Többször szembesültem a ténnyel, hogy térben és időben idomulnom kell különféle rendű-rangú dunai célpontjaimhoz. Ha Észak tartotta uralma alatt a jeges-havas, cudar világot, akkor ki sem mozdultam a folyam partjára az alkonyatot követően élénkülő menyhalak előtt, hozzájuk hasonlóan kerülve a napfényt. Kicsit később, márciusban (amikorra a tél már ahhoz is gyenge volt, hogy törékeny cinkék kihívó szavára visszavágjon) csak a szürkület hívta elő a félénk, lassan mozduló öbölbéli keszegeket az általam kínált kései vacsora melletti légyottra. E népség apraja-nagyja azonban hamarosan kivetkőzött önmagából, és a tavasz minden áprilisi szeszélye ellenére nappal is gyűjteni kezdte az erőt (immár a Duna sodrában is), mielőtt a partszéli vizek bölcsővé váltak.
Március utolsó dekádjában a tél emléke már csak egy rossz álomnak tetszett csupán, a parton tornyosuló nyárak puhán duzzadó rügyei vidáman integető barka-zászlót bontottak a kikelet győzelmére. Korábban a böjti szél ugyan egy ideig dühösen söprögette a hideg hónapok trehány módon itt hagyott avarját a berzenkedő, áradó Dunától kövérre hízott öbölbe (amíg tartott a nagytakarítás, addig nemigen akadt horogra érdeklődő), ám a hónap derekára csendesült a légroham, élénkült a fehérhalak figyelme.
Volt itt minden, mint a vásárban, és végre nem kizárólag napnyugtát követően kaphattam lencsevégre a kikelet színes portékájának vegyes választékát. Tüzes tekintetű (és legalább ennyire rőt uszonyú) bodorkák merítették el, halványkékesen derengő, hajnalpír-hasúszós karikakeszegek húzták el és grafit farkú, ezüstösen csillogó dévérek emelték ki az úszót. Időnként szilvaorrú keszegek hamvasan kékesszürke nózija, mohó sügérek trópusi halakat megszégyenítő színpompája, no meg a hébe-hóba, ám mindig rosszkor jövő gébek terepmintás mivolta bővítette az áprilisba érő tavasz palettáját.
A simogató napsugarak azonban - a piszék, apróbb keszegfélék, illetve napfürdőzésre áhító teknősök kivételével - nem csábították följebb a karneváli társaságot. Továbbra is csak az aljzat közelében lehetett érdemesebb halaktól kapást elérni, felhősebb etetéssel mindössze a küszökkel gyűlt (volna) meg a bajom.
Egyik alkalommal (április közepét már elhagytuk) azonban kivétel erősítette a fenti, bővebb lére eresztett képaláírásban olvasható szabályt, legalábbis ami a napszakot illeti. A napnyugta előtt jó két-két és fél órával előbb megterített, édesen illatozó etetésre (és az utána azonnal megkezdett lógatásra) annak rendje és módja szerint hamar, bár a szokottnál kissé gyérebben kezdtek szállingózni a vendégek, zömmel csupán arasznyi szériában. Az egy-két csontiból és ugyanennyi pinkiből álló szerény csokrot a falevelekkel, apró ágdarabokkal sűrűbben, gébekkel szerencsére ritkábban borított aljzattól legfeljebb néhány centire kínáltam, a hajók forgalma keltette ingázó, enyhe áramlásnak időnként - mihelyt tőlem elfelé vándorolt a 2 g-os úszó - ellen tartva, kvázi visszatartva. Az ilyen akciók végén (a folyóvízen magától értetődő művelet abbahagyásakor, vagyis a szerelék időnkénti elengedésekor), a visszaejtett csali után szívesen kaptak a kis túlzással csillogó szemű, hol ikrákkal terhes, hol „dorozsmálló” göndérek, de még a felszínen ilyentájt már rendszeresebben járőröző egyik-másik süldő balin is. Furcsamód a karikák korábban népes csapatai azon a délutánon máshol jártak, kisebb dévérek helyettesítették őket, sajnos csekély számban.
Volt ugyan kapás, de az addigiakhoz képest feltűnően kevés. Ennek oka csak addig maradt számomra kérdéses, amíg - még mindig világosban - több súlycsoporttal nagyobb illetőbe nem akadtam egy kényelmesen elsüllyesztős kapást követően. A nem véletlenül távol maradó apróságok számára vélhetően nyomasztóan behemót hal eleinte bőszen, megállíthatatlanul tepert a 10-es előke végén. Pár méteres vágta után egy röpke kopoltyúnyitásnyi időre meg kellett állnia, és további roham helyett inkább oldalazva leírt egy szépen ívelő vargabetűt. A (ritkán használt) fékre nem volt szükség: egy, legfeljebb két perc múlva sápadt pontyocska bukkant elő. Szépen formált tő-teste inkább ezüstkárászosnak sejlett, ám szája bajusszal ékesen csücsörített durcásan. Huszon-akárhány centis retúr volt, de legalább nem tájidegen, mint szürke rokona, és talán itt is kelt ki az ikrából. Ám ha tógazdasági tenyészet szülöttje is volt, akkor sem szégyenkezhetett, magától értetődő szabadságot s lehetőséget kapott, hogy utódai már vadnak szülessenek.
Április végére a partszéli részek is megteltek nyüzsgő élettel. Egyesek (mint például a bodorkák) már túlestek a fajfenntartási „munkálatokon”, mások (javarészt a karikakeszegek) még adósak maradtak ezzel. Azonban mindkét tábor tagjai jóízűen és kiadósan belakmároztak a hányavetin szétszórt ikrákból, valamint az első nyárfapihékből.
Az utóbbi fotón szereplő kis k… khm, kerekded fejű hal egyébként már az élő Dunán tévedt (vesztére) a harmatgilisztára (ráadásul este), megelőzve vagy húsz lehetséges folyóvízi halfajt. Ugyanennyi évvel ezelőtt ugyanitt selymes durbincs lett volna a legkevésbé várt vendég…
És ha már szóba került a roppant folyam, a tilalom előtti utolsó napon szántam el magam az év első kenyérzsákos bevetésére. Egyesek talán pontyra, márnára gondolnak a tiltás említésére (harcsára aligha, mert aki olvasta pár írásomat, az leszűrhette, hogy nemhogy harcsára, de pontyra és márnára is ritkán horgászom), pedig történetem idején (2010-ben) három, szebbnél szebb halfaj kapott évről évre kijáró védelmet ívásuk idejére. Sajnos nem feltétlenül a tényleges szaporodási időszakra, de már ez a védettség is több a semminél.
A kenyeres peca számomra hajnali, kora reggeli műfaj. Csend és nyugalom szükségeltetik az ilyenkor közelebb merészkedő reggelizők horogra csábításához, jóllehet masszív (és folyamatos) etetéssel, pár méterrel beljebb ugyan, de partról rakózva vagy melles csizmásan térdkalácsig (combközépig, köldökig, nyakig…) vízben ácsorogva napközben is maradásra bírható a békés halak színe-java. Én azonban szerény útravalót szoktam pakolni a drótszákba; pár zsömle, kenyér- vagy kiflivég, néhány (finom fémhálóba vagy krumpliszsákba csomagolt, ekképp fékezett kioldódású, almányi méretű) etető-gombóc kerül a menzára, érjék be a halak ennyivel! És még ez a kevés is megteszi, jó eredményt lehet elérni a rövid, legfeljebb 2-3 órás zsinóráztatásokon, akarom mondani, úsztatásokon.
Azon a május elsejei (szün)napon az első próbálkozásokkal mindig együtt járó bizonytalanság volt útitársam, ám mintha az időjárás is biztatott volna: patyolat tisztán kéklő égbolttal, szélcsenddel és a kora reggel ellenére is kellemesen langyos, üde levegővel fogadott a lapos part. A szendergő folyam elsimult felszínén nem láttam jelét mozgásnak, csak a szütyő csobbanása törte meg az idilli állapotot.
Ha van halnak nevezhető lény a közelben (na jó, vegyük ide a gébeket is), akkor a finomságok berobbanását követő alig 10-15 perc múlva, esetleg hamarabb számítok az első kapásra. Ennél többet rendszerint nem kell várnom. Akkor sem volt másként: az elsőként érkező fiatal, dundi jász mindössze 7-8 perces futamidővel ért célba, azaz a csontival bőségesen körített horogra. Hebehurgya fajához híven hentergett egy kicsit a felszínen, vöröslő farkával méltatlankodón csápolva, de egy pillanattal később már buksi fejét fókuszáltam, íme:
Ha megjött az első vendég, álljunk készenlétben, mert perceken belül (vagy jó esetben a következő úsztatásra) megismétlődhet a várva várt akció ugyanazzal a fajjal, vagy (a Dunán ez a gyakoribb) egy másikkal. Második halam az utóbbi kategóriába tartozott, a nyüves nyalánkságot vésett ajkai közé kapva iparkodott volna tovább a zsákból szüremlő morzsák betakarítására. Ámde horizontális helyett vertikális irányban volt kénytelen folytatni az úszást, ráadásul nem önszántából. A paduc (a jász mellett ő is kapott nászi védelmet a trióban) vonakodását nem vettem félvállról; gyors mozgása, pörgős stílusa, porcos bagólesője mind-mind hozzájárulhattak olajra lépéséhez. Olajat azonban ne említsünk (a Duna tisztulását időnként még manapság is megzavarhatja ez a szivárványos rondaság), halam pedig nem lépett le, s az őt hamarjában követő cimborája sem kerülhette el az „ideiglenesen partra vetett hal” szerepét.
Negyediknek túl szép lett volna, ha a harmadik, ívásilag védendő fehérhal, a szilvaorrú keszeg lépett (azaz úszott) volna színre, de hát mindent nem lehet: jász (annak is meglehetősen kicsi) lett a fogás új tagja. Mielőtt tovább ragoznám a sort, előremegyek: sem szilva, sem újabb paduc nem társult a lakomázók lóvá tett csapatához, a jászok teljesen átvették az uralmat. Még egy magát esetleg Jupiternek gondoló, böszme géb sem próbált átjutni a jász-kordonon, a küllők is kisökörként lapítottak a háttérben (és joggal: nem kizárt, hogy a combosabb és rámenősebb jaszkók némelyike e parányok zsengébbjeit is megkóstolná a mannás kosár tartalmán kívül). Noha igazán darabos jász ezúttal nem akadt, a 20-30 cm közötti korosztály tucatnyi képviselőjével is remekül elszórakoztam.
Vágyhat-e ennél többre horgász a tavaszi Dunán? Legyünk őszinték: igen, még több kapásra. Kívánságom részben teljesült is (és nemcsak a tavaszutón, hanem szinte egész nyáron), de arról már egy (vagy több) másik történetben lesz szó.
Epilógus: másnap, május másodikán visszatértem még egy kicsit az öbölbéli állapotokhoz, a partszéli ikra- és nyárszösz-zabálók népes táborához. Döbbenetemre az addig tömegesen dőzsölő karikák, bodorkák innen is elpályáztak, helyüket a korábban itt ritkán látott/fogott ezüstkárászok foglalták el, és nem is az apraja. E faj dunai térhódítása rendhagyó helyzetekhez vezetett a későbbiekben.
Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
