A fővárosi Duna nem egyszerűen egy szabályozott, kövezéssel körített partvonalak között iramló, zavaros, szebb napokat is látott folyam. Aki hosszabb időt már eltöltött tisztaságban némi kívánnivalót hagyó partjain a halakat keresve (mert itt aztán tényleg keresni kell őket!), az mindig igyekszik a lehető legpontosabb információkat beszerezni, miszerint: hol megy éppen a hal? Egyik hírhedten híres helyszín az Ördög-árok Erzsébet híd feletti befolyása.
Több, jobb sorsot érdemlő patak folyik a főváros területén a Dunába, vizük minősége a Nagy Folyamba ömlésüknél kritikán aluli, sőt, eleve szennyezetten jutnak be Budapestre.
Az Ördög-árok állapota talán az egyik legrosszabbnak tekinthető. Vize már nem sokkal forrásvidéke után elkezd romlani, majd a városba érve, a föld alá bújva gyakorlatilag szennyvízgyűjtő csatornává züllik. Van benne minden, ami „szem-szájnak ingere”: konyhai hulladékokkal fűszerezett szennyvíz, gépolaj, műtrágya, háztartási és ipari mosószer, szemét, és még jó néhány olyan anyag, amit otthon egy mozdulattal öblítünk le. Már messziről szembetűnik szürkés-barnás, habzó vize, amint sirályfelhőktől körülvéve zubog a tiltakozó Dunába. Erzsébet híd alatti torkolata úgy néz ki, mint egy csatornanyílás. A környéken halmokban áll a szemét, sörösdobozokat, műanyag flakonokat görget a szél. De miért is látogatják mégis oly sokan ezt a szégyenfoltot?
Sokáig csak hallomásból ismertem az árkot, de nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem, mi újság az „Ördögnél”. Egyrészt, bőven megfelelt szerény igényeimnek (azaz: jöhet bármi, ami nem géb) az Árpád híd és az Újpesti-öböl közötti szakasz, másrészt, bármily hihetetlen, az Erzsébet híd már igencsak kívül esett portyáim területén. Valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül: a dunai horgászok jelentős részének megvan a maga kedvenc helye, legfeljebb végszükség esetén lenne hajlandó a város egyik végéből a másikba menni. De egyszer mindenkinek tovább kell lépnie, ha kicsit is többet szeretne megismerni a többnyire mélyen hallgató Duna titokzatos rejtelmeiből.
2004 októberének végén egyik lelkes horgászcimborám javasolta, nézzük meg a horgászokkal szépen megtűzdelt Erzsébet hídi partszakaszt. Fogalmam sem volt, mire lesz jó a csemegekukorica (egy tavi horgászatot követően pár szem csontin kívül más éppen nem volt nálunk), de azért bíztunk a márnákban, esetleg eltévedt pontyokban, a nyurgábbik típusból.
Feltűnt, mennyire renyhe a víz folyása a hídtól kicsit lejjebb, a Rudas fürdő táján. A 25 grammos körteólom sokáig süllyedt a tekintélyes mélységben, és 20-25 méteres távolságban sem sokat görgetett rajta a hatalmas visszaforgóban megszelídült sodrás. Egyetlen szem kukorica várta az első jelentkezőt, ami - meglepetésemre - hamar értésemre adta a botspicc szapora bólogatásával: ideje bevágni! A várt mélyre törő, csökönyös, mederfenékhez ragaszkodó küzdelem helyett ideges rugdalózás nyugtázta a sikeres akasztást. Bizony, nem márna (és persze, nem is a fővárosi szakaszon ritkaságszámba menő ponty), hanem jókora, fél kiló körüli, jól táplált karikakeszeg pihegett méltatlankodva a végólmos szerelék horgán.
A folytatás egészen máshogy alakult. Először is: több karikakeszeg nem jött. Aztán: kukoricára sem jött több jelentkező (ezzel véget is ért a dunai felhasználású csemegekukorica mélyrehatóbb vizsgálata a csali-hatás terén - gondoltam akkor). Ezzel szemben az a kevés csontkukac (komolyabb, fehérhalas horgászoknál nem hiányozhat a pompás légynyű), amit hoztunk, hamar elfogyott az eredménytelen bevágásoknál. Szerencsére nyüzsgött a környék a horgászoktól, és egyikük jóvoltából folytathattuk a terep felmérését, noha már besötétedett. Nem bántuk meg kitartásunkat. Vagy az est leszállta, vagy néma fohászunk a Dunához hatott serkentőleg, mindenesetre a híd lámpasorának fényében egyik márna-öcsit fogtuk a másik után (a 35-40 cm közötti méret bizony akkoriban már retúrrá méltatta az ifjonc erőművészeket, s joggal). Tisztítottuk a trutymótól a zsinórt, a Nagy Folyamnak adóként szolgáltattunk be féltucatnyi ólmot és horgot, de nem hagytuk abba a márnákkal való élvezetes harcot. Igen, már egy éppen méretes márna is remek élményt nyújt, ha 4-6 méteres mélységből, akadók marasztalása közepette kell merítő közelébe ügyeskedni őkelméket. Természetesen akadt méreten felüli példány is, a „bandanagy” aznap egy 46 cm-es márna volt. A halakat persze, úgy, ahogy volt, visszaengedtük a „moslékba”, hadd folytassák az önfeledt táplálkozást ezek a fura ízlésű torpedók.
A későbbiek során (egészen november végéig), a márnák sorra dőltek be a csontik ínycsiklandozó (és a konyhai hulladékoknál tagadhatatlanul egészségesebb) mivoltának, és egy-két termetes dévér is színesítette a szabadon engedett zsákmányt. A „fogd meg és engedd vissza” elvét a legtöbb horgász követte (naná, a retúr márnáknál, illetve az erősen szennyezett vízből származó halaknál ez magától értetődik), de akadtak kivételek, sajnos, a kismárnák esetén is. Bevallom, a fővárosi Dunából néha magam is viszek haza a konyhára halat, bár szinte kizárólag a felső, északi folyószakaszban lévő öblökből, és azok torkolatából, akkor is többnyire néhány szebb kősüllőt, keszeget.
Úszózás terén azonban csak 2006 júliusának végén szereztem tapasztalatokat, némi helyszínmódosítással. A korábbi márna-özön javarészt az Erzsébet híd utáni, Rudas fürdő környéki részén jelentkezett, de ez nem zárja ki, hogy a szutyokforrás közvetlen közelében ne akadjunk akár komolyabb márnákba finom szerelékes fenekezővel, vagy úszózva. Nos, jelen esetben itt próbáltam szerencsét egy tikkasztó, igazi nyári nap kora délutánján.
Csak az olyan őrültek, mint a mindenre elszánt pesti dunai horgászok, merészkednek 35 fokos kánikulában a vízpartra (ahol azonban szinte mindig van egy kis hűsítő széljárás). Nem is lehet tétlenkedni, mert a jobb helyek hamar gazdára (sőt, törzsvendégre) találnak. Aznap is már 4-5 szorgalmas horgász termelte egymás után a Duna egyik meghatározó halát, a jászkeszeget. Lássuk csak közelebbről e halat!
Szemre kövérkés, lusta hal benyomását kelti, nehéz elképzelni róla, hogy a húzósabb sodrásban is előfordul, csak legyen mit magába tömnie. A kiadós, kenyérzsákos etetésen sem hiányozhat a szilvaorrú keszeg, paduc, dévér, karikakeszeg és társaik mellől. Az ilyen-olyan befolyásoknál (legyen az egy strand medencéinek leengedett meleg, szagos vize, vagy a hulladékban jócskán bővelkedő Ördög-árok csatornává silányult torkolata) szívesen elidőzik, és tekintélyes méretűre hízik. Jó években természetes szaporulata jelentős lehet, az azévi ivadékok ősz elejére-közepére már 5-7 cm-es csemeteként járnak rajokban. Az átlagos jászok 20-30 cm közé esnek, és idővel szép, darabos halak válnak belőlük (nemritkán kiló fölötti egyedek is jelentkezhetnek).
Mindent megeszik, amit ehetőnek vél, élő csalikkal (csontkukac, különféle giliszták), illetve növényi eredetű kajákkal (pl. kenyérrózsa) egyaránt kínálható, de előfordul, hogy a márnának szánt sajtot, szalonnakockát veszi fel, vagy a körömvillantóra vág rá. Tipikus úszózós jászozó módszer a „visszatartás”, amikor a sodrás sebességénél kicsit lassabban vezetve (gyakorta a vízmélységnél valamivel nagyobb eresztékkel) késztetjük mohó kapásra a halakat (ennek a trükknek más keszegfélék, többek között a testesebb dévérek, paducok sem tudnak ellenállni). A sodrásnak, a vízmélységnek, és az áramlásviszonyoknak megfelelően válasszuk ki az úszó méretét; gyakran megteszi a házilag faragott vaskos hungarocell, habszivacs úszó is. Általában a fenék közelében horgászunk kosztos halunkra, a visszatartott készség horga többé-kevésbé itt találkozik a zabálásra kész, puha szájakkal. A jász érzékeny szája a fárasztásnál bír jelentőséggel: ha túl erősen kényszerítjük megadásra teltkarcsú alakját meghazudtolóan virgoncan küzdő ellenfelünket, a horog ütötte seb könnyen kitágul, és a felszínen pancsoló keszeg önmagát engedi vissza. Toroktájéka is lazább szövetű, innen is könnyen kipattanhat az esetleg mélyebbre nyelt horog. Ezért biztonságosabb a merítőháló használata, különösen, ha testesebb példányokra van kilátás. De legalább kézzel, és ne a damilnál, horgászbotnál fogva emeljük ki a szebbjét!
Ennyi bevezető után térjünk vissza a vízpartra! Rekkenő hőség, tessék-lássék röpködő, rekedten sírdogáló, éhenkórász sirályok, rotyogva poshadó szomjoltók (ásványvíz vagy sör, kinek ízlése szerint), csendben perzselődő, olvadozó horgászok. A kanális csatornaszaga messziről érződik (ezt a kellemetlenséget meg lehet szokni), a halak számára mennyei forrás közelében elképesztő mennyiségű pikkelyes népség úszik zabálás közben (vagy zabálás közben úszik?). Nemcsak az Ördög-árok „levese” érdekli a halakat. Rendre kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) balinok csobbannak önfeledten a riadozó snecik közé, szinte többet vannak víz fölött az örökösen hajszolt kis küszök.
Bátran zsiványkodhatnak e ragadozó életmódra tért pontyfélék, tehetik is, mert nem nagyon perget (sőt, horgászik) rájuk senki. Bajos is lenne, mert a vízre érés pillanatában kullancsként akaszkodnak a zsinórba, műcsaliba az azonosíthatatlan lebegő tárgyak. Talán vízigolyós, élő kishalas módszerrel becsaphatunk egyet-kettőt közülük (illetve véletlenül foghatunk kisebbeket csontkukaccal, gilisztával is). A jászokkal persze más a helyzet.
Az aznap bevetésre került jászozó szerelék vékony, 16-os damilból, rajta 4 g teherbírású, kétpontos rögzítésű úszóból, kicsi, kerek öblű horogból (4-5 szem csonti még kényelmesen elfért rajta, több már nem), illetve az attól 30-35 cm-re gumicső-darabkával ütköztetett gömbólomból állt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előző nap már evett a fene a helyszínen, mert csak egy durvább fenekezőt hoztam, a márnákra gondolva (persze, a jászokat rendszeresen megakasztó horgászok látványa csalt oda). Néhány keszeget kínlódtam ki aznap, de majdnem halanként vesztettem el egy-egy ólmot, horgot.
Másnap azonban a fent említett könnyű készséggel jóval lelkesebben vetettem magam a „jaszkózásba”. Noha a horgászok lazacra váró medvékhez hasonlóan már elfoglalták a legígéretesebb helyeket, sikerült bepréselnem magam közéjük. A 4-5 szem csontkukac étvágygerjesztően tekergett, és csakhamar az első, kényelmes úszósüllyesztést követő bevágás eredménye lett egy átlagos méretű, szépen pirosló úszójú jászkeszeg.
A hol lassabban, hol gyorsabban kavargó, szmötyis „raguban” 1,8-2 m körüli eresztékkel, enyhén visszatartva vagy szabadon sodortatva, szinte minden úsztatásra akadt önkéntes jelentkező. Annyi szemét úszott a kanálisbefolyónál, hogy néhány dobást követően mindig le kellett szedni az alkalmatlankodó darabkákat. Néha még a horogra is került az általában fehéres-szürkés „körítésből”, de a halak egyáltalán nem zavartatták magukat.
Voltak, akik kissé távolabbi - hulladékkal kevésbé telített - pályán keresték a jászokat (többnyire tömzsi hungarocell úszóval), míg jómagam inkább a szennyvíz és a Duna relatíve tisztább vizének határvonalánál, a parttól alig 3-4 méterre kínáltam fel a csonti-menüt.
Gyakorlatilag állandóan görbült valamelyik horgász botja, nálam is pár percenként akadt horogra a népes habzsolók apraja-nagyja. A jászok mellett időnként sneci is megtréfált minket, de ritkán előfordult, hogy bajszos torpedó csábult el az ínycsiklandozó lakomára. Hébe-hóba akadó marasztalta a horgot (rosszabb esetben az egész szereléket), de ez benne volt a pakliban. Ha csak 2-3 horog bánta a pár órás pecát, megvolt minden okunk az elégedettségre.
Hihetetlen tömegben nyüzsgött a hal az „Ördög-adta” ingyen lakomán, néhány kiló jászra még a gyakorlatlanabb horgász is számíthatott. Érdekes, hogy a befolyástól valamivel távolabb egyre kisebb jászokat fogtak, míg a komolyabb egyedek sokszor egészen a partközelben, már a szennyvíz mocskában lakmároztak. A hajnali, illetve az alkonyati, esti időszakok is kedvezhetnek a nagyobb jászok, dévérek, márnák étvágyának, lehet kísérletezni!
Az este közeledtével meglepődve vettem tudomásul, hogy csontkukac-készletem erősen fogytán. Valamit másnapra is kéne hagyni! Bizony, nemegyszer semmi különöst nem láttam az úszó mozgásán, mégis ronggyá rágva fityegtek a csontira már csak homályosan emlékeztető bőrcafatok. Idővel aztán hozzászokott szemem az apró jelekhez (kis gyakorlattal még az akadók „álkapásait” is meg lehet különböztetni a lustább jászok komótosabb úszómerítéseitől), de ez már nem segített a nyüvek vészesen megtizedelt seregén.
Másnap ugyanis vasárnap volt, amikor ugyebár nem könnyű friss csontkukachoz hozzájutni a városban. A hűtőben azonban mindig lapul némi kukorica, hála a hébe-hóba megejtett tavi pontyozásoknak. Most is bizakodva vittem magammal a lassan 2 hete üvegben érlelődött, puha csemegekukoricát, hátha lesz iránta érdeklődés a rekkenő hőségben.
Eleinte az utolsó csontikkal párosítva kínáltam - kissé lámpalázasan - a „szendvicseket”, de a jászoknak tetszett. Később az egy szem kukorica is rendre elcsábította a mohó, bumfordi keszegeket. Mérsékeltebben jelentkeztek ugyan a kapások, de a halak átlagsúlya megnőtt, igaz, az 1 kilós tömeget nem érte el egyikük sem. Ez a kis nyári élmény azonban rávilágított arra, hogy akkor sem dől össze a világ, ha elfogy a csontkukac.
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
fotók (bagolykeszeg)
