A cím nyilvánvalóan jelzi, nem lesz szó se több kilós pontyokról, sem pedig ugyanennyi mennyiségű fehérhal-zsákmányokról. Januárban hiába vártam menyhalakra, s keszegezni sem volt módom az eddig bevált, de most vastag jég borította helyeken. Csupán azzal vigasztalhattam magam, hogy így legalább kormoránoktól, rabsicoktól nem zavartatva, nyugodtan pihenhetnek a halak. Persze ez sem tarthatott örökké.
Február elején kerülhetett csak sor az első „egerészős” kísérletekre, még nem a Dunán (ott csak üresen teltek a menyhalra várakozás órái), hanem annak egyik-másik öblén. A védett, változatos medervonalú öblök csendes, védett részein a máskor oly lenézett kisebb halak - küszök, sügérek, durbincsok, bodorkák, karikák és más keszegfélék - főnyereménynek számíthatnak télvíz idején, kora tavasszal. Mindössze meg kell találni őket.
Az év legrövidebb hónapjának enyhébb kezdete jégolvadást hozott - persze nem mindenütt. Ahol mégis szabaddá vált a víztükör, ott egy szép napon, találomra, öreg jégtörő hajók közelében próbáltam szerencsét, ugyanis tapasztalatom szerint a halak bizonyos esetekben különösen vonzódnak valamilyen fedezék iránt, legyen az elsüllyedt faág, horgonyzó hajó, vagy a jég széle.
Kényszer szülte helyemen (ahová eredetileg mentem volna, ott 5-6 centis jég állított akadályt) nagyjából 3 m-es vízmélységet mértem, a felém legközelebb parkoló vén batár orránál. Kevéske sötét színű, édes etetőanyagot nedvesítettem be annyira, hogy inkább hamarabb, mint később essenek szét a belőle formált gombócok. Nem véletlenül, ugyanis a küszökre és az általuk keltett csődületre bíztam a további, a vágyott keszegeknek szóló figyelemfelhívást. Egyébként a kizárólag snecikből álló fogás is kielégítő lett volna számomra, csak vigye már el valami a vékony antennás, 2 g teherbírású, fémszáras úszót.
Erre meglepő módon nem is kellett túl sokat várnom. A szélcsendnek köszönhetően szinte teljesen sima vízfelszínen itt-ott árulkodó körökkel jelezték a szélhajtók, nem vesztek még ki az öbölből. A gond csak az volt, hogy tőlem úgy 20 méterre nyomultak a kis piszék, továbbá 2-2,5 méteres eresztékemmel sem igazán kedvezhettem nekik. Mielőtt azonban ráálltam volna a „hagyományos” küszözésre (kicsi eresztékkel, a „látott” halak közelébe dobva), úszóm lassan, kimérten próbált feltűnésmentesen odébbállni a hajóorr irányába. Apróságnak tűnik ez az egész, de az idei első, „hazai pályán”, a legkedvesebb horgászvízen fogott halának mindig örül a télen sokat nélkülözött horgász. Ráadásul fajának igazán jól fejlett példányát képviselte az első küsz.
Nem hinném, hogy valaha is örültem ennyire egy ilyen egyszerű halnak (leszámítva azokat a bizonyos legelsőket, melyekkel menthetetlenül magához láncolt a Duna, lassan már 20 éve), hálából újabb 2-3 diónyi, laza gombócot ejtettem a nyerő helyre. Ezt szinte azonnali - emelős jellegű - kapás követte, s máris idei első nemes halamat terelhettem partra. E művelet nem igényelt sem jelentős összpontosítást, sem merítőszákot, ugyanis a balin alig haladta meg a 8-10 centit. Lesz még ideje megnőni (remélem).
A Dunán sem gyakran fordul elő, hogy minden dobás hallal zárul, méghozzá eltérő fajokkal, most ez történt - de csak a harmadik bevetésig. Apró termetű, ám máris szembetűnő nózijú Éva-keszeg volt ugyanis a következő vendég, elég sokáig piszmogott a két szem pinkivel, mire elhúzta az úszót. A más néven szilvaorrú keszeg fiatal példányai - az őnökhöz hasonlóan - szintén szívesen társulhatnak a küszök népes (és ezért relatíve biztonságot nyújtó) seregeihez, különösen a még vagy már lehűlt vizekben.
Az elkövetkezőkben számítottam volna apró jászokra, bodorkákra, karikakeszegekre is, de a sors nem így hozta. A kezdeti sorozatot kisebb szünet követte, meglehet, az előttem időközben elhaladó kajakosok keltette kisebb hullámzás késztette ideiglenes visszavonulásra a csipegetőket. Csak az ismételt, óvatos etetés hozta meg a következő kapásokat (továbbra is mélyebb eresztékkel), de ezek már mind küszök voltak, annak sem túl nagyok.
Féltucatnyi pisze, 1 pici szilvaorrú keszeg meg egy parányi balin - mindössze ennyire futotta két óra alatt. Akkor úgy mentem haza, hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Tévedtem. Másnap lelkesen ugyanoda mentem. Napsütés, ragyogás, álmosító meleg, változatlan vízállás… és tökéletesen étvágytalan halak. Valamire persze mindig rá kell fogni az eredménytelenséget, én a viszonylag erős déli légáramlásra próbáltam „kenni” a dolgot. Netalán a szembetűző nap és/vagy a locsogó hullámok miatt nem vehettem észre a tétova kóstolgatásokat? De ez még semmi! Aznap este meggyőződés nélkül, de kiültem az egyik elrakott küszből vágott szeletekkel csábítva a menyhalakat, hátha. Ahogy sejtettem: a „kecskeszakállúak” továbbra sem jelentkeztek. Ám még csak most jön a java! :-)
Három nappal későbbi - ezúttal egy másik öbölben tett - próbálkozásomkor még úgy-ahogy tartotta magát a kellemes idő, de az előrejelzések semmi jóval nem kecsegtettek, másnapra zimankót, havat, fagyot ígértek. Ha tudtam volna, hogy majd’ három hétre tér vissza a tél, talán tovább maradtam volna aznap. A hamarabb történő hazaindulásra azonban nem a lassan, de mégiscsak erősödő szél, sűrűsödő fellegek, hanem a halak késztettek. Minden más alkalommal örömest tűrök szelet, esőt, havat, ha kapást kapás ér. A problémám csak a kapások okozóinak kilétével volt. :-)
Igazán nem kívántam sokat, ha már gébeket fogok, felőlem jöjjenek, csak ne kizárólag kerekfejűek. Hovatovább örülni tudok az egyre ritkább békafejű- vagy folyami gébeknek is, de úgy tűnik, a terjeszkedő kerekfejűek lassacskán már rokonokat sem tűrnek meg a környékükön. Én sem álltam sokáig az inváziót, ha fejvesztve nem is, de kellően elkeseredve menekültem a helyszínről.
Ennek megfelelő hangulatban kívántam a tél mielőbbi befejeződését, ami csak késett és késett. Hetente ímmel-ámmal próbálgattam a menyhalazást, de a helyzet nem változott, a „ménhalak” valószínűleg már elhagyhatták a Naprendszert. Pedig milyen gusztusosak voltak azok a frissen fogott gébek…
Márciust már úgy vártam, mint a Messiást, és csodák csodája, majdnem az első napra tényleg beköszöntött a „jó” idő. Igaz, esett, nem is keveset, a szél meg dühödten terelgette ide-oda a szétrongyolódott felhőket, mosogatórongyként szétmaszatolva velük az amúgy is már lucskos világot. De legalább nem fagyott! Dőreség lett volna nem kihasználni az alkalmat, ráadásul hétvégére esett a tavaszi „nyitány”.
Valami azt súgta, hogy a korábbi gébes hely közelében tegyek kísérletet. Ebben az is közrejátszhatott, hogy ez az öböl jóval közelebb esett hozzám, lévén szabadidővel még hétvégénként is hadilábon álltam. Aznap szombaton is csak délután érkeztem meg a sajátos szerkezetű pontonhídra, ahol legutóbb alulmaradtam a kis vakarék gébekkel folytatott küzdelemben. Nem csoda, hogy inkább odébbálltam, és a következő másfél órában - ahol lehetett - végigpásztáztam a nem túl terjedelmes öböl ígéretesebb (mélyebb, tartásos stb.) belső részeit. Sikertelenül. Az öböl legvégében még jó teniszpályányi felületen tartotta magát a jég, de a középső szakaszon is akadt egy jókora, bár már eléggé szivacsos darab, amin már az alig másfél gramm tömegű ólmozásom is lyukat ütött, amikor véletlenül rádobtam.
Ez utóbbi - szerencsére nem zsinórszakadással végződő - jelenet egyébként már ismét az első helyszínen játszódott, de óvakodtam a „dunai törpéktől”: jó pár méterrel arrébb, illetve az aljzattól kb. 25-30 cm-re kínáltam fel a csalit (1 szem fehér csontit és 1 szem pinkit). Viszonylag simán ment a dolog, alig félórás aprólékos átfésülést, „mormiskázós” cincálgatást követően vettem észre, hogy valami visszahúzott. Nyomban abbahagytam a bot spiccével végzett pöcögtetést, a sügér pedig szófogadóan, bár elég lagymatagon vitte el az úszót. Talán a hideg víz vagy ikráktól feszülő pocakja miatt volt ennyire tétova, ehhez mért óvatossággal küldtem útjára.
A sügér általában szereti a társaságot, érdemes kitartani ott, ahol egyet már kifogtunk. Elgondolásom gyümölcsözőnek bizonyult, de előbb „le kellett nyelnem a békát”: második halamat - nem találjátok ki - gébnek teremtette az evolúció.
Gyorsan múlt az idő, már öt órát doboltak a harkályok szerelemtől fűtötten (na jó, megnéztem a szinte kizárólag karóraként funkcionáló mobilt). Az ilyentájt sajnos korán érkező alkonyat azonban meghozta a halak étvágyát. A „nagyszájú” géb után szépen sorban, 5-10 percenként jelentkeztek a nagyon óvatos kapások, a rendszeres csali-mozgatás gyakran hatott serkentőleg. Csaknem teljesen besötétedett, amikor érdes helyett sima, csíkos helyett fehéren csillogó haltest került a kezembe - megérkezett végre az év legelső bodorkája! Hozzáteszem, elég sokára, hisz máskor jégtáblák mellől, akár egész télen lehetett számítani rájuk. De hisz tudjuk, jobb később, mint…
Azért itt még nincs vége a történetnek, legyen szó a másnapi eseményekről is! A tél már előző nap sem nézte jó szemmel az egész csatakos, felmosogatós, huzatosan kiszellőztetős „nagytakarítást”, mára azonban tűrhetetlennek minősítette az elcsendesült, kitisztult, felmelegedett, madárdalos kikeletet, s feladta harcállásait. A tegnap már utolsókat rúgó jégtábla végképp folyékony állapotába fúlt, az elsimult víztükör szinte hívogatóan kacsintott felém. Egyelőre azonban hiába meresztgettem a szemem, apróhal-körzések helyett csak rothadó falevelekkel üzent az eltávozott tél: „Még visszajövök!”.
„Erre még várhatunk eleget”, gondoltam, tovább fürkészve a hallgatag mélynél többnyire jóval beszédesebb felszínt. Nem is csalódtam. Végre-valahára, karikát bökött az első küsz szája, s mintegy varázsütésre, megjelentek a bandatársak is. De a helyzet sohasem olyan egyszerű a Duna környezetében, ahogy megszokhattam már. Most csupán - megint - a távolsággal akadt gondom, a snecik nem akaróztak 25-30 méternél közelebb jönni, nem és nem. Nagyjából 18-20 méterre még csak-csak elhajítottam a finom cuccot, de ennyi erővel az Amazonason is úszkálhattak volna azok a távoli, túlságosan messze lévő halak.
Először az egyik szomszéd, majd én is rimánkodva szórtuk nekik a jó pépesre „pancsolt”, csábító anyagot elérhető közelségbe, de a széltolók mintha tudomásul sem vették volna a felajánlást - egy darabig. Végül csak győzött az ösztön, és a falka táplálkozásra készen állt rá a nyomra. Pillanatokon belül megkezdődött a féktelen marcangolás.
A víz alatt ádáz harc dúlt. Sebesen siklottak a tökéletesen áramvonalas, ezüstös testek. Kúpos fejek tolakodtak minél inkább az élelem közelébe. Mohó szájak nyíltak-csukódtak, éles (garat) fogak őröltek és daráltak. Senki sem maradhatott ki a lakomából, az őrjöngő vadászok az utolsó morzsáért is vetélkedtek egymással. Szinte forrt a víz… de szerencsére vér nem folyt a kis „ártatlan” piszék habzsolása közben. :-)
Az orgia nem maradhatott észrevétlen, hamarosan mások is beszálltak a buliba, egyrészt a felturbózott snecik, másrészt a pár percenként becsobbanó ínyencfalatok miatt. No, nem sirályok zuhantak bukórepüléssel a nyüzsgésbe, kormoránok sem hajtottak végre előre megfontolt szándékú - gyilkos - merüléseket, nem is balinok csobbantak az apróságok közé. Az újabb vendégek sokkal szerényebben, veszélytelenül közelítették meg a helyszínt, nem is lehetett ok a riadalomra, hisz sokszor még a küszöknél is kisebb bodorkák voltak ők, csekély mennyiségben. Észrevettem, hogy ha kizárólag pinkit tűztem a horogra (kettőt-hármat), akkor nagyobb eséllyel akadt keszegecske a horogra. A pici „pirosszeműek” egyike eléggé lestrapált külsővel rendelkezett. Mintha valamikor csalihalként használták volna, de szívósságának, szerencséjének köszönhetően mégis életben maradt.
Az ereszték növelésével próbáltam csökkenteni a küsztámadások számát, félig-meddig ez működött is. Az élelmesebb piszék ugyan nem restelltek akár 2-3 méteres mélységbe is merülni (az akkori vízállásnál kb. 3,5 m lehetett a teljes vízoszlop), de a legnagyobb halakat, egy szép bodorkát és két, még nála is csodálatosabb leánykoncért ilyen módon fogtam. Talán nem is kell említenem, hogy a bodrikra hasonlító koncérok védettek (tízezer forintos eszmei értékkel), a lehető leghamarabb vissza kell őket engedni. Errefelé nagyon ritkák, noha a tavaly horogra került féltucatnyi „leányos” éppen hatszor annyit tett ki, mint az ezt megelőző összes, a Dunán eltöltött esztendők során fogott egy, azaz 1 db koncér. És most máris kettőnél tartok! Lehet, hogy a Dráván vagy a Dunán másutt gyakrabban előforduló leánykoncérok terjeszkedni próbálnak? Örömmel venném.
Igazán jól indult a tavasz, közel félszáz küsszel, csaknem féltucatnyi bodorkával és sügérrel, egyetlen békafejű gébbel, meg a leánykoncér-duóval. Ez ugyan nem annyira fényes kezdet, mint tavaly ilyenkor ugyanezen a környéken, és idén mások, máshol minden bizonnyal jobban remekeltek nálam, de a lényeg egy és ugyanaz: kicsi hal (is) jó hal tavasz elején!
Képek, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
