Az első alkalommal - mi tagadás - nem termett számomra császári főhöz méltó mennyiségű babér az Ipolyon, és a minőséget is csökkentette a vízfelszínen mindenre vérszomjasan rárabló küszök, no meg a meder alján mohón tolakodó gébek hada. Mégis, ha valaki nem feltétlenül a kifogott zsákmány darabszámát, súlyát, hanem a természetbúvárkodás, csendes szemlélődés, madárdal-hallgatás apró örömeit szeretné gyarapítani, annak itt a helye! A hal csak ráadás, mondhatnánk. Azért célok mindig akadnak, történetesen fejes domolykót (is) szerettem volna látni a horgon…
Ehhez egyedül már kevésnek éreztem magam, tapasztalt - és velejéig „bogaras”, szóval műlegyes - cimborámnak ezúttal nem virtuális, hanem valóságos segítségét kívántam. A kissé hosszas idő-egyeztetések eredményeként végre egy szép, bár kicsit borongós, pityergősen szemerkélős kora nyári napon közösen indulhattunk Ipolydamásd környékére domolykókra áhítozva. Persze, a kollégának nem egy jó tippje miatt szemeltük ki az egyes számú kísérleti területet; látványnak sem volt utolsó a hatalmas, öreg fűzfákkal szegélyezett, szigettel, kanyarokkal, beöblösödésekkel tarkított part, ahol már az első próba-dobásaim remek, legalább combközépig érő gödröt jeleztek. Félreértések elkerülése végett, „bedobások” alatt az egyszerű, úszós keszegező szerelék kényelmes belendítését kell érteni, legfeljebb négy-öt méterre. A műlegyes haver persze javában öltözködött a „merüléshez”, vízhatlan mellesnadrág, műlegyes táska, polárszemüveg, tárolóorsós legyezőbot alkotta nála a kelléktárt, ahogy annak lennie kell egy ilyesféle, legyezésre kiválóan alkalmas folyócska, vagy éppenséggel egy „nyugathatár” közeli pisztrángos, netalán még „nyugatabbi” lazacos, hűs vizű folyóvíz mentén. Műlegyezők ma már a világ szinte bármely pontján, és jószerivel bármilyen halra vadászva előfordulnak, az adott vízhez igazodva próbálnak túljárni az esetek többségében visszaengedésre váró préda eszén, legyen az apró küsz, virgonc vörösszárnyú keszeg, izmos márna, ravasz domolykó, vagy a nálunk sajnos szerényebb számban jelenlévő pisztrángok szivárványos, avagy sebes faja.
Mielőtt azonban túlságosan „legyes” témákba merülnék (amúgy sem értek hozzá :-)), térjünk vissza az Ipoly csalános, bokros partjára!
Előttünk bozóttal, fákkal benőtt sziget rejtette az Ipoly másik ágát, azon is túl mi mást, Szlovákiát. A kitapogatott gödörben eredtem a pikkelyesek nyomába, csak úgy „natúr”, etetés nélkül. Szinte rögtön jelentkezett egy sügér, majd sajnos egy kerekfejű géb, utóbbinak csakhamar folyami rokona is kézre került. Műlegyező barátom a halak után eredést szó szerint véve, gémként gázolva vágott neki a folyónak, magyar, illetve szlovák domolykók után kutatva, „csápolva” ostorszerű pálcájával a felszínt. Kicsit elgondolkoztam, vajon a gébek rákapnak-e a műlegyekre…
A koma ezzel egyedül hagyott, mint Matula bácsi kiadós napégés előtt álló tanítványát, jómagam azonban - Tutajossal ellentétben - előnyben részesítettem a vén fák önmaguk tükörképében gyönyörködő, víz fölé hajló lombkoronáinak jólesően hűvös árnyékát, ahogy vélhetően a halak is. Folyami gébemet követően a második sügértől, első küsztől már elvesztettem a fonalat (és a béketűrésem).
Hogy valami keszegfélét is lássak, bedobtam néhány pingponglabdányi édes etetőanyagot kevéske csemegekukoricával, bízva abban, hogy legalább a sárga nyalánkságért rajongó bodorkák nem röhögnek ki, mint a domolykók. Sejtettem ugyan, hogy az ingyen konyha csobbanós hanggal járó nyitása cápaként fogja vonzani a rettegett sneciket, de féltucatnyi pisze után örömmel fogtam kezembe az első bodorkát.
A gödör lakói alighanem úgy érezték, terített asztalra találtak, ennek megfelelő lelkesedéssel kóstolták meg a horogra tűzött pinki-csonti kettőst. Az asztaltársasági apró nép többségét a széllelbélelt-szélhajtó küszök tették ki, a gébek hasonlóan jelentős sorait tűrhető mértékben színesítették a bodorkák, sügérek araszos példányai. Ahogy fogyott az eleség, úgy csökkent az érdeklődés, ellenben felfigyeltem a partszéli fűzfagyökerek közelében úszkáló hosszúkás árnyékokra. Ne gondoljon itt senki alkarnyi méretet kitevő sötét, sejtelmes jelenségekre, biz’ a gyufás skatulyányi méretet talán elérhették a valamik.
„Plitty!”, pottyant közéjük a pici nyű, s rögtön lenyúlta a leggyorsabb halacska a parányi csalit. Csöppnyi rablóhalam mérete csak milliméterben hatott volna nagyobbnak. A második kölyökdomolykó után inkább visszatértem a mélyedéshez.
Az etetés (már amennyi maradt belőle) talán mégis beérhetett, mert zsinórban egymás után két piciny karikakeszeget is sikerült fognom, de a továbbiakban - pár bodorkát leszámítva - csak a snecik, gébek „szórakoztattak”. Mire visszatért a cimbora, jócskán jobb kedvre derült a nyár: a felhők java felszívódott, a Nap valahol 11 óra felé járt az égen, a sárgarigók lelkendezve érdeklődtek: „Kell-e domolykó, fiúk?” :-)
Darabszámban magasan, de minőségben aligha vezettem, ugyanis társam két domolykója egyenként 20 centi körül járt, ezzel fel is adva a leckét - fognom kell valami NAGYOBB domit nekem is. Legalábbis 5 centisnél nagyobbat… :-)
Haraptunk valamit, csillapítottuk szomjunkat, majd rövid kupaktanács után elindultunk a falu irányába, folyásnak lefelé a szemmel láthatóan rendszeresen karbantartott (azaz taposott) ösvényen - a múltkori kiruccanásom alig észrevehető „vadváltójához” képest ez valóságos országútnak rémlett, s valóban, keréknyomok mutatták, autók is járhattak erre hébe-hóba. A fű mellig ért, a szitakötők, legyek, lepkék, egyéb röpködő rovarok kavarogva, felháborodva vették tudomásul betolakodó jelenlétünket, hasztalan próbáltam csitítani őket legalább egy röpke fotó erejéig (vigasztalhattam magam egy komótosan mászkáló ganéjtúrón).
Nagyjából tízperces gyaloglással elértünk egy sekély, harsogva csobogós részt, ahol egy kövekből rakott „surranó” pezsgőfürdővel örvendeztette a halakat, no meg a rájuk pályázó horgászokat. Műlegyező kalauzom ismét belevetette magát a langyos habokba (na jó, csak úgy lazán belelépett a bokáig érő partszéli vízbe), majd elindult folyásnak felfelé, saját kezűleg kötött legyét elegánsan reptetve matematikailag minden bizonnyal olyan bonyolultan leírható pályákon, amelyek egy cseppet sem érdeklik a tudományra érzéketlen domolykókat. :-)
Makacsul, még mindig a „megrögzött parti keszegező” formámat hozva választottam ki egy kis beöblösödést, ahol enyhén lelassult a sodrás. Etetni a küszök miatt nem mertem, és eme taktika - úgy tűnik - bevált, mert azonnal bodorkával (méghozzá majdnem tenyeressel) indítottam a második számú kísérleti helyi akciót. Önfeledten úsztattam a „lötyögős” rész hínárfoltja mellett az úszót, pár percenként egy-egy kis bodorka, géb, apró sügér jutalmazta igyekezetemet. „Ebből nem lesz jelentős domolykó!”, zsörtölődtem, és elkövettem azt a hibát, hogy kevéske etetéssel próbáltam kapásra bírni valami marconább Ipoly-lakót.
Nem részletezem, a szélhajtók elsöprő erejű támadása leterített a lábamról, az átlátszó vízben rémisztően hatott az éhező pirájaként őrjöngő snegók látványa. Csoda, hogy mégis közéjük keveredett egy domolykó - a változatosság kedvéért „skatulya” méretben -, illetve egy küllő.
Félóra elteltével megérkezett a cimbora, immár lefelé lépkedve a folyóban. Horgászkörökben a legfontosabbnak számító „Mi jött?” kérdésemre szerényen újságolta, újabb 2 „jászpontyot” fogott (ez az egyik találó elnevezése az Ipoly „pisztrángjának”), egyikük már közelítette a 30 centit. Csobogva, cuppogva kimászott, ismét ettünk-ittunk egy kicsit, aztán folytattuk a délután első órájában a halak rászedését. Társam megindult lefelé, én - szokatlan módon - szintén bele a vízbe, de gázlónadrág nélkül. Valahogy szerettem volna nagyobbacska „kelényt” is fogni (így is hívják célhalunkat), a pár centis apróságok azért még nem nevezhetők 100%-os „tömpekeszegnek” - lám, egy újabb népies elnevezés, bár talán nem túl hízelgő. :-)
Szóval szépen elkezdtem átlábalni a túlpart felé. Nagyon hamar rájöttem, bizony elkélt volna valami kemény talpú lábbeli, legalább egy kiszolgált papucs, mert az Ipoly medre ott sajnos nem gömbölyű kavicsokból, homokból, hanem meglehetősen éles kövekből, kagylóhéjakból állt. Szerencsére annyira azért nem voltak élesek, hogy a véremmel kellett volna áldoznom a fanatikus horgászat oltárán, de azért eléggé mulatságos látványt nyújthattam, ahogy fecskében, rövid ujjú ingben botladoztam a folyóban (az ing jól jött, mert a zsebében tarthattam a csontisdobozt). A talpmasszírozó terep legmélyebb pontja sem volt méter felett - a múltkori horgászatot megkeserítő fonalas zöldmoszatból szerencsére errefelé sokkal kevesebbet láttam -, és az elképesztően tiszta vízben rengeteg halat láttam, többségében gébeket, küllőket, sneciket. A gébek szó szerint próbáltak beszuszakolódni sajgó talpam alá, a küllők a lábammal kissé felzavart aljzaton turkáltak. Nagyjából a folyó közepén üggyel-bajjal megálltam, majd az úszós cuccot (az ólmozást egészen az úszóig feltolva, a nyüvekkel szépen tűzdelt horogtól 30-40 cm-es eresztéket hagyva) átdobtam a túlpart árnyékba borult szélébe, ahol legfeljebb 20 centis lehetett a „mélység”. Egy-két ismételt dobás (mégiscsak folyóvíz ez) után komótos úszósüllyedésbe vágtam be, és… és végre! Megfogtam az első „rendesebb”, majdnem tenyeres méretű domolykómat, és ahogy ilyenkor lenni szokott, fellelkesedve álltam neki a soron következő jelentkezők „kitermelésének”, mit sem törődve a lábujj-gyötrő kövekkel. De - ahogy ez szintén gyakran megtörténik - a későbbiekben dobásaim „süket vizekre találtak”. Nem volt mit tennem, öregedő, kissé reumás medveként tovább kellett vánszorognom, folyásnak felfelé, ahol jó órával ezelőtt a barátom már „végigszűrte” műlegyeivel a terepet.
Az elkövetkező jó két órában egyre elcsigázottabb ál-műlegyesként gázoltam felfelé, majd lefelé (talán ha két-háromszáz métert tettem meg, szerencsére feljebb már egész kellemesen puha, agyagos-homokos lett a meder, néhol kevés hínárral), sikerült fognom pár, a jókora csonticsokrot magukba gyűrő falánk snecit, két fenékjáró küllőt (ezeknek sem lehetett könnyű dolguk a nagy falattal), és még egy „majdnem tenyeres” domit. A sneciket leszámítva mindegyik hal a túlpart árnyékában kapott horogra. Alaposan „szétgázoltam” sajgó lábujjaimat, hiába, hiányzott a papucs, de még jobb lett volna egy vízbeállós nadrág (meg legyezőbot, orsó, pár remek műlégy, ugye :-)).
Horgászat közben a kollégát is megfigyelhettem, eléggé messzire (legalább 400-500 méterre) elcsámborgott, egyszer láttam is halat fogni, néhol meg szinte mellig merült az itt-ott felbukkanó gödrökben. Úgy háromnegyed négy táján visszajött, elmondása szerint újabb 3-4 „nagyfejűt” fogott, megmutatta a fényképezőgépén a szinte azonnal visszaengedett, közepes méretű halait - mit mondjak, nekem azok a „közepesek” is hatalmasnak tűntek :-). Azzal a gondolattal indultam haza, hogy legközelebb talán sikerül növelnem a trükkös domolykók méretét nekem is.
Aztán „elfogyott” majdnem két hónap. A túlságosan hamar öregedő nyár csak a végén döbbent rá, mennyire elhanyagolta teendőit (nem csoda, hogy annyi kellemetlenül hűvösebb, esős nap, sőt hét telt el), végre-valahára csak augusztusban örülhettem a huzamosabb, csendesebb, napos időjárásnak. A Duna nehezen heverte ki a tartós esőzéseket, ritkán engedte uszadéktól mocskos partjára a reménykedve próbálkozókat, köztük kenyérzsákkal kísérletező jómagamat. A mindenféle ínyencséggel telitömött zsák - ha nem is nagy mennyiségben -, de adott szép halakat, paducot, dévért, „baglyosokat”, márnagyerkőcöket, balinfiakat, sőt szépséges leánykoncért az elmaradhatatlan, mohó, ruszlinak való küszökkel egyetemben, így magától értetődően merült fel bennem a vén Dunán eredményesen (és szó szerint a vízbe) bevetett kenyérzsákos etetés Ipolyon történő kipróbálásának optimista gondolata.
A lehetőségekhez (vonat, busz) képest korán, valamivel reggel 7 előtt érkeztem előző próbálkozásom öreg fűzfákkal ékes helyszínére, a „régi” gödörhöz. Csak néhány ismerkedő lógatásra vállalkoztam, röviden érdeklődve a lakók felől - vesztemre. A gébek (kizárólag kerekfejűek) gyakorlatilag nem hagytak másodpercnyi nyugtot sem, őrjöngve húzták-vonták magukkal a durvább, 4 g-os úszót, tépve-marcangolva a jobb sorsa érdemes csontikat.
Talán érdemesebb lett volna először apró körforgó villantókkal átfésülnöm a terepet, lehetséges célpont akadt is egy alig 25-30 cm-es csuka képében, egy ideig tisztán kivehettem az egyik fa girbegurba gyökerei közt, de aztán sértődötten odébb somfordált, alighanem kiszúrt engem. Talán nem is baj, retúr bugylira célzottan, látott módon amúgy sem illik pályázni, s győzött a makacsság - elvégre keszegezni jöttem, élő csalival, mint mindig.
Kitartóan kóstolgattam a mélyedés gébektől mentesebbnek bizonyult környékét (véletlenül sem próbáltam etetni gombócokkal, okulva a küszök általi megaláztatásokban bővelkedő tapasztalataimon); s lőn, a csodálatosan tiszta Ipoly látni engedte azt a vaskos, feltűnően sügérre emlékeztető alakot, amely bőszen kapta szájvégre a csalit, s ment volna tovább, ha nem állítom meg idejében. Bizony, sügér volt a tettes, méghozzá az eddigi legtermetesebb példány, amit itt fogtam, fajának pompásan tüskés, színes példánya.
A folytatás nem szólt másról, mint néhány éhenkórász gébről, valamint egy sajnálatosan idő előtt leesett, gyanúsan nem snecinek tűnő, hosszúkásan ezüstös halról - elég ritkán akadhat horogra 20 centin felüli küsz, ez a meglógott vendég ráadásul szemmel láthatóan laposabb testtel, magasabb háttal rendelkezett. Tippem szerint szilvaorrú keszeg lehetett, bánkódtam is eleget. Persze sokra nem mehettem vele, inkább életbe léptettem a Tervet (így, nagybetűvel :-)), megvalósítását nem a fűzfák övezte csendes, langós mélyedésnél, hanem folyásnak lejjebb, egy surrantó kövekkel kirakott gátja mögött felgyorsuló, valamelyest ki is mélyülő szakaszán szándékoztam végrehajtani, alapos kutatást követően.
Úgy okoskodtam, hogy a tervemnek megfelelően hozott kenyérzsákra könnyebben és szívesebben vonulnak a halak még a kőszórásos, zubogós akadály előtt (ha úgy nézzük, ez azt is jelenti, hogy a gát után), mintsem át kelljen kelniük a számukra is küzdelmes, néhol alig arasznyi sekély surrantón az élelemért. A kívánt zsák-ágyat nem csak árgus szemmel fürkészve, hanem némiképpen kockázatos módon, mezítláb begázolva is próbáltam kipuhatolni, sikerrel. Igaz, pár keményebb szikladarab „simogatásának”, elsüllyedt faágak gáncsolásának, sőt egyik-másik merészebb (és nagyobb) géb meglepően fájdalmas ujj-harapdálásának elviselése árán, de végre alkalmas helyet találtam az „élelmiszer központ” számára, nagyjából az Ipoly közepén, jó derékig érő mélységben, homokos aljzaton.
A direkt etetési (és nem törpeharcsa-tárolási) céllal vett drótszákba 1 kg sajtos-folyóvízi etetőanyagot és fél vekni friss fehérkenyeret tettem, előbbit öklömnyi gombócok, utóbbit apró darabok formájában, nehezéknek két fél téglányi Ipoly-sziklát választottam. Nem mertem zajos, fáradtságos behajítással „szétrobbantani” a környéket, inkább terhemmel belábaltam az amúgy elviselhetően langyos folyóba, majd óvatosan süllyesztettem el a csemegéskosarat a parttól legfeljebb 5-6 méterre, és a csomag kötelét a parton leszúrt botvillához kötöttem.
A küszök persze azonnal lecsaptak a váratlan lakomára, elképesztő tömegben rajzottak a zsák mögött - többségük alig haladta meg a pár centit. Ehhez képest igazán meglepődtem, amikor első dobásra, noha már néhány méterrel az etetés helyétől szilvaorrú keszeg vette fel a tekergőző csontikat, pöcögtetős-emelgetős, amolyan „snecis” kapással.
A következő úsztatás ugyanilyen eredményt hozott, a második „szilvás” azonban nem volt rest szépen elhúzni az úszót. Ekkorra már horgászhelyemről is jól láttam, amint szürke felhőben tömörültek a küszök egészen a zsák közelében, míg a hátvédet ezüstösen csillogó, termetre néha tenyeresnél is nagyobb keszegek, vélhetően szilvaorrúak képviselték. Szívet dobogtató látványnak sem volt utolsó, ha egy-egy különösen nagy (értsétek: legalább 20 centis) villanást észleltem a sodródó horog táján; azt hiszem, kezdtem érezni a műlegyezők, pergetők lelkiállapotát, amikor műcsalijuk közvetlen közelében csattannak az állkapcsok.
Kis szünetet követően, a harmadik vendégnek még jobban örvendtem: domolykó durcáskodott a horgon, sértődötten vette tudomásul, hogy rászedték, méghozzá nem is műléggyel!
Eddig egész jól álltam, féltucatnyi dobásból három jó hal jött össze, madarat lehetett volna fogatni velem. Ha már a madarak szóba kerültek: „Krok, krak, krak!”, szólt egy (vagy több?) holló, hallomást több irányból is, de szemnek sajnos láthatatlanul. Mondhatta volna vészjóslón: „Soha már!”, és nem is kerítettem volna horogra több halat. :-) Hol volt már a nyárelő sárgarigójának „Huncut a domolykó!” incselkedése, a kakukk egyhangú, nos… kakukkolása? Helyette a titokzatos holló korrogott halkan párat, kisvártatva két mátyásmadár sercegett nyersen fölöttem, talán engem szidalmazva, szárnyuk égkék foltja árulkodón villant. Nem messze tőlem egy tőkés réce csevegett magában, talán a hajóktól zajos, nyüzsgő Dunáról szottyant kedve átröpülni ide, hozzám hasonlóan pihenni, élvezni a kis folyó nyugalmát.
Ami a halakat illeti, a folytatás nem alakult valami fényesen. A küszök seregét termetesebb vezérek erősítették, egyre-másra „raboltak” csalimra a jókora snecik, vagy csócsálták pillanatok alatt pépesre a nyalánkságot (bár talán keszegek is tehették ezt). Idáig legalább annak örülhettem, hogy a gébek túl lustának bizonyultak a gyors áramlással sodródó falat eléréséhez, de nem sokáig: öreg kerekfejű nyelte - szokása szerint - torokra a horgot.
Szerencsére a többi nyavalyás gébfajzat továbbra sem vette a fáradtságot az étel utáni szökdécseléshez (a gébek aligha híresek kecses úszásukról), viszont a drabális piszék közé meglepetésemre egy sujtásos apróság vegyült.
Lassan másfél-két órája lett annak, hogy „megterítettem az asztalt”, de a kezdeti hármast csupán egy kisebb szilva, illetve bodorka egészítette ki, egy - valószínűleg az összeröffent apróhalakra kíváncsi - sügérrel és nagy rakás küsszel együtt, természetesen.
Nem értettem a dolgot, hiszen a kristálytiszta vízben jól láttam a kenyértől fehérlő csomagot, mégis, intő jelként elmaradoztak mögötte a tenyérnyi villanások, csak az apró küszöket abajgatta valami idecsábult ragadozó, balinra jellemző harsány csobbanásokkal. Nem lehetett nagyobb 30-35 centinél, és talán többen is összegyűltek, így túlságosan nem is lepett meg siheder villámkeszegem jelentkezése, ahogy a Dunán is előfordulnak „békésebb” szándékú, csontit csócsáló őnök. Ellentmondást nem tűrően szippantotta fel a fenék közelében felkínált ételt, s legott iramodott süllyesztve úszót, hagyva csapot-papot, majd méltatlankodva vette tudomásul, kéretik visszaadni a horgot egy röpke fotó erejéig.
Eluntam az egyre szemtelenebb szélhajtókat, inkább kihúztam a drótkosarat, felnézve tartalmát. Nos, kenyér még maradt benne elég, ám a sajtos gombócoknak se híre, se morzsája, azokat mind felfalták a falánk asztalvendégek. Ezt az alkalmat kihasználtam arra, hogy megnézzem a zúgó fölötti, lassúbb folyású, puhább, iszaposabb medrű, valamivel mélyebb szakaszt. Hiba volt. Ahogy kínlódva, a képlékeny aljzatot dagasztva, vízilóként cuppogva-mászva raktam le terhemet a folyócska közepén, azonnal elleptek mindent a küszök, soha nem látott mennyiségben. Más sem akadt horogra, belőlük is csak az apraja. Okulhattam volna ebből, hiszen előző kiruccanásomkor ugyanitt, ugyanígy megjártam az apróságokkal, de - ezek szerint - kenyérzsákkal sem lett jobb a helyzet.
„Vissza a kaptafához (vagy inkább a vízre hajló fűzfához)!”, cipekedtem korábbi állásomra, és dél körül ismét helyére került az ezúttal édes, vaníliás „desszerttel” vegyített maradék kenyéradag. Nem mellékesen a zsák „leparkolását” megelőzően rövid, félórás cserkelésre vállalkoztam, ezúttal kemény talpú papuccsal védett lábbal tapodva a kőszórásos gát környéki sziklásabb medret, lelkesen röptetve körömvillantóimat. A halak korántsem tűntek annyira érdeklődőnek, tessék-lássék néhány apró ütéssel honorálták igyekezetemet, kicsit közelebb lépkedve vettem észre: alig arasznyi domi-gyerekek játszadoztak a csillogó pörgettyűvel. Arra azért megfelelt ez a kis gyakorlat, hogy nyugtázzam a villantók kiváló pörgési teljesítményét (még eleresztve, a fenék felé süllyedve is vidáman forogtak), illetve hogy szembesüljek a ténnyel, miszerint egyelőre nem leszek megszállott pergető horgász. :-)
Szóval, megelégelve a gázolást, folytattam a zsákos etetést, nem is hiába. Zsinórban sikerült nem is kettő, hanem mindjárt öt szépséges szilvaorrút fognom, egyikük már megérdemelte a „másfél tenyeres” jelzőt. Az Évák raján azonban sajnos ezúttal is túltettek a küsz-hordák, noha egy újabb sügér, valamint domolykó és bodorka duók örvendetesen gyarapították a fogást.
Mint ahogy máskor, most sem számítottam derekas fogásra, így is sikeresnek éreztem a bő negyednapos kalandozásom. Ki tudja, talán szeptemberben ismét nekiveselkedem a kis folyónak, hisz visszatérni könnyű, csak hazamenni ne lenne oly nehéz! :-)
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
