Újabb elbeszélésem főszereplői sajnos nem kárászok, azaz nem a Magyarországon valaha oly gyakori, formára-színre Napra hajazó széles-, más néven aranykárászok. Elcsépelt hasonlattal élve, tündöklő égitestünkre lehet nézni, az aranykárászra nem. Már csak azért sem, mert őkelme nagyon megritkult, helyette jószerivel mindenütt csak a kitúrásban jeleskedő ezüstkárászon legeltethetjük a szemünket. Ezek az ezüstös rokonok fittyet hánynak a nehezebb körülményeknek, s vígan úszkálnak az élő Duna számukra talán kevésbé kedvező szegleteiben. Nos, az alább részletezett alkalmakkor még különösebb módon/körülmények közt jelentkeztek ezek a szívós halak.
Június végén 350 cm körül folydogált az apadó folyam. Az Öreglány most is (mint mindig) szórakozottan motyorászott magában, egykedvűen vágta „zsebre” a belé csobbanó, mindenféle földi jóval, főleg kaláccsal, kifli- és zsömledarabokkal, illetve vaníliaillatú gombócokkal tömött mannás kosarat. Az úszó, szerelék úgyszintén megegyezett a korábbival, még a csali is (lásd: I. rész első bekezdésében). Nos, csak az északi szél hiányzott, de nekem aztán biztosan nem. Hamar kiderült, szerencsére a halaknak sem.
Alig telt el öt perc, máris pöcögősen merült az úszó antennája. Huj, de hirtelen iramodott meg, és mégis milyen hamar kifogyott a szuszból (de azért verdesett még párat) a… kárász. Olyan tenyérnyi. Szemem sem rebbent, rezignáltan vettem tudomásul a tényt: 2010-ben ahová lépek, kárász terem a horgon. „Jó, egy kárász nem csinál nyarat, jöhet még más is, hajjaj!”, gondoltam. Elhamarkodottan. A második megakasztott vendég ugyan remekül előadta fejrázogatós-szabadulós számát (ám algaevésre kiválóan alkalmas, porcos szájából paducom nem tudta kipöccinteni a 14-es, vékony húsú horgot), a harmadikként kézhez édesgetett kisebb szilvaorrú láttán is örvendeztem. Ám a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, sőt még a nyolcadik halat is ezüstkárásznak teremtette az evolúció. Erre már összevontam szemöldököm. No, nem mérgemben, csak furcsállva. A sort a kilencedik befutó, egy bagolykeszeg törte meg, utána azonban megint (szó szerint) nyomulni kezdtek egymás után a tömzsiségek, egyik a másik után.
Jó kis agytorna a memorizálás, gyerekkorom óta szokásom fejben megjegyezni majdnem minden horgászat során a kifogott halak számát, természetesen fajra vetítve. Most sem volt ez másképp, lelkesen számoltam a horogra került kosztosokat. A kárászok toronymagasan vezettek, egy tucat, két tucat, három tucat… Míg az első paducot csak kettő fajtárs követte (méretre szintén kisebb, 25-30 dekás példányok), a bagoly egyedül maradt, a szilvákat ketten képviselték, végül egy karikakeszeg-duó, egy apró küllő, valamint sajna egy szemtelen kerekfejű géb növelte a fajszámot.
Félidő tájt talán egy márna is színesíthette volna a fogást, azonban az 1-1,5 kilósra saccolt torpedó szaladt vagy 10-15 métert fölfelé, aztán se szó, se beszéd, finoman, laza eleganciával leakadt.
A malőr után egy sietős német uszály rendelt el mintegy negyedórás szünetet (a nagy hullámzásban az úszóval együtt föl-le „jojózó” csalit feltehetően nem vették fel szívesen a kenyérzsákra koncentráló halak), ám a hánykolódás elültével folytatódott a móka. Az özönlő kárászok cseppet sem zavartatták magukat, nem tűnt fel nekik horogra tévedt társaik eszeveszett rugdalózása és rejtélyes „mennybemenetele”, teljesen lekötötte őket a zsák bökdösése. Hovatovább puszta számuk miatt sem férkőzhetett más hal a kosár közelébe, legfeljebb a „vaddisznó” viselkedésű márnák oszlathatták volna szét a hordát. A rózsások helyett/mellett persze a pontyok érdeklődését is felkelthette volna a drótozott svédasztal, csak éppen hazánk első számú halának ritkaságát jól jellemzi a tény, miszerint az egyik helyi horgász ismerősöm (nem mellékesen elhivatott márnázó) 30 év alatt látott egyet-kettőt errefelé. Éppen ezért a következő pillanatban csoda történt.
Igen, egy PONTY bukkant fel alig pislogásnyi időre, alig arasznyira a fémszütyő bójája mögött! A diszkréten forduló sárgahasú nem volt nagy (nagyjából méretesnek tűnt), de tagadhatatlanul izgalmasnak ígérkeztek a soron következő úsztatások. Minden bedobásban, bármelyik kapásban benne foglaltatott e nemes hal megfogásának ígérete, és az is valószínűnek tűnt, hogy a korábban meglépett nagyobb hal is ponty lehetett. Nos, először az apróbb rokonok tolongtak (negyvenegyedik, negyvenkettedik, negyvenharmadik…), de aztán (mintegy végszóra) egy sablonos, pöcögtetős-megállítós kárászkapással végre megtörtént a várva várt pillanat. Akasztás után eleinte (mondjuk, 3 másodpercre) hagyta magát húzatni, de a koma hamar felocsúdott meglepetéséből, s máris indult a túlpart felé, ferdén lefelé.
Stratégiája jó lett volna, ám egyszerűen hiányzott még róla pár kiló a szabaduláshoz, a sodrásba beállva sem tudott 15-20 m-nél beljebb iparkodni. Kitartásból viszont jelest érdemelt a bajszos: csak lassan, fokozatosan engedte magát a parthoz közelebb. Ám a végkifejlet így is perceken belül elérkezett, s a kapkodva előráncigált (szokás szerint a kelleténél távolabb heverő) merítőmbe végül (a sok kárász után) engedelmesen csusszant életem első kenyérzsákos pontya, aranyrög a temérdek szürke kavics között. Utána már csak azért nem fogtam több ezüstkárászt, mert hazaindultam. A ponty is ment, az ő hazájába.
Ha július, akkor paduc! Legalábbis egyre inkább ez lett a benyomásom, ahogy elértük, majd átléptük a nyár derekát az év hetedik hónapjában. Végre-valahára az öreg folyam is jobb belátásra tért, további apadásával feltárta hónapokig víz alá merült sóderos partoldalát. Még az időjárás is megnyugodott, főleg hajnalban, kora reggel örvendezhettem szél-, vihar-, kutyasétáltató- és kánikulamentes óráknak. Kialvatlanság ide, csipás szemek oda, a hajót ilyen korán ritkán ringató Dunán teljesen rendjén valónak tűnt a partszéli zsákolás. Még a szúnyogok sem abajgattak annyira, és ha csíptek is, egyszerűen nem szentelhettem kellő figyelmet rájuk. Ugyanis a paducok soha nem látott mennyiségben lepték el a sekélyest, kapás kapást ért.
No mármost, tudvalevő, hogy a vésettajkú igencsak tempós életet él. Rohanó sodrásban érzi otthon magát, jártában-keltében (amúgy futtában) falatozza a folyóvízi gyorsétkezdék szikla- vagy kavicsfelületen tálalt apróállatkás-moszatos kínálatát, s nem rest hosszú kilométereket megtenni a jobb szaporodó helyekért sem. Kapása is gyors (szokott lenni), ha pedig horogra akad, higanymozgása, heves szabadulási kísérletei révén emeli az adrenalin-szintet. Sportos és szilaj hal, annyi bizonyos. Érdemes rá horgászni, természetesen (a jászhoz hasonlóan) betartva a fajlagos és mennyiségi korlátozásokat. Tőlem nem kell félniük e kecses fehérhalaknak, a paduc húsára nem fenem fogam.
A horgot annál inkább élesre kell(ene) fenni, bár a mai kampók nem csekély hányadánál erre már nem nagyon lehet szükség, hamar kihajlanak, törnek-csorbulnak azok maguktól is. Viccet félretéve, a kemény, porcos padrószájba csak a tűhegyes, erős horgok fúródnak jól, feltéve, ha a botunk is kellően gerinces, nem túl lágy. Természetesen jó reflex is szükségeltetik a gyors bevágáshoz. A nem túl apró, 12-14-es, sőt (ha éhes és jól rág a célhal) 10-es, kerekdedebb öblű horgokat részesítem előnyben, az alkalmazott csalik színéhez mérten lehetőleg világos (sárgás) színűeket. Sokan favorizálják a kenyérrózsát, én nem bajlódom vele. Sem időm, sem kedvem megfelelő kenyér után kutatni (a pékáru választék ugyan hatalmas, de annál több a silány minőségű termék, amit még nekünk sem kellene elfogyasztanunk, nemhogy a halaknak), az alkalmanként sáskajárást játszó snecik miatt sem vállalkozom a horogról könnyen leváló falat ismételt feltűzésére. Noha a csontit is lelkesen leszopogatják, összecsócsálják a piszék, mégis, a nyüvek kétségtelenül kényelmesebb (és ami fontos, jó eredményhez vezető) csalizást tesznek lehetővé. A 2-3 szem fehér, illetve 1-2 piros lárvából álló csokrot tökéletesnek tartottam. A paducok is.
Persze, a hónap elején még nem álltak be vagonszámra a padrók. Ami azt illeti, vegyesebbnél vegyesebb összetételű rajok igyekeztek a kenyérzsák etetőgombócokat, valamint sokféle (natúr, sós, magos stb.) kenyérféleséget magába foglaló tartalmát magukévá tenni. A pár marék puha konzervkukorica, áztatott búza, kender afféle csemegeként hivatott a halak kegyeit elnyerni, s azok nem is vonakodtak (annyira) elhagyni a vizet legalább néhány fotó erejéig. Lássunk egy június negyediki, szokás szerint kora reggeli bevetést!
Zsákom a helyén csücsült (a sóderos lapály partszegélyétől 5-6 m-re), a Nap valahol a betonrengetegbe burkolt horizont alatt masírozott egyre magasabb távlatokba, én pedig még a félálom határán kókadoztam azon a kánikulát megelőző, kellemesen enyhe pirkadaton. Alig múlt 4 óra, az aznapi kapirgálás-tyúkkergetés előtt álló kakasok éppen akkor iszogathatták az első kávéjukat, persze, jó messze a várostól. Jómagam szabadságom egyik kezdődő napjára terveztem ezzel a korán kelős és… hm… pihentető horgászattal a koronát feltenni. A halakon állt, milyen sikerrel.
Rendesen már a hordozható önkiszolgáló étterem bezuttyanását követő 10-15 perc meghozza az első ácsingózókat. Most sem volt ez másképp: két vadkacsa lapátolt felém, sűrűn bukdácsolva. Nem győztem hálálkodni a sorsnak, amiért a) búvárkodásra alkalmatlannak ítélte a tőkés récét, valamint b) nem hattyú alkatúra formálta ezt a felettébb élelmes madarat. Szóval, a duó csak a felszínen ügyködhetett, az alattuk 70-80 cm-re leledző aljzathoz, továbbá az ott gubbasztó drótszák nyalánkságaihoz sehogy sem férhettek hozzá. Teljesen azért nem törtek le a récék, nem zuhantak világvége-hangulatba, de azért kieveztek a partszélre elérhetőbb kaját keresgélve. Egyértelműen a halak élhettek a habzsolás jogával. Pontosítok, zabálásról szó nem lehetett, inkább csipegetésről, lévén a szűk hálószemű batyu olyan iramban adagolta tartalmát, mintha szorulása lett volna.
A várttal ellentétben kissé akadozva kezdődött a műsor. Habár a húzós-sebes áramlatokból egy ezüstkárász ficánkolt elő bevágásom és kitekerésem nyomán, dundisága megspórolta nekem a horogkiszabadítás műveletét, centikre a parttól otthagyva csapot-papot, engem. Eltelt vagy 10-15 (kétségekkel és morgásokkal teli) perc, mire borúra jött a derű: egy újabb ezüstös, ám sokkal karcsúbb illető került horogvégre. E gardám olyan másfél tenyeres lehetett. A harmadik állat akkora volt, mint „az állat”; hamarost a felszínen kavaró, lapátnyi teste csak egyet rándult, s kipattant a horog a harmonika-szájból - kilón felüli dévér lépett a többnyire nem létező olajra (manapság sokkal tisztább a Duna, mint egy-két évtizede). Nem rázott meg különösebben a dolog, minden tohonyasága ellenére a sodrásba keresztbe’ álló, nagy dévérkeszegek puha bagólesőjéből könnyen szabadulhat a horog. Ráadásul elképzelhető, mennyire nyálkás, csupa trutymó egy ekkora lapátkeszeg, még hozzáérni is undorító, fúj! De azért jó lett volna megszákolni, lefotózni…
A Duna mintha csak kárpótolni akart volna, küldött még egy dévért, tenyerest. Akkorát, mint egy profi kosarazó tenyere. Errefelé ugyan ez nem számít nagynak, (amíg „mázsa alatt nincs férfi”, addig a fél kiló alatti dunai dévér egy „senki”), ajándék lónak mégse nézzük fogát. Ne is! Dévére(cské)m után igencsak sűrűvé vált a program: paduc-légió ostromolhatta elszántan a zsák enyhén horpadásos oldalát. A moszatlegelésben kiváló „báránykák” egyike (ha tényleg birka lett volna) alighanem dühösen bégetett volna megakasztásakor, a táplálkozást kénytelen-kelletlen félbeszakító hal érthető módon mihamar győztesen szándékozott kikerülni az életéért vívott harcból. Sikerült is neki, parádés pördüléssel katapultált, horgot nem, de pár csontit elvévén. Bosszankodásra nem hagyott időt a Duna, előbb az angolosan távozó, zsinórban egymást követő fajtársai örvendeztettek, majd egy pufók jász, végül egy gardapár adott kellemes meglepetést. No, nem a sudárkardosokon csodálkoztam, csak a nagyságukon: mindössze akkorák lehettek, mint egy vezérküsz.
Ébredezett a környék, álmosan tapogatózó napsugarakon csillant a szendergő Duna tükörsima felszíne. Rigók helyett (hol volt akkor már a tavasz…) szürkevarjak recsegős tetemrehívása szállt a pilledten álló nyárfák lombja fölött, válaszul a kisstílű lopáshoz is frakkba öltözött rokonok, szarkák csörögtek civakodós lakomára készen. A récék már rég elcsavarogtak a haverokkal lazán átevickélve a folyamon (mi az nekik, naponta ingáznak), és az első gazdik is elhaladtak, nem egy esetben a kutyájuk kénye-kedve szerinti irányba. Szemlátomást a méret nem mindig számított, egyes esetekben a legkisebb pincsi (hisz ő a falkavezér a háznál) is elhúzta a beosztottját, akkor is, ha a súlykülönbség irdatlan. És a halak? Nos, továbbra is az asztalnál sündörögtek, ám fél nyolc felé már csökkent az érdeklődés, gyérült a kapás. Addigra öt tagot számlált a Paducok Társasága, és egy dundi jász, valamint egy hasonlóan jól táplált karika gazdagította a fogást. A legvégére azért becsúszott egy kárász is. Ha ugyanaz volt, mint amelyik a peca kezdetén meglógott, akkor a visszavágás is megtörtént, kamatostul: tányérra került.
Július derekán nem sokat változott a parti összkép. Mindössze a kacsák hiányoztak, mintha csak megsértődtek volna, amiért nem áldoztam fel nekik legalább pár kenyérmorzsát. De (Fekete Istvántól tisztelettel kölcsönözve a szavakat) Tás népe tud vigyázni magára, talál elegendő ennivalót víz(b)en, szárazföldön egyaránt. Bizonyára a halak is, de ha ennyiben hagytam volna a dolgot, alighanem meg kellett volna elégednem néhány véletlenül arra tévedt (vagy szándékosan rám váró) gébbel, küsszel. Etetni kell, nincs mese!
A zsákba tett, a vizet kellően magukba szívó cipók, zsömlék, kiflik, egyéb nyalánkságok kézzel kicsit széttörve, fellazítva sem áznak ki teljesen, több órás horgászat végén is szinte maradéktalanul bent maradhatnak drótbörtönükben. Nem így az etetőgombócok! Hacsak nem teszünk beléjük valami tapasztó anyagot, vagy gátoljuk meg más módon a túlzott szétesést, akár percek, de legalábbis idő előtt az utolsó molekuláig elillanhatnak, a lakomázók pedig utánuk. A szilárdabb tartást cső keresztmetszetű, igen vékony fémhálóval szoktam megoldani, méghozzá a következő módon. Először az általában ökölnyi méretű gombócokhoz idomuló, kb. 20-25 cm-es darabokra vágom a hosszú hálócsövet. Ezután minden darab egyik végét lezárom, egyszerűen összesodorva a könnyen formálható, gyűrögethető fémhálót. Utána beteszem a gombócokat a mini-zsákokba, végül ezek nyílását is bezárom egy újabb csavaró, tekerő mozdulattal. Körülbelül úgy kell elképzelni, mintha óriás-szaloncukrokat készítenénk. A tartalmuk mindenesetre legalább annyira ínycsiklandozó. A háló milliméteres lyukain csigalassúsággal áznak ki az etetőanyag-szemcsék, és az esetemben általában 2-4 órás dunai úsztatás végén is jelentős mennyiség marad az élelemből, amit aztán akár többször is (és a lehető leghamarabb) mélyhűtve, a következő alkalommal (friss etetőanyaggal, szemessel kicsit pótolva) újra felhasználhatunk.
Nos, a praktikákból egyelőre ennyi elég is. Szóval, azon a nyárközépi napon is csendesen, nyugodtan folyt a Duna, és akkor is elkárogta magát egy-egy korán kelt dolmányos, ekképp helyettesítve a kakasszót. Az első hal most sem váratott sokáig magára, méltatlankodó verdesése gyanúsan kárászosnak tűnt… s lőn: déjà vu érzés kerített hatalmába, amikor felcsillant a kövér ezüstkárász megtévesztően sárgás árnyalatú oldala. E példány azonban nem kapott esélyt a meglógásra, a merítő, majd haltartó szák foglya lett.
A második hal viszont nem garda, hanem egy, a tálalásra szokatlanul korán érkező paduc lett (horgászataim során ezek a legelészők általában később, már-már teljes világosban köszöntöttek be, gyakorta sereghajtóként). Ez a 30-40 dekás torpedó ki sem törölhette álmos szeméből a csipát (képletesen, persze), máris a kárász ideiglenes cellatársa lett a tágas versenyszákban. A sorban egy termetes karikakeszeg következett, heves rugdalózása nyomán először nagyobbacska paducnak véltem. Az elkövetkező bő 1 óra adta a fogás „kárász-mentes” felét: egy kisebb gardát, egy bagolykeszeget, valamint két, az elsővel közel azonos méretű („hasonpikkelyű”) paducot. Utána jött a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik (mintha valamikor már átéltem volna ilyesmit, azon a pontyos napon…), végül a hetedik kárász. A szeszélyes Dunán semmit sem lehet előre megtervezni, lám, a sóderosi paducozásból is kárászozás kerekedett.
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
