A dús növényzetű szigeten meghúzódó öblöcske hűen követi a Duna „hangulati” változásait. Vele együtt emelkedik-süllyed, tavasszal és nyáron mogorván, zavarosan duzzad, ősztől higgadtan, letisztultan apad. A vén folyamból gébek tolakodnak mohón szűk torkolatába, szelíd felszínén szomszédoló récék lesik minden mozdulatunkat, kenyérmorzsában reménykedve. Időnként türkizfolt cikázik egyik partjáról a másikra - jégmadár iramodik dolga után. Fürge kenus-kajakos evezők gyakran és kevésbé, motorcsónakok sokkal ritkábban, viszont harsányabban törik meg az öles nyárfák, fűzmatuzsálemek vigyázó, őrködő karéjában megbúvó néhai Duna-ág tűnődő csendjét. De hiába a faóriások tömör sorfala, az öböl nem nyugodhat. Hétvégi esténként zajlik az élet; kiadós hangerőben, monoton ritmusra rázva lazulnak a vendégek. Ezek a kis összejövetelek azonban csekélységek lehetnek az igazán „nagy buliban” várható beépítések eredményeként létrejövő állapotokhoz képest. Vajon meddig lesz olyan ez a kicsi, noha már több mint egy évszázada mesterségesen kialakított öböl, mint amilyennek ma (még) ismerjük?
Előző részben - hogy a halaknál maradjunk - a törpeharcsákról, fehérhalakról esett szó. Most következzenek a nemes halak, nem véletlenül kerülve hátrébb a sorban. Nos, vannak, azaz inkább megvannak, köszönik szépen, szerényen. Bumfordi pontyok például néha „leereszkednek” az etetésre összesereglő keszegek közé (aminek nem feltétlenül örülnek a kisebb, vékonyabb, szóval… nos, „keszeg” rokonok), de a fogott potykák, sőt inkább pontyocskák méreteit inkább hagyjuk. :-) Vigaszul szolgált legalább egészséges, hamisíthatatlan, pikkelyes „tőségük”, egyik-másik (talán már a méretet is meghaladó) példány annak rendje és módja szerint vitte akadóba, elsüllyedt faágba a cuccot. Nyilván kiadósabb etetéssel, kukoricával többet, nagyobbakat foghattam volna, de türelmetlen és szűkmarkú horgász lévén, nem érdemeltem ki a jómódhoz szokott őkegyelmességék szíves figyelmét.
A következő hal sajnos nem számít nemesnek a horgászrend szerint, értékelésem alapján azonban a legelőkelőbb helyek egyikén szerepel a halak „ranglétráján”. Nem titkolt vágyam volt a Dunában, vagy valamelyik mellékvizében ilyen gyönyörűséget fogni, ám rejtőzködő életmódja, természetes vizeinkben ritka mivolta gyakorlatilag lehetetlenné tette a vele való találkozást - egy szép augusztusi nap estéjéig.
A kezdet a szokásosnak megfelelően alakult. Lassan apadt a Duna, az öböl meg - mi mást tehetett? -, követte „felettese” példáját. A visszafogottabban táplálkozó, felderítő bodorkákat kimérten majszolgató, kisebb dévér-alakulatok követték, közéjük sügérek „épültek be”. Sereghajtóként egy, a társaitól elszökött, dezertált törpeharcsa egészítette ki az aznap késő délutáni szerény fogást. Majdnem három óra telt el a módjával végrehajtott etetés óta, a pálcika alakú, vékony úszót egyre takargatta a kényelmes lassúsággal érkező, meleg, szúnyogdöngicsélős nyári este, inkább sejtettem, mint láttam az elvivős kapást. Szokatlanul heves rugózással „nyugtázta” valaki a másfél méteres mélységben a bevágást, kicsi pontyra, nagyobb kárászra tippeltem. „Kisponty? Kárász? Na és? Ki vele!”, lenne az általános reakció. No igen, de nem egy bedőlt, korhadó fűzfa ölelésében, icuri-picuri horoggal! (Ez a „picinél is kisebb” jelző - mint szubjektív horogszámozási módszer - esetemben azt jelenti, hogy 3 szem alulfejlett pinki még éppen elfért a tűn.) Mellékesen itt egy faág, amott jókora rönk, arrébb egy ki tudja, honnan szalajtott bevásárlókocsi hevert; a vízberogyott fűz uralta „arénát” néhol sűrű átokhínár-csomók tették izgalmas harctérré. Érdekes, mintha gyorsabban is sötétedett volna a fárasztás ideje alatt, emlékezetemre kellett hagyatkoznom a fontosabb akadályok helyzetét illetően. A hal makacsul kereste a horgászó emberiség számára még feltáratlan, elérhetetlen, horogmarasztaló dimenziókat valahol ott bent, mérgesen görbítve a botspiccet. Idegőrlő negyedórák helyett a valóságban mindössze 2-3 perc telhetett el az első burványlásig, megpróbálom felidézni, vagy inkább „rekonstruálni” csapongó gondolataimat. „Hű, ez valami nagy… alaktalan, vaskos… de nem, ez csak egy felrakódott hínárköteg… ott egy farok! Mi lehet ez? Hatalmas törpeharcsa? Elég széles az a farokúszó… Olyan sötét van, merítőm persze nincs! Na most… mindjárt… huh, de csúszik ez a sáros part, meg a hal is… Nem, ez nem lehet… COMPÓ!”
Igen, teljesült egy álmom, „vad” compót fogtam a Duna egyik öbléből, mérőszalag híján 24-25 centisre becsült, illetve nagyon is „megbecsült”, csodás, igazán nemes halat! Vajon van-e, volt-e társa ezen a környéken, honnan jöhetett, hol születhetett? Lesz-e utóda?
Folytatva a nemes társaság számbavételét, újabb pontyfélét „veszek” elő. Harsog, loccsan, pancsol, őrjöngve habzsolja a küszöket, vagy békésen úszkál zsákmányának rajai között, az akut megőrülésig próbálkozó, krónikusan beteg, akarom mondani fanatikus horgászokra ügyet sem vetve. Foga, hát az nincs, nem kapott a törzsfejlődés során. Fenekeszeg, villámkeszeg, őn, balin a becsületes neve e nemes ragadozónak (és még sorolhatnám). Engem nem izgatnak túlságosan, nem is próbálkozom igazán a megfogásukkal, pedig ragadozó pontyféléink alkalomadtán szép műsort rendeznek cirkusz és kenyér alapon, azaz vérengzés, tömegmészárlás, urambocsá’ kannibalizmus és élvefelfalatás, garatfogas trancsírozás egyaránt jellemzi száraz, tudományos kifejezéssel „táplálékszerző” tevékenységüket. Szaporulatuk jó, ivadékaik gyakran kerülnek horogra vagy valamelyik felnőtt tágra nyitott szájába lavórnyi csobbanás kíséretében.
Jelen írás kedvéért az egyik nyári délutánon méretesebb balinokra tájoltam magam, módosított vízigolyós módszerrel. Változtatásom egy kiselejtezett, 1-2 g körüli teherbírású úszó felrakásából állt, a golyó szerepét ez töltötte be. Hosszúszárú süllőző horogra tűztem fel az elsőnek - elég sokára - kiszedett otromba küszt. Röstelkedve vallom be, nem készültem fel eléggé, a szükséges csalimennyiség még vígan ficánkolt az öbölben. Kevés időm miatt, köztes megoldásként az éppen kifogott kishalat szándékoztam rögvest feltálalni, nem vacakolhattam az előzetes begyűjtéssel. Most sem tanakodtam sokáig, a termetes snájderrel kellett beérnem. Óvatosan lendítettem a vízi faágakon túlra az egyszerű szereléket, ami 18-as zsinórból, a horogból, illetve a tőle 40-50 cm-re gumigyűrűvel rögzített ócska úszóból állt, az „ólmozást” súlyos küsz-dekák képviselték. „Placcs!”, ért a majd 12-13 centis „csukacsemege” a vízbe (apropó, csuka, ejtek szót róluk is, de nem lesz benne sok köszönet, ígérem :-)), a jól táplált vezérküsz sebesen, jó iramban távolodott egyre messzebb...jó, most kicsit még menj balra, ahol pár perce rabolt az őn…nem, ne a bokorba! Kicsit visszahúztam a piszét (nem elég, hogy akadóba akart menekülni, megcélozta a partszegélyt is), néhány méter zsinór felcsévélése után ismét engedtem útjára. LOCCCS! Szinte azonnal képen törölte egy szilaj rabló. Zubogós, fröcsögős párviadalt közvetített az öböl beszédes felszíne, a győzni akaró balin bika (macska?) módjára játszott a kis(sé nagy)hallal. Szabályosan focizott vele, többször vízfelszín fölé dekázta a szerencsétlen, számára valószínűleg túl nagyra nőtt küszt, mire végre elhúzott vele, elmerítve az úszót is. Bevágtam, egy ideig villant legfeljebb 35-38 centis ezüst teste, aztán elengedte a horgot (talán meg sem akadt). Kitekertem, döbbenten szemléltem egy darabig a „cápatámadás” kimúlt áldozatát, majd odaadtam a hátitáskámon időközben kényelmesen elhelyezkedett cirmosnak.
Következőnek ismét egy drabális sneci jelentkezett, a forgatókönyv ezúttal abban tért el az előzőtől, hogy a balin ezúttal sikerrel le-, és elrabolta a csalit. Épphogy nem köszönte meg a frissiben tálalt étket :-). Ezek után sem adtam fel, harmadszorra - nem fogjátok kitalálni - ismét tekintélyes küsszel szembesültem, bedobni nem is mertem, inkább a lehető legmesszebbre kinyúlva ejtettem puhán magam elé. A sneci máris szaladt-rohant a bedőlt fűzfa felé, épp húztam volna odébb, amikor… naná, hogy a legmesszebbre nyúló faágak szélétől arasznyira startolt rá az újabb protkó-hiányos húsevő. Módfelett rutinos vadpontyként iramodott az ágasba, rövid időre láttam méret körülire saccolt ezüstös őkelmét, aztán ragadozó „őnéltósága” szépen felakasztotta valamelyik fogasra (nem, nem süllőre, sajnos) a horgot. A végeredmény: se balin, se sneci, se horog, csak a megviselt úszó lett meg. Három a magyar igazság, negyedik égés helyett inkább meghajoltam a kórusban röhögő fenekeszegek közönsége előtt. Függöny le. :-)
Csuka. Mint említettem, nem lesztek hálásak a csukafogás részletes, hatékony trükkjeinek bemutatásáért, azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem kíséreltem meg (se élő kishallal, se pergetve) a fogakkal teli „kacsacsőrbe” akasztani a horgot. Bevallom, ez az amúgy szép, karcsú ragadozó nem lopta be magát a szívembe. Valahogy… nem az esetem. Biztosan lehet rá élvezetesen horgászni, gyönyörködni szaltóiban, fejrázásában, elszenvedni egy-két harci sérülést tőle; mégis, csukafogó ösztönöm egyelőre mélyen szunnyad. Az öbölben többször láttam csukát a vízpart széli hínármezők, faágak takarásában, de kivétel nélkül bugylibicskákat. Ahol kicsi van, ott persze nagynak is kellene lennie…
Nemes hal a süllő is, királyi méltósággal ücsörög faágas-sziklás palotájában, leselkedve apró alattvalóira. Tüskés hátúszójával, hegyes kapófogaival, diszkréten csíkozott oldalaival, áramvonalas testével kétségtelenül „nemesebb” benyomást kelt, mondjuk a pohos potyka mellett. Mielőtt felhördülne hazánk ponty-párti horgásztársasága, sietve közlöm, a ponty sokkal kitartóbban harcol, kiváltképp a külsőre is kifogástalan nyurga. :-) Nos, e kis mellébeszéléssel sem kerülhetem ki a szomorú igazságot: a süllőkkel ugyanúgy állok, mint a csukákkal. A helyzet annyiból rosszabb, hogy se élve, se halva, se kifogva egyetlen tüskéshátút sem láttam az öbölben, kisebb rokonából, a kősüllőből talán ha 2-3 ifjoncot fogtam.
Ezzel vége is a méltóságosok ismertetésének, jöjjenek (ismét) az egyszerű népek. Amilyen zéró süllőfogást tudok felmutatni az öbölből, olyan nagy számban kapkodtam ki (és tegyük hozzá: dobtam vissza) a hepciáskodó sügéreket. Nem túlzás, ha azt állítom, száz-, talán ezerszámra bandáznak itt a kis csíkosok, legtöbbjük azonban mindössze arasznyi, ám szépen telt, gömböc hal. Mint a gébek, bárhol, bármilyen felszereléssel, mindenféle (élő) csalira buknak; ha pergetnék, apró körforgó villantókkal, kicsi twisterekkel minden bizonnyal sikerrel eredhetnék nyomukba, de láttam már eredményesen műlegyező sügérezőt is errefelé.
Van még egy sügér-, pontosabban díszsügérféle, a naphal. Egyes tavakon valóságos csapás, tömegesen elszaporodott ikra- és ivadékzabáló, e kis öbölben azonban elég ritkák a sügérek, keszegek, törpeharcsák állományaihoz képest. Kövérek, testesek, szó szerint színt visznek a horgászatba, zömük a partszéli, sekély zónában akadhat horogra.
Gébek. Már megint. Lassan nem lehet őket kihagyni egyetlen, Dunával kapcsolatos beszámolóból sem. A legtöbb helyen tucatszám önmagukat felakasztó kis nyavalyások tönkreteszik a szórakozást, mint golfpályára szabadult sertések a meccset. A Hajógyári-öbölből sem hiányoznak, azonban a „normálishoz” képest jóval kevesebben vannak. Miért? Feltételezéseim a következők:
- Gébek számára kedvezőtlen meder- és terepviszonyok. A Hajógyári-öböl partoldala alig kövezett, inkább homokos, aprókavicsos, iszappal többé-kevésbé fedett, sáros-agyagos jellegű, sok tavi (és egyéb) kagylóval, fiallócsigával. A mütyür gébeknek túl kevés az ideális búvóhely.
- Törpeharcsák, esetleg sügérek, mint lehetséges gébevők. Mindkét faj jelentős egyedszámban él az öbölben, valószínűleg ők is gyérítik a kis roh… öhm… vakarékokat (ennél csúnyább szót inkább nem vetek monitorra :-)).
- Szűkös és alaposan betöltött terek a hajógyári vízi társulásban. A szakszóval „niche”-nek nevezett ökológiai „fülkék” valójában az adott élőlény számára elfoglalható, életben maradást és fajfenntartást biztosító élőhelyeket jelentenek. Ebben az öbölben egyelőre keszegekben, törpékben, sügérekben, egyéb fajokban (naphal, balinok, küszök stb.) nincs hiány. Amíg nincs hová beszuszakolódniuk a gébeknek, nem lesz komolyabb probléma.
Bármilyen különös, mindezen akadályok ellenére 5 gébfajt találtam már itt: folyamit (nem is olyan keveset), kerekfejűt (sajnos, egyre többet), békafejűt és csupasztorkút (elenyésző számban), továbbá egyetlen tarkagébet.
A múltat és a jelent végigvettük, már csak a jövő van hátra. Könnyen lehet, hogy hamarosan vége lesz a gondtalan öböli horgászatoknak. Néhány éve egy befektetői csoport vásárolta meg a Hajógyári-sziget egy részét, azzal a céllal, hogy hoteleket, kaszinót, konferencia központot, kiállítási csarnokot, földalatti parkolót, szórakoztató és kiskereskedelmi egységeket (sörözőket, kávéházakat, diszkókat, night- és jazzklubokat, éttermeket, üzleteket), illetve a valamikori Kis-sziget jelentős területét egykor elfoglaló Hadrianus-palota romjait és egyéb régészeti leleteket bemutató múzeumot létesítsenek. A történelmi emlékeket bemutató kiállítással, kevés kávézóval, étteremmel szemben semmi kifogásom nem lenne. Azonban maga az öböl sem kerülhetné el sorsát: hajók (vélhetően jórészt motorcsónakok) százainak befogadására képes kikötő(ke)t, mesterséges strandot, a part mentén további bárokat, éttermeket, különféle vízisport-létesítményeket, kajak-kenu pályát képzelnének el ott, ahol azelőtt gyakorlatilag csak a madár járt (vagy inkább úszkált a vízen, legfeljebb néhány kenussal együtt). Felsorolni is sok, mi mindent építenének fel ezen a szigeten, különösen a déli fertályán.
A jövő nem tűnik valami biztatónak a természetközelségre, csendre, magányra, lombsusogásra, madárdalra, nyugodt időtöltésre vágyóknak, ellenben ha megvalósul a „projekt”, lesz itt éjjel-nappal rendezvény, szórakozás, koccintás, szerencsejátszás, nyüzsgés szigeten-vízen egyaránt. A szemétkérdést alighanem alaposan meg kell majd oldaniuk a jövőbeli ilyen-olyan tulajdonosoknak, mert a tömegével érkező vendégek nem mindegyike fogja kukába dobni a hulladékot, ahogy illene. Manapság is gyakori látvány a műanyag zacskó, sörösüveg, egyéb rondaság, vízen-vízparton, bokrok és fák tövében egyaránt.
Meg merek rá esküdni, az öblöt át fogják szabni, partját rendezik. Ahol nem homokos strandot, kikötőt szeretnének, ott nyilván többé-kevésbé „besziklázzák” partvédés címén, rosszabb esetben betonozzák. Nyoma sem lesz csúszós sárnak, sásnak, bedőlt ágaknak, hínármezőknek. Az élelmes tőkés récék talán örülni fognak a tömeges látogatók pékárus ajándékainak, de a vízfelszín felett pár centire surranó pompás jégmadarakkal, távolságtartó szürke gémekkel mi lesz? Nem tudom, a halakról nem is beszélve. Ha kedvenceink között lesz nyertese ennek a beruházásnak, azok alighanem a gébek lesznek, különösen az esetlegesen bekövezett partszegélyen. Meglehet, a sügérek is kedvező életfeltételeket találhatnak a vízi mólók, cölöpök, kikötők környékén, de ha a sekélyebb, vízi- és mocsári növényzet megtelepedésére alkalmas részeket kikotorják és -mélyítik, akkor a pontyfélék lehetséges ívóhelyeit tehetik tönkre. Annyi bizonyos, gyökeres változásoknak lehetünk szemtanúi az elkövetkező években…
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
