Alapvetően folyóvízi horgásznak vallom magam, de ha jobban belegondolok, inkább Tiszai horgásznak kellene neveznem magam, hiszen egy-két bátortalan próbálkozáson kívül hazánk többi folyóvízén nem horgászom. Persze jártam én már a Körösökön, a Rábán és a Dunán is, de idő és helyismeret hiányában sok sikert nem értem el. A Duna azonban különösen izgatta fantáziámat, hiszen mégiscsak hazánk legnagyobb folyóvize, ennek ellenére Ricsi barátom sokadik invitálását fogadtam csak el egy szeptemberi hétvégén.
Barátom Szegeden született, de Budapesten él, ezért legtöbbet a Dunán horgászik, ám amikor Szegeden jár, kivétel nélkül szakít időt, hogy pár óra erejéig újra horgászhasson a Tiszán is. E jeles alkalmakkor az utóbbi évben én vagyok kalauza, jókat horgásztunk együtt, és most arra vállalkoztam, hogy én látogatom meg őt és a nagy ismeretlent, a Dunát.
Csütörtökön kora délután találkozunk a kikötőben, ahol két csónakot veszünk birtokba. Hárman vágunk neki a Dunának, közös ismerősünk, Gábor is csatlakozott hozzánk a kirándulásra. Jól megpakoljuk a csónakokat, az én ízlésemhez mérten túlságosan is, de itt most nem én vagyok a kapitány, megbízom társaim tapasztalatában, bár a mentőmellényt titokban a kezem ügyébe helyezem. Lassan poroszkálunk folyással szemben, alaposan szemügyre veszem a partot és a vizet. Tiszai szemmel bizony szokatlan látvány tárul elém. A parton kövezés vagy homokpad, itt-ott vízbe csúszott fák, de nem ám a partszélen elfeküdve, hanem messze becsúszva, a meder szélén ágaskodnak. Egyszerre kemény és hívogató is a terep, nyoma sincs a Tisza partján megszokott iszaptengernek, a partig nyúló áthatolhatatlan szederindáknak. Több helyen kilométer hosszan nyújtózkodik a homokpad, akár tengerparton is megállná a helyét.
Talán egy szűk órát csónakázunk, amikor elérjük a kiszemelt táborhelyet, rövid terepszemlére partra ugrunk. Én persze mezítláb… és csak a sokadik lépés után szembesülök vele, hogy ez bizony nem egy homokos partoldal, hanem egy kavicspad, így egyúttal frissítő talpmasszázst is kapok. A táborhely tökéletes, Ricsinek kár volt izgulnia.
A megérkezés lendületével látunk munkához, és mire elfogy a lelkesedés, állnak a sátrak, helyükre kerülnek a csomagok. Asztalhoz ülünk - mert azt is hoztunk, kérem szépen -, eszünk pár falatot és iszunk egy kávét. Szeptember közepét írjuk, nyári meleg van, jólesik az árnyékban ücsörögni. Én persze nem bírom sokáig, felkapok egy pickert, és a tábor alá vonulok horgászni. Jól láthatóan válik el a sodorvonal, ide próbálom bejuttatni a gilisztával csalizott horgot. Meglepetésemre ott is csak 2 m-es víz lehet. Nem sokáig kell várnom a kapásra, apró ütögetésekkel lopja el valami apró állat a csalit. Meglátogat Ricsi, és már együtt nézzük a spiccet, amely újabb ütéseket közvetít. Bevágásom ül, de gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem tanúsít a 4 cm-es géb, ami a horgomon fityeg. Ja kérem, megvan a túra első hala. :-) Fogok még négyet és belátom, hogy a kavicsos medret valószínűleg pár centiméteres laza gébszőnyeg fedi, és ezért nem fér a csalimhoz másfajta halacska.
Visszatérek a sátrakhoz és készülődöm az esti pergetésre. Azt már korábban szemrevételeztem, hogy barátom dobozában kissé más jellegű csalik sorakoznak, mint amiket én a Tiszán használok. Az első beállásnál szembesülök is vele, hogy az intenzívebb mozgású, nagyobb nyelvű, sokat fogott csalijaim itt egyszerűen túlveretik magukat, olyan frekvenciával dolgoznak, hogy épeszű rablóhal a közelükbe sem merészkedik. Az első beállásnál nincs halunk, de mozgás se, ezért nemsokára odébbállunk. A következő hely már jobban tetszik: van egy langósabb rész, amit nagyon ígéretesnek tartok és szépen meg is tudom horgászni. Ám ahogy sötétedik, úgy kezdődnek el a rablások, és bizony barátomnak van igaza, a sodrós szakaszokon mozognak a halak, a langóban csend van. Cserélgetem a műcsalikat, mintha beszámolót kellene írnom mozgásukról. Előkerül a „B” doboz is, amiben a ritkábban használt csalikat tartom. Találok is egy-két csalit, amit jól tudok vezetni, de kapásunk továbbra sincs. A rablások is behúzódnak, alig-alig tudjuk megdobni őket. Majdnem 10 óra, amikor kezem ügyébe kerül Sanyi barátom fejlesztése, egy igen jól dobható, felszínen mozgó házi készítésű műcsali. Felcsatolom. Már az első dobásnál örömmel nyugtázom, hogy elérem vele a rablások helyét, és a sodrásra keresztben húzva gyönyörűen érzem a veretését. Tetszik a csali, akár hal is jöhetne rá. Nemsokára jön is, langyos koppanással érkezik az első kapás, és bevágásomra felfröcsög a víz. Pillanatok alatt partközelbe ér halam, itt ugrik meg egyszer-kétszer, majd tarkón ragadom, és partra segítem első dunai pergetett halamat, egy szűk másfeles balin személyében. Már az indulás gondolatával foglalkoztunk, de a fogás lelkesít minket, félórát maradunk még. Halunk nincs több, sőt a rablások is elmaradoznak, ezért visszacsónakázunk a sátorhoz.
Pénteken hajnali négykor kelünk, hogy a korai kapásokban bízva a világosodás már a kövezésen találjon minket. Barátom szerint hatalmas bandában vonulnak reggelente a balinok, és 10-15 percig önfeledt táplálkozást folytatnak. Általában nyilván igen, de ma reggel a választott helyünkön csend van, olyannyira, hogy a világosodás második felében új helyre is kötünk.
Alighogy megnyugszik a víz, itt van is rablás, és Ricsi már dob is. Én még szöszmötölök, megvárom, amíg kitekeri a műcsalit, azután dobok én is ugyanabba az irányba. Kettőt tekerek az orsó karján, amikor fröcskölős rávágással jelentkezik az újabb balin, testvére a tegnapinak.
Van még két kapásom, de csak megbökik a csalit, nem akadnak meg. Szedelőzködünk, még egy helyet meg szeretnénk nézni, bár egyre erősebb a szél. Ahogy kiérünk a part takarásából, meg is látjuk az okot, irgalmatlanul sötét felhő közelít észak felől. Némi győzködésemre a tábor felé indulunk. Szerencsénk van, akkor kezd esni az eső, amikor partot érünk. Az értékesebb dolgokat magunkhoz vesszük, és bevackolódunk a sátrakba. Nem sokáig kell hallgatnom az esőcseppek kopogását, gyakorlatilag ahogy eléri fejem a párnát, már alszom is.
11 óra körül ébredünk, az eső elállt, de hűvös van. Hol van már a tegnapi nyári meleg?! Reggelizünk, kávézunk, majd megpucolom a reggeli balint. Gábor egy jászt hozott ebédre, egyedül Ricsi az, akinek meg kell küzdeni még a betevőért. Nemsokára el is indulunk keszegezni, márnázni. Az első beállás csak gébet hoz, de a borult időben rabol a part mellett a balin… Pergető ugyan nincs nálunk, de az univerzális picker erre is jó, dobok egy párat eredménytelenül. A következő beállás se ad használható halat, ezért a túlpartra fordulunk, a táborhely feletti kövezéshez, ahol egy-egy kisebb víz alatti kövezés megtöri a vizet. Nagyon húz a víz, jelzem is Ricsinek, hogy nincs az az épeszű hal, amely ilyen gyors vízben érzi jól magát. Persze Ő csak somolyog, és bizony igaza van, a kézben tartott boton egy apró ütést, majd egy húzást érzek, reflexszerű bevágásommal valami nehézbe, de élőbe húzom a horgot, pár pillanatig ugyan mintha lefeküdne, de aztán elkezd úszni. Húzom már vagy öt perce, de egyre gyanúsabb a dolog, hal van a horgomon, addig rendben, de az iszonyú sodrásban gyakorlatilag, ha megdöglene, se tudnám a csónakhoz húzni. Persze ez túlzás, de újabb 5 percbe telik, mire a kilós márnát megmerítjük. Megvan akkor a márna is, már csak a süllő hiányzik. Merthogy annyi szerepelt a kívánságlistámon, hogy balint, márnát, süllőt szeretnék fogni. :-) Felajánlom társamnak a fogást, de nem akar márnát ebédelni, hanem felköt a pickerre egy wobblert, és Ő is dobálni kezd, mert itt is van a part szélén balinrablás. Nem is kell sokat küzdenie, fog egy 30 dekás domolykót. Persze ebből a halból sem lesz ebéd, így csorogni kezdünk, én evezek, Ricsi dobál, és meg is van az eredménye. Talán 50 méterre vagyunk a tábortól, amikor bevág, és láthatóan méretes hal kezd el szaladgálni a zsinór másik végén. Megfogjuk a másfeles balint, majd csak úgy evezővel partra siklatom a ladikot.
A parázs már készen van, a másik két hal befűszerezve, ez a szegény hal pedig 15 perccel azután, hogy egy szúrós kishalra vetette magát, máris ebédként végzi. Egész jó hangulatban eszegetünk, majd egy órára még elvonulok a sátorba.
Arra ébredek, hogy társaim nagyon készülődnek. Nem túl szép látványt nyújt az égbolt, a szél is fúj, ezért próbálok vízhatlanul pakolni, ruháimat egy vödörbe gyömöszölöm, csak a bot és a műcsalis doboz marad elöl.
Ma este javaslatomra kettéválunk, én partra szállok egy ígéretes helyen, Ricsi pedig pár száz méterrel arrébb próbálkozik. Reményt keltő az este, csendesül a szél, gyülekeznek előttem a kishalak, rablás is akad, majd a semmiből elkezd szemerkélni az eső. 10-15 percig csak szórványosan esik, de távolról villámlik is, aztán rákezdi, visszamegyek a vödörhöz, hogy felvegyem az esőruhát… vagyis venném. „Azon ültem a csónakban!”, nyilall belém a felismerés, bizony az egyetlen fontos ruhadarab ott maradt. Lámpázni kezdem a parti bokrokat, hátha be tudok vackolódni alájuk, amikor motorzúgásra leszek figyelmes. Ricsi érkezik, nem túl boldogan vágja hozzám az esőruhámat. Viszont egyre erősebb a szél, egyre jobban esik, és egyre jobban villámlik, ezért a parti bokrok közé húzódunk, és esernyő alá bújva beszélgetünk.
Bő félórát töltünk így, mire csendesedni kezd. „Próbáljunk meg horgászni, hiszen mégiscsak ezért jöttünk!” Új helyre kötünk, és újult erővel dobálunk. Nem érzem a bevontatást… nekem sokat segít, ha világosban is láthatom a pályát, a sodrás irányát, az esetlegesen felburványló vizet. Így, támpont nélkül csak dobálgatom a csalit a sötét éjszakában a sötét folyóba. Ricsi valamit jobban csinál, mert egyszer csak bevág, fel is rúg szinte azonnal a felszínre valami hal, majd jókat görbítgetve a boton menekülni igyekszik. Persze nincs menekvés, a gyakorlott kéz rövid időn belül a csónak közelébe húzza a halat. Balin, „már megint”, morog barátom, amit annyira nem értek, mert nekem márnának tűnik az áldozat. Az is, szép másfeles hal, a wobbler mindkét horgával a szájában. Eltart egy darabig, amíg megszabadítjuk a horgoktól, és útjára eresztjük. Jól szétzörögtük a horgászhelyet, ezért odébbállunk. Messze délen folyamatosan dörög, idelátszik a villámok fénye, jó kis vihar garázdálkodhat arra. Nálunk kellemes az idő, bár elkezd fújni az északi szél. Hajnali 1-ig horgászunk eredmény nélkül, majd pár órára a sátorba vonulunk.
Szombat reggel 4 órakor meglepően frissen kelek, de ez csak pillanatokig tart, a csónakban már majd leragad a szemem, pedig a szél tovább erősödött, a levegő is meghűlt, cseppet sincs barátságos idő. Újra kettéválunk, kiszállok egy ígéretes helyen, felcsatolok egy wobblert, majd leülök. Pár perc után érzem, horgászni kell, aludni kényelmesebb a sátorban. Becsülettel végigdobálom a kiszemelt területet, talán van is egy kapásom és látok 4-5 rablást. 6 óra körül jön értem a csónak. A másik kövezésen világosodáskor igazi vízparádét tartanak a balinok, kettőt sikerül is barátomnak megfognia. A pótalvásból dél körül ébredezem, a szél továbbra is őrjöng, de mintha világosabb lenne. Társaim a tábor előtt horgásznak, de Gábor már menetkész, hiszen kora délután Ő elindul haza. Engem egyelőre nem izgat a peca, megebédelek. Az ebéd utáni kávé illatára Ricsi is feljön, leegyeztetjük az utolsó esti haditervet. Fogunk snecit, és megpróbáljuk fenéken is a rablót. Némi szerelkezés után harsány snecizésbe is kezdünk, bár közben 1-1 bot csonticsokorral a márnák ellen is bevetésre kerül. Nem is hiába, mert barátom nemsokára bevág, és erőteljes pumpálásokkal dolgoztatja áldozatát. Bő kilós márnát terel a szákba, csak így, délután a táborhely elől.
Fel is lelkesül, és másik botját is beveti, de ezt élő hallal csalizva, süllők reményében. Gábort búcsúztatjuk épp, amikor barátom csontis pálcája felágaskodik, majd a víz felé indul, szerencséjére az orsó megakad az ágasban, így még elbírja kapni. Ez valamivel jobb hal, elindul a sodrás segítségével lefelé, majd elnehezül a felszerelés. Akadóba fúrta magát a hal. Sajnos nem is tudunk mit kezdeni vele, némi erőltetés után kihajlott horoggal kapjuk vissza a végszereléket. Félóra múlva, már a csónakba pakolás közben társam élő halas botja is nekiindul a Dunának. Most közelebb vagyunk, hamarabb is felvesszük a kontaktust, de a hal már messze jár, eltart egy darabig, amíg az erős folyásban visszaédesgetjük. Szűk kettes balin éhezett meg a csalira. Úgy döntünk, ennyi bemelegítés után most már vegyük komolyan a pecát, és fogjunk süllőt. Fel is motorozunk a tegnapi márnás hely fölé, egy langósabb részen állunk meg, majd félórás eseménytelen horgászat után lejjebb kötünk. Itt jobban indul, talán 2 perccel a bedobás után erős húzást érzek a kézben tartott boton, bevágásomra a hal a meder felé indul, majd elnehezül a felszerelés. Felállok a csónakban és próbálom erőltetni a halat. Sikerül, kijön a kövek közül. Itt nem annyira erős a sodrás, így két perc alatt csónaknál a szép márna, talán van két kiló, de másfél biztosan. Gyorsan kiszákoljuk, ezért a fotózás alatt rendesen le kell birkóznom, aztán meg tartogathatom percekig, mert nem akar elúszni a kezemből. A márna után sajnos már csak pár gébet sikerül fogni, egyik szebb, mint a másik.
Ezen a helyen akarjuk bevárni a sötétedést, elővesszük a pergető botokat, és feszülten figyelve várjuk az estét. Aztán szinte egyszerre konstatáljuk, hogy hiába gúvasztjuk szemünket, semmi mozgás nincs előttünk, egyetlen kishal mozgását sem látjuk. Persze lehet, hogy a fenéken tömegesen üldögélnek, mégis úgy döntünk, hogy a félhomályban új helyre kötünk. Alig érünk a kiszemelt pályához, fényeket látok lentről. Zöld - fehér - piros, jó helyen vagyunk, pont a hajózóútban, és pont jön egy hajó, és pont felénk. Némi habozás után belátjuk, jobb, ha a másik part sekélyebb kövezéseit célozzuk meg. Társam kissé szomorú. Elmondom a tervem, miszerint azon a parton 4 helyet horgásztunk meg a napokban, most szépen végigjárjuk mindet, dobálgatunk egy-egy órát, és máris éjfél, mehetünk aludni. Kissé laza felfogásnak minősíti ötletemet, nem az idő eltöltésén lenne ugye a hangsúly, hanem a halfogáson.
Első megállónk közvetlenül a tábor alatt van. Nyűgös vagyok, hogy nem megy a horgászat, ezért indítványozom, menjünk vissza kávézni. Némi győzködés után rááll a dologra, sőt amíg rotyog a kávé, készít egy hangulatjavító nutellás gofriszeletet. Általában meg nem bírnám enni, de most a 12 fokban nagyon jólesik, mint ahogy a kávé is. Újult erővel szállunk csónakba. Jóval a második hely felett állunk meg, partra szállunk, és óvatosan közelítjük meg a területet. Alighogy pozícióba érünk, Ricsi már dob is. Én szöszmötölök, majd fékreccsenésre, csobogásra leszek figyelmes: valami jó halat fáraszt a koma, megyek is segíteni. Persze a merítő a csónakban, és nem is tudom, mire készüljek, de egyértelművé válik a dolog, amikor a parti homok felé látom siklani a halat. Mögé kerülök, és amint megfeneklik, kikanalazom a partra és rátenyerelek. Micsoda szép süllő! A gyenge holdfényben izzó szemekkel néz ránk. Jó háromkilósra saccoljuk. Kávé, gofri, süllő, mi kellhet még? Mondjuk egy süllő nekem is, ezért lelkesen dobálni kezdek, de eseménytelenül telik el majd egy óra, odébb is állunk. Az új helyen én kapom az első dobások lehetőségét, de kapásom nincs. Már éppen azon gondolkodom, hogy mélyebben járó wobblert keresek a dobozomban, amikor éles koppintással jelentkezik a süllő - mert tudom, érzem, ez biztosan az! Egyből fel is fröcsög, jó súlyt érzek, de tudom húzni, aztán gondol egyet és leránt valamennyi zsinórt. Közben barátom visszaszalad a küzdelem zajára, és mondja, mutatja hova húzzam a halat. A hal annyira nem partner, de lassan közeledik… Majd a felszínre bukkan egy csodaszép süllő, az akadás viszont nem csodaszép, a wobbler teljesen kívül a száján, a hasi horog egy ága fogja csak. Ricsi közben már a vízben, siklik a hal a part felé, majd az utolsó fél méteren megrázza a fejét, a wobbler elszáguld a levegőben, a süllő pedig hatalmas burványt kavarva távozik. Ezt elvesztettük. 3,5-4 kilósra saccoltam, mondjuk a lemaradt halak ugye mindig nagyobbak. Leülök, ellenőrzöm a horgokat, nem hajlottak ki, élesek is, egyszerűen rosszul akadt, kevés húst fogott át. Remegő kezekkel kezdek újra dobálni, bosszant az elvesztett hal, de kicsit örülök is, hiszen jó helyen vagyok, jól csinálom, akár meg is foghattam volna. Alig pár dobás után - szinte hihetetlen - koppanós rávágásom van! Bevágok, és mintha visszapörgettem volna az időt, újra érzem az ismerős fejrázásokat, felfröcsög a víz, barátom újra nyargal felém. Jóval közelebb kapott, mint az előző, így egy perc alatt partközelbe kerül, mondhatni rutinosan irányítom közelebb, beljebb lépek, a hal mögé kerülök, majd azzal a lendülettel, ahogy a felszínre húzom, tovább is segítem a partra. Újabb csodaszép süllőnk van, boldogan fogadom a baráti kézfogást. Kisebb, mint ami elment, de 2,5 kilós biztosan megvan. Később még két beállást horgászunk meg, de több kapásunk nincs, ezért visszavonulót fújunk.
Vasárnap 4 óra, nem az ébresztőre kelek, fázik az orrom. A szél még mindig fúj, és fogynak a felhők is. Nem derülök jobb kedvre, amikor kiderül, hogy 8 fok van. Felveszem a kesztyűmet is, és elindulunk az utolsó bevetésre. A táborhoz legközelebbi követ horgásszuk meg, rablás alig akad, kapásom nekem van egy, még bőven sötétben, felcsobog, de mielőtt a súlyát érezném, le is marad. Persze süllőre tippelünk, de a tegnap este után mindent süllőnek néznénk. Most nem bírjuk hatig, kissé hamarabb visszatérünk, és én gyorsan be is vackolódom a hálózsákba. 8-kor kelek, jót tett a másfél órás szundítás is, majdnem friss vagyok. Barátom valami számomra ismeretlen okból nem feküdt le, a metsző északi szélben a tábor előtt horgászik. Nem nyújt túl épületes látványt, ezért villámgyorsan felteszek egy kávét. Reggeli után a világ egyik legutálatosabb feladatának kezdünk, lebontjuk a sátrakat. Nyilván számít, hogy nem zavar a meleg, mert meglepően gyorsan végzünk, ismét púposra pakoljuk a csónakot, és szomorúan elhagyjuk a tábort.
Hazafelé összeszedjük a halakat, mérünk és fotózunk. Meglepetésünkre mindkét hal egyformán 2,8 kg, pedig az enyémet kisebbnek, társamét bőven nagyobbnak láttuk. A kikötő előtt még találkozunk egy hatalmas uszállyal, ez jelent némi izgalmat, de szerencsésen kikötünk a kissé túlterhelt ladikkal. Pakolászunk, szöszmötölünk, rossz elhagyni a folyót, de hiába húzzuk az időt, be kell ülnünk az autókba, és haza kell indulnunk. Mi a tapasztalat? Mit kaptam a Dunától? Hogyan búcsúztam?
Minden folyó más. Tapasztalt Tiszai horgásznak tartom magam, de a Dunán amatőr vagyok. Sokat segített, hogy volt, aki bemutasson egymásnak minket. Láttuk már egymást, de ez a mostani horgászat volt az első igazi találkozás.
Kezet fogtunk, hosszan, férfiasan, felmértük egymást és mindketten tudtuk, találkozunk még.
Kiss Gábor
Fotók: Benyuska Richárd, Kiss Gábor
Külön köszönet Benyusnak a fotók utólagos feljavításához nyújtott szaktanácsaiért
