Egy hét telt el az első látogatásom óta. Fárasztó, dolgos hétköznapokon estem túl, mégis, alig vártam az újabb, ezúttal könyörtelenül korai felkeléssel járó bevetést. „Kicsikém” sokkal megnyerőbben folydogált, zavartalan víztükrén akár a molnárpoloskák is megcsúsztak volna, és az istenátka vattás magokkal viselős nyárfák sem mutatták még a vajúdás vészterhes jeleit. A kérészéltű, csipás hajnal gyorsan megadta magát a nyárias sietséggel érkező reggelnek, a cimborák (Gyuszi és Zoli mint „házigazdák”) meg is jegyezték, hamarabb kellett volna jönnünk.
Na igen, de a szombati koránkelésért vélhetően egyikünk sem volt úgy oda az örömtől. Ehhez mérten morózus hangulatban, gyűrötten kevertem-dagasztottam használható halmazállapotba a pontyos-kárászos „valamilyen finom édes” piros, illetve a „semmilyen halas” vaníliás, sápadt Maros-tápokat reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára is. Tán mondanom sem kell, magunknak közel sem biztosítottunk ennyi táplálékot.
Még jó, hogy a feedert is összeszerelve csuktam össze (prózai ok: lustaság), így a rám törő álmosságot hamarabb likvidálta a Gyuszi első dobásának távolságába vetett készségem csontis csemegéjére érkezett apró, de jól látható kapás serkentő látványa. Mielőtt azonban ismertetném az első vendég kilétét, íme, jöjjön egy apró trükk.
Nem véletlenül vetettem be nagyjából olyan messzire (kb. 15 méterre) a horgot, mint a helyi dürgést jobban ismerő szomszéd. Ugyanis ahová - feltehetően jó helyre - ő dobta a megtömött kosarat, abban a sávban célszerű maradnia a sodrásirányában lejjebb horgászónak is (vagyis nekem), ezzel is kialakítva, megerősítve a rögtönzött kajálda „útjelzését”. Ebben a legfeljebb 2-4 méter szélességű részben végeztük a gyakori bedobásokkal alkalmazott pickeres-feederes etetést (előbbivel Gyuszi, utóbbival én). Zoli kilógott a sorból, méghozzá képletesen és valójában egyaránt, ugyanis rakós bottal (ne kérdezzétek a hosszát, elég az, én feleakkora botokkal sem horgászom) célozta meg - igen pontosan - az annak rendje és módja szerint begombócolt etetését, illetve az azon csakhamar felbukkanó csemegézőket.
Na, ennyi közbeszúrás után illene rátérnem a halakra, igen, többes számban, ugyanis első tenyeres karikámat hasonszőrű fajtársai zsinórban követték, jelezvén, az illatnyomra meglepően gyorsan ráállt a csapat. Gyuszival felváltva, komótos iramban szedtük az apraját, Zoli még sűrűbben emelgette a petrencerudat, nem Buda, hanem Pest térfelére mutatva. A negyedik-ötödik halam után valami jóval erősebben húzta meg a spiccet, a küzdőtechnikája azonban csapnivalóbbnak bizonyult a nála kisebb karikáéknál: dévér (ezúttal inkább kisbetűkkel), annak is szerényebb méretű példánya akadt horogra. Nem sokkal ezután a társaimtól elválasztó terebélyes fűzfa túlsó oldala felől erélyes csobogás hallatszott, odanézve (majdnem) autókeréknyi burványokban gyönyörködhettem, némiképp elsárgulva. :-)
A DÉVÉR (bizony, nem véletlenül írtam így) méltóságteljes megadással hagyta magát belecsusszantani a hosszú nyelű merítőhálóba, szépen ki is töltötte azt, ahogy egy kiló körüli lapátoshoz illik. Hogy ki fogta? Zoli, remekül kezelve a számomra (mi tagadás) idegen rakós botot, ezúttal bebizonyítva azt is, hogy a miénkénél méterekkel közelebbi etetésre is bejöhet a nagyja. A nagy halakkal Gyuszi sem késlekedetett sokáig, hasonló előzményeket (vízcsobogás, burványlások, sárgulás) követően a büszke elejtő nem átallott megkerülni a fűzfa-paravánt, méghozzá jogosan - ekkora karikakeszeggel ritkán találkoztam. Kisvártatva visszavágtam én is - egy falevélnyi ivadékkal.
Gyors reggeli közben éppen azt próbáltam elképzelni, milyen erővel is tornázhat egy Faro-féle 50-60 dekás gyönyörű KARIKA, amikor - ilyen csoda kevésszer fordul elő az életben - választ kaphattam a kérdésre. A hal (igen, fél kiló körüli karikakeszeg) egészen kiegyenesítette a botvéget lazítós kapásával. Tehette, az első horgászatomnál is használt etetőkosár súlya meg sem kottyanhatott neki. Hogyan is védekezett? Mint egy tank, nyomult az orrcsúcsa irányába, verdesve iszkolt féktelenül, mint ijedt kárókatona a hozzá közeledő, nemritkán még nála is nagyobb rabló ember elől. Sajnos, a fárasztás így sem tarthatott túl sokáig (ahogy a fák sem nőnek az égig), még egy „szuperkarika” sem rendelkezhet kifogyhatatlan erőtartalékokkal. :-)
„Most, hogy már én is fogtam derekasabb jószágot, kicsinység lazíthatok”, gondoltam. Tévedtem. Nem volt helye lazsálásnak. Gyuszi megtévesztően henyélős pozícióban (félig ülve, félig hanyatt dőlve spéci székében (ágyában?) várta a „nagyhalas” kapást, nem is hiába: a szokásos csobogásos, burványvetéses jelenet kisvártatva megismétlődött a fűzfa takarásától alig kivehetően. Örömkiáltás jelezte, megérkezett a koma második szebb DÉVÉRJE (a betűk mérete a továbbiakban mutatni fogja a halak méretét). Az én szerény példányom egyre inkább „zsugorodott”, annak ellenére, hogy újabb karikáim még nála is kisebbek voltak. A nagyobb hal reményében beszórtam egy-két marék csemegekukoricát (apropó, ebből is kavartam féldoboznyit az etetőmasszába) a partszéli, dús mocsári növényzettel határos, legfeljebb térdig érő vízmélységű kiöblösödésbe, ahol úszózva, csonticsokorral tettem próbát. Nem részletezem, egyetlen arasznyi bodorka tévedt (talán csak véletlenül) horogra, majdnem egy óra alatt. Így hát továbbra is beljebb, a fenekezőkkel etetett sávot kellett meghorgásznom, remélve a legjobbakat.
Hogy, hogy nem, kitartásom meghozta nyálkás, érett, jókora gyümölcsét: végre-valahára tompán, súlyosan bólogatott szépen görbülő botom vége, görnyedezve a most már nagybetűvel írható DÉVÉREM - majdnem - holt súlya alatt, mivelhogy gyakorlatilag nejlonzacskóként viselkedve sodortatta volna magát az áramlással az Óperencián is túlra. Néhány tessék-lássék rugdalózás, forgolódás után engedelmesen jött (igyekeztem nem engedni, hogy a felszínen pancsoljon), és rövidesen megkaptam a merítőt a biztos kiszedéshez (köszönöm, fiúk!).
Ettől kezdve a szákoló alkalmatosság ide-oda járt a fűzfa két oldala közt ingázó útjára, a játékban résztvevő dévérek bánatára (de egyszersmind kíméletére is). Van, amelyiknek sikerült meglógnia a mégoly óvatos fárasztások ellenére is, de hát ezzel számolnunk kellett, ahogy azzal is, hogy dél közeledtével, de különösen utána a folyamatos, etetőkosaras etetés dacára megritkultak a kapások. Bár a lapátosok - termetüknél fogva - nyilván hatásosan „tömegoszlatták” a kis karikák potyaleső seregeit, mindig sikerült egy-egy élelmesebb apróságnak utat törnie, főleg a böszmék fogyatkozásával (még egy sügér is megkóstolta a csalit). Az utolsó dévért egészen különös módon fogtam.
Gyuszi és Zoli - a számukra szükséges, estig is kitartó ellátmány beszerzése végett - elhagyták a „bázist”, de előtte megkértek a holmijuk felügyeletére. Kaptam is az alkalmon, legott be is vetettem Faro pickerét 3-4 szem csontival, megtömött kosárral, ahogy dukál, majd kényelembe helyeztem magam a székágyán. Erre a rövidke időre nem gondoltam volna, hogy kapás lesz azon a finom, rövid, mégis erős boton. Ráadásul pont akkor, amikor a bot óriás termetű tulajdonosának fenyegető árnyéka rám vetült… Szerencsére vízbeborításom helyett remek, élvezetes fárasztás következett, csodásan hajlott a cérnavékony pálca, a kilót valamelyest meghaladó dévér kicsit erősebb zsörtölődéseit is gond nélkül parírozta a spicc, éreztem (talán a hal is), hogy komoly erőtartalékokkal rendelkezik a remekmívű nyél. Kész, a reklámnak vége. :-)
A Duna-ág keszegféléi ezután szinte teljesen „kikapcsoltak”, huzamosabb ideig tartó sziesztázásba fogtak. A vízfelszínt is egyre sűrűbben pettyezték a nyárfapihék, vélhetően az agyonzabált halaknak is csömörük volt már tőle (a tőkés récék azonban szemlátomást élvezettel szedegették). Sajnos, gyorsan elfogyott (a kapásokkal együtt) a néhány órára szabott horgászatom ideje, kelletlenül hagytam ott vendéglátóimat. De még itt sem lett vége a „Kicsin” zajló eseményeknek!
Május végén ugyanennél a fűzfánál, ezúttal András (Flagellum_dei) barátommal vállalkoztunk néhány jobb DÉVÉR kifogására, tökéletesen nem szelektív módon. Miért is? Nos, a cimbora az Ipolyon már bebizonyította, hogy gilisztával igenis lehetséges szebb keszegféléket horogra csalni, a kézenfekvő megoldásként kínálkozó, de a véletlenül otthon felejtett férgek helyett kénytelenek voltunk beérni a csontikkal, zsenge csemegekukoricával. A kukorica amolyan tartalékot képzett, arra az esetre, ha már elegünk lenne a tolakodó kisebb keszegekből. Nem így lett.
Tűrhető időpontban érkeztünk, nagyjából fél 7 körül már mindkét feederem végszereléke (jó hosszú, 70-80 cm-es oldalelőkékkel, 14-es horoggal, ez eddig használt típusú és tömegű etetőkosarakkal) várta a parttól legfeljebb 15 méterre a pörkölt, illetve vaníliás etetőanyagos, konzervkukoricás reggelire vágyókat. A svédasztalt most is igyekeztem mindkét bottal egyértelműen „megszórni”. Amennyire láttam, András inkább közelebb (pickerrel), valamint távolabb (feederrel) mérte fel az egyelőre nyárfaszösztelen, széltől és vízi járművektől nem zavart, elsimult vízfelszínű terepet.
Az első delikvens - mindjárt egy közepes, 40 deka körüli dévér - nekem jutott nem sokkal 7 óra után; őt hasonló termetű fajtársa követte perceken belül. Különbséget csak a kapásukban láttam, amíg az egyik belazította az enyhén görbülő spiccet, addig a másik a kötélhúzást választotta. A szomszéd sem maradt le, első, kilót már éppen meghaladó halát a pickerrel terelte merítőjébe (amit számomra is rendelkezésre bocsátott). A szerényebb folytatást neki egy apró bodorka, valamint egy tenyeres karikakeszeg jelentette (akkor még nem tudtuk, de aznap ő volt fajának egyetlen példánya), nekem egészen más vendéggel gyűlt meg a bajom.
Volt neki bajsza, mindjárt nyolc darab. Zsírúszóval is rendelkezett, sárgásbarnás teste síkosan fénylett, tovább talán nem is kell részleteznem a személyleírást. Hallottam már, hogy errefelé is előfordul őkelme, de inkább az öblökben, csendesebb áramlású részeken. Szerencsére magányos törpeharcsával akadt dolgom, és „természetesen” lenyelte a csalit.
A törpöt újabb meglepetés követte, az amerikai „bóvliharcsáéhoz” hajazó, erőteljes, ráncigálós kapással. Igazi dunai ismerős, egy növendék jász szabadkozott a horgon, amíg nem láttam a halat, azt hittem, párja lesz a töpörödöttnek. A zsilipeken keresztül valószínűleg számos hal kerül be a Ráckevei (Soroksári)-Duna-szakaszra, vele (vagy talán felmenőivel) is ez történhetett. Belőle sem jött több, viszont már-már mellékesen újabb dévérrel (valamelyest nagyobbal) ajándékozott meg a nyugodtan, barnán folydogáló folyó. Úgy tűnt, jól indul a nap.
Az élet eleinte nemcsak a vízben, hanem a parti nádasban, strázsáló nyárfákon is mocorgott. Előttem egyik pillanatban kisebb kockássikló próbált - sikerrel - elslisszolni fényképezőgépem elől (pedig jó fotótéma lett volna, ahogy próbálja begyömöszölni pár centis durbincsból álló friss, még élő reggelijét), hogy aztán harsányan „prüttyentő”, veszekedő-kergetőző szárcsákra legyek figyelmes. A kakukk sem ragaszkodott a pontos idő jelzéséhez, inkább állandó közvetítést adott egyhangú, de kellemes dallamával (nem lett volna értelme megszámolni, hogy hányat kakukkol, e nélkül is úgy éreztem, örökké tudnék - persze, horgászva - élni). A korai kezdésnek hála a hajózókat mindössze néhány réce (tőkések), szárcsa (izgágák), egy vöcsök (búbos), no meg a kecsesen surranó siklók testesítették meg, a víz országútja fölött parti vadász - szürke gém - szállt méltóságtejesen tova. A békák (talán tőle tartva) szokatlanul csendesen gubbasztottak, csak időnként brekkentette el magát valamelyik lovag, ha nem is csókra, de talán partnerre vágyakozva.
Mi tagadás, bámészkodni bizony egyre több időnk akadt, a kezdeti élénkséget tompult fásultság váltotta fel - ami a halakat illeti. Már az előző horgászatoknál is találkoztam e kedvezőtlen fordulattal, csak akkor a déli órákban szűntek meg szinte teljesen a kapások. A kedvünket a határozottan megnövekedő evezős- és motoros forgalom sem javította, dobszó-kommandírozta „gályarabokban” sem volt hiány (már messziről lehetett hallani, gálya közeleg). András áttette székhelyét a fa túloldalára, én addigi árnyékos helyemen ücsörögtem, szuggerálva a kétségbeejtően lebénult spicceket. Az idő telt, de nagyon vánszorgott. A kakukk rendületlenül fújta szólamát (milyen érdekes, a haltalanságban már nem nyugtatott meg annyira), a nyárfák is elszánták magukat fehérlő ejtőernyős magjaik vízpartot meghódító küldetésbe indításához. Nem hoztam úszós botot, pedig azzal talán átfésülhettem volna a partszéli sekélyest, mondjuk kisebb bodorkák után kutatva. A keresést végül is nem én, hanem a dévér híján már hőn óhajtott bodrik egyike önként elvégezte, rászuszakolva magát az erősebbik bot horgának 5-6 szem nyűjére. Még örülhettem is neki, barátom egy pöccintést sem kapott sem a finomabbik, sem a durvábbik felszerelésére.
Már ott tartottam, hogy ha délig nem jön semmi, akkor inkább felhagyok a várakozással - nem szoktam hozzá a hosszabb horgászatokhoz, türelmem is eléggé véges :-) -, amikor 11 táján megszánt egy DÉVÉR, aznapi első komolyabb halam. Meglehet, csapattal érkezett, ugyanis a cimbora is hamarosan derék egyedet (mi mást, DÉVÉRT) fárasztott, e nemes műveletet ráadásként megismételte hamarost beérkező újabb keszegével.
Persze korán örültünk. Egy sajnálatos lemaradáson (későn vettem észre az egyébként remek, görbítős kapást) kívül sem nekem, sem neki nem akadt semmi érdemleges az elkövetkező 2-3 órán át (egy-két bodorkán kívül), a dévérek alakulata - folyamatos etetésünk ellenére - vagy továbbállt, vagy eleve ennyire kevés tagból verbuválódott össze. A Nap először fejünk tetejére, majd tarkónkra, később hátunkra sandított, lázasan ontva fényt s forróságot. A Duna-ág népessége egyre inkább vízen járókból - azaz lapátolókból - állt, ezzel szemben a mélyben rejtőző lakók nem óhajtottak népszámlálásra jönni. Itt-ott csillogó-villogó luxusmotoros dübörgött száguldva, rajtunk kívül feltételezhetően a kajakos-kenus társaságok sem örvendeztek a rongyolóknak.
A soron következő ritkás raj felmentő seregként (másként nem tudok rájuk gondolni) zúdult az etetésre: a továbbra is távollétükkel tüntető karikák helyett a náluk múltkor is jóval gyérebben jelentkező dévérekre kellett koncentrálnunk. Ha egy kapást elszúrtunk, sosem tudhattuk, öt, avagy ötven perc múlva lesz-e esedékes a következő. A legnagyobb halainkat ekkor fogtuk, vaskos, erőteljes, 1,2-1,4 kiló körüli dévéreket. Andrásé kis szépséghibával (egyetlen szemmel) „büszkélkedett”, de ez sem akadályozhatta meg, hogy „Jumurdzsákként” ekkorára fejlődjön. Akadt horgomra apróság is, András szerint Velencei-tóra jellemző átlagméret.
Háromszor mentem, láttam és győztem, háromféle arcát mutatta a Duna zsilipelt mellékága. Nemes hallal ugyan nem találkoztam, de kicsit sem bántam, a Ráckevei (Soroksári)-Duna így is nagyon tetszett, örülök, hogy megismerhettem. :-)
Végül, de nem utolsósorban, szeretnék köszönetet mondani Gyuszinak és Zolinak a remek fűzfás hely megmutatásáért, a baráti társaságért, a merítőszák kölcsönadásáért, no meg a kijutásért. Ez utóbbi háromért Andrásnak is köszönettel tartozom, és nem utolsósorban, hálás vagyok a „Kicsinek” is, hogy pár szép hal kapásának látványában, majd kifogásukban, végül visszaengedésük élményében részesített minket.
Képek, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
