szép számban adta az „ezüstöt” a tavasz végi nagy áradások idején, manapság sokkal kevesebbel találkozom, még a számára kedvezőbb életfeltételeket nyújtó öblökben sem fordul elő igazán értékelhető számban (az Újpesti-öbölben például már alig van belőle).
Átlagosnál kissé hűvösebb, csapadékosabb, frontokban bővelkedő nyarunk talán fogyókúrázásra késztette az amúgy szépen telt, kerekded kárászokat, „akik” többnyire óvatosan, lassan húzták el az úszót az azt kiemelő dévérekkel, elsüllyesztős kapásokat művelő bodrikkal szemben. Bár némelyikük elérte a 27-30 centit (azaz a közel kilós testtömeget), rendre finoman, körülményeskedve vették fel a mégoly piciny csalit is. A legfeljebb két-három szem pinkiből és egy szem fehér csontiból álló szendvics bevált, de gyakran csak egyetlen apró piros nyű vezetett sikerhez.
Kárászéknál sajnos lényegesen ritkábban mutatkoztak az öböl „specialitásai”, a vörösszárnyú keszegek. Az egész nyáron fogott 4, azaz négy darab példányra igazán büszke lehetek, alighanem túl mély és nem eléggé vízinövényes-dzsumbujos a Hajógyári-öböl nekik. Vízfelszínhez közeli életmódjuk ellenére minden „vörös” a fenék közelében kínált csalira éhezett meg, keveredve a náluk azért gyakrabban felbukkanó lapos-, karika- és fiatal jászkeszegekkel.
A laposkeszegek sem túl gyakoriak a Dunán, bár akadhatnak helyek, időszakok, ahol, és amikor sűrűbben összeakadhatunk velük. Papírkeszegeim jó részét ebben az öbölben, illetve annak torkolatától nem messze (már az „élő” Dunán) fogtam, tenyeres-másfél tenyeres, anorexiás példányokat. Legtöbbször magányosan, kettesével-hármasával csöppentek a javában csemegéző dévérek, bodorkák közé.
A karikakeszegek egészen más „esetet” képviselnek. Meggyőződésem, hogy ez az egyik univerzális, a legkülönfélébb élőhelyeken megjelenő fehérhal, a Dunán határozott vándorlását figyeltem meg a tavalyi év folyamán. Télre - mint a legtöbb keszegféle - öblökbe, csendes szakaszokra húzódik, sokszor hihetetlen mennyiségben, nem is az apraja. Tavasszal a továbbra is itt lustálkodó bodorkákkal, fiatal dévérekkel ellentétben virgonc, sportos karikáink - ha tehetik - hamar kihúzódnak a folyóvízbe, talán csak az ívási időszakot leszámítva. Nyárra a Hajógyári-öböl már nem „tartalmazott” jelentősebb számú és nagyságú karikakeszeget, a melegebb hónapokban szórványosan és csak aprócskákat fogtam belőlük.
A jászok sem hiányoznak a folyóvizek „országútjairól”, ebben az öbölben azonban jószerivel csak kicsi, legfeljebb tenyérnyi utódokkal találkoztam, azokkal viszont majdnem egész évben. Nyilván bizonyos életkor elérésekor átváltanak a folyóba, no nem azért, hogy „bizonyítsák” rátermettségüket a keményebb, küzdelmesebb életvitelt igénylő közegben, hanem vélhetően a számukra megfelelőbb táplálék reményében (ugyebár a folyó valamit mindig visz, illetve hoz :-)). A Hajógyári-öböl valóságos bölcső, tele karikák, jászok, más fehérhalak ivadékaival.
A legkisebből szokott lenni a legtöbb, de most nem a gébre gondolok, hanem az öböl talán legtömegesebb halára, a küszre. Először is, elsőrendű takarmányhal a második részben említésre kerülő balinoknak. Tudom, ronda szó (nem a balin, hanem a takarmányhal :-)), de a táplálék, préda, zsákmány, csalihal sem sokkal szebb kifejezés, nem tehetnek róla szegény apróságok, ez van. Másfelől a snegók páratlan szemtelensége néha közelít a végtelenhez - különösen lehűlt vízben hazudtolják meg vízfelszínt borzoló önmagukat, simán „lelifteznek” az aljzatra, és égrenyíló szájállás ide, felszíni életmód oda, beslukkolják az 5-6 szem nyüvet is. Adnak tehát alkalmat gyakorlásra bőven a „Hogyan kerüljük el a küszöket?” témakörben (nehezebb, horoghoz közelebb vitt ólmozás, gyorsan lesüllyedő etetőgombóc stb.).
Törpék, keszegek, snecik… De hol vannak a nemes halak? És mit hoz a jövő? A folytatásban meglátjátok!
Írta: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
Képek: a kataszteri kép Internetről, a többi saját
