A harctéren sokáig semmi nem mozdult, de az utolsó perceiben járó éj jótékonyan takaró, noha hamarosan eloszló sötétség-leple récék körvonalait tárta elém. A gácsér-duó - merthogy tőlem pár méterre facér, esetleg a családi teendőket szokásuk szerint elhanyagoló gácsérok feszítettek nemsokára levedlésre kerülő nászi öltözékükben - feltűnésmentesen próbált behatolni az akció végrehajtására kiszemelt, sóderosan lapályos területre, persze, hiába. Egyértelműen a bója jelezte, lehorgonyzott „titkos fegyver” lényegét akarták megszerezni előre megfontoltan, azaz: kenyérre pályáztak. Reméltem, hogy alattuk is hasonló szándékkal közeledőkbe fog akadni a horgom. A hajnali derengésben csak egyet tehettem: vártam.
A május derekán lezajlott - máris hozzáteszem, jól végződő - kísérletem másról sem szólt, hogy a.) sikerüljön már végre fogni valamit az addig igencsak szűkmarkú, elég magas vízállású Dunából, illetve b.) az a valami ne géb legyen. E kettős cél voltaképpen minden egyes dunai horgászatomra vonatkozik, arra már ritkán merek vállalkozni, hogy célzottan álljak rá valamelyik hőn áhított, szívósan harcoló folyóvízi lakóra. A kenyérzsákos etetés az utóbbi hetekben továbbra sem bizonyult alkalmasnak a szívesebben látott vendégek kiválogatására, mindenki számára szabad lett a vásár. De hát, végtére is, pont ez volt a legjobb az egészben: bármi jöhetett horog-, illetve lencsevégre.
Visszatérve az első bevetés történetére, a szokásos módon (tehát némiképp trehányul) összeállított kajás keveréket - fél kilónyi, mélyhűtőből elővett, még fel sem engedett, csemegekukoricával elegyes édes Maros etetőanyagot néhány karéj fehérkenyeres körítéssel - tömködtem a kissé leharcolt drótszákba, amin még mindig a tavalyi, itt-ott kissé már behorpadt flakon fityegett, mint sokadszorra újrafelhasznált hulladék. Egy hórukk - és már csobbant is a cucc 5-6 méterre. A határozottan érdeklődő, pár morzsát remélő tőkés-páros röpke pár perc múlva meg is jelent, sietősen evezve.
A szorgalmasan lapátoló tollas ácsingózókkal szemben a halak bezzeg alattomosan, takarásban lopakodtak-settenkedtek az ellátmány kifosztására, mihamarabb kívánt jelenlétükre semmi sem utalt. Igaz, szépen ugrándoztak ezüstös-hosszúkás testek - a parttól vagy 20-25 méterre. Felőlem akár a Volgán is bemutathatták volna a delfinszámot az ilyen távolságból azonosíthatatlan élőlények, bíztam azonban az elemózsia talán rájuk is mágnesként ható csábításában. „Vajon mennyi idő alatt érhet el a halak piciny agyába a táplálkozásra felszólító pékárus üzenet?”, gondolhattam volna valami ilyesmit körülbelül negyedórás kacsanézelődés után, amikor is - nini! - volt úszó, nincs úszó.
A sodrás elég erősen tolta lefelé a komát, naná, a jász igazán fajához méltón emelkedett szólásra, azaz tiltakozásra a folyam nyugodt hátára, durcásan ide-oda vetve tömpe fejét. Nem volt valami nagy - legfeljebb negyedkilós -, de 14-es előkével és ugyanekkora horoggal vétek lett volna erőltetni a már-már halálugrásra vetemedő jaszkót. Mielőtt azonban (szemlátomást fáradva) katapultálta volna magát a kis vékonyhúsú tűről, egyszerűen megfeneklett a sekélyesben - miniatűr bálna módjára tűrte, hogy tarkón ragadjam.
Noha alig 70-80 centit tett ki a vízoszlop magassága a tápos szák fölött, a pancsolás-csobogás (nehéz e rossz szokásukról lebeszélni a jászokat) zaja mégsem hathatott túl zavaróan: legfeljebb 5 perc múlva édesgettem magamhoz a következő (ikertestvér-méretű) jászt. Tavaly nem fogtam ennyit összes kenyeres etetésemnél… A kibontakozó csodát itt rövid ideig félbeszakította egy errefelé tipikusabb hal - éppen tenyérnyi szilvaorrú keszeg -, és a szünetet tovább hosszabbította egy komótosan tovazörömbölő félévszázados uszály. Beljebb még a monstrum elpöfögése után is ugrott egy-egy karcsú ezüstös test, de ők valahogy még mindig nem vették a lapot. Akkor sem, amikor közelükbe vetettem a tartalékként hozott feederbot etetőanyaggal tömött kosarú szerelékét, leszámítva az első (és - lévén ennek láttán azonnal befejeztem a fenekezést - egyben utolsó) gébet, ami persze egyből betolta a bemeneti nyílásán a csonticsokrot.
Vissza az úszózáshoz! A tatyóban bizonyára még maradt elegendő mennyiségű élelem, ezt rögvest igazolta egy… géb. Na, először elmormogtam néhány kedveskedő kifejezést mindannyiunk egyik kedvencének (a másiknak bajszai vannak, szám szerint nyolc), majd - mi mást tehettem volna? - nyugalmat erőltetve magamra folytattam a gébek elkerülését. Sikerrel. Vagy a hajó keltette rezgések miatt kiszabaduló morzsák, vagy egyszerűen a közelembe ért újabb raj miatt, ismét átélhettem a „Felszínen végrehajtott szabadulás” c. trükkel próbálkozó harmadik jászom fárasztásának minden izzasztó másodpercét. Valóban csak szekundumokról lehetett szó, ugyanis a hal nem sokkal haladta meg nem kimondottan lapátnyi tenyeremet. Sebaj! A következő már bőven kárpótolt, a jász-sorozat utolsó, termetre jóval tetszetősebb példánya (őkelme olyan lustán merítette el az úszót, hogy elakadásra tippelve be sem vágtam) a szokásos pancsolásos jeleneteket követően kerülhetett partra, kézbe, képre, majd ebbe a cikkbe.
Ezután a Nagy Folyam gondolt egyet, és bőszen duzzadni kezdett - megint. A nyárfák, füzek ontották a pihét, a májusi (majd a júniusi) időjárás mindent megtett a kiadós áradásokért, a halak meg csak unottan csipegettek. De nem adtam fel! Hű kenyérzsákom mindig helyet kapott a számára kijelölt műanyag vödörben (így legalább sehol sem akad bele), harci sebeinek számát pattogzó festék-rétege, szájadékának mélyülő horpadása, illetve az egyik alkalommal váratlanul (szerencsére elérhető közelségben) leváló alsó fedele növelte, ez utóbbit csak erős kötél darabokkal tudtam - ez idáig is - stabilan rögzíteni.
Sok lenne minden egyes (heti 2-3 alkalmi) horgászat - meglehetősen gyér - eredményeiről beszámolnom, május vége felé azonban volt egy több szempontból is sorsdöntő hajnal, amikor ketten próbáltunk a jócskán megemelkedett vízszintű Duna szeszélyes kegyeibe férkőzni. A szomszéd kiadós mennyiségű finomságot (kenyérféleségeket, kifli-, zsömle- és kalácsdarabkákat) biztosított, ezúton is köszönetet mondok érte. A pörkölt, édes ízeket felvonultató etetőgombócokat közösen dobtuk össze, azaz a zsákba, illetve annak közvetlen közelébe. Kevéske ragasztóanyaggal (persze, nem Technokol Rapiddal :-)) tapasztottuk össze az öklömnyi golyóbisokat, a pékáru meg néhány perces áztatás után állt készen a bevetésre (ellenkező esetben a nem eléggé lesúlyozott zsák esetleg odébb gördülhetett volna a még száraz anyagok nem csekély felhajtóereje miatt). Nem mondom, kellett szufla a telirakott puttony behajításához, de a halakért ennyi erőfeszítés nem volt kár.
Nagyon hamar érkeztek meg az első lakomára igyekvők, talán 10 perc sem telt el az első hal - egy testes bagolykeszeg - horogra kerüléséig.
A szutykos, pihés-moszatos-uszadékos lében svédasztalos világítótoronyként funkcionáló zsák egyre-másra vonzotta a kosztos halakat - hol karikakeszeg, hol baglya vagy Éva-keszeg ficánkolt a zsinórunk végén, sőt szomszédomnak egy nem sokkal méret alatti balin is horgára akadt, nem is beszélve az idei első márnámról -, amikor is a népes fehérhal-fauna általam errefelé bő évtizede nem látott képviselője jelentkezett emelgetős-pöcögtetős kapással. Gardám késpenge-alkatával, hosszú mellúszóival, óriási szemeivel régmúlt emlékeket támasztott fel bennem, annak idején is egyik évről a másikra tűntek fel (majd el) e fura szerzetek, és talán egyik hallal sem találkoztam soha olyan változatos körülmények között, mint velük. Szendergőn csendes öblök vizében, sebesen iramló dunai sodrásban, sekélyben-mélyben, ráadásul gyakorlatilag az év minden hónapjában emelgették az úszót, esetleg csaptak le az éppen bedobott fenekezős készség csontival-gilisztával csalizott horgára. Leggyakrabban azonban azokban az években is kenyérzsákkal csalogattam magamhoz az átlagosan 20-25-30 cm közé eső sugárkardosokat, egyik kedvencük a kenyérrózsa volt. Idén már tavasz közepétől röppentek fel gardákról szóló (szerencsére nem kacsa) hírek, nekem e napon többhöz is szerencsém volt, még aznap délután is.
A napok-hetek csak teltek és múltak, a Duna hol kicsit soványodott (egyre kevesebbet), hol dagadt (egyre magasabbra). A halak már egész kényelmesen berendezkedtek oda, ahol azelőtt mi tapostuk a partot. A rendszeres esőzések dacára is elszántan próbálkoztam (bánta is a dolgot - de csak rövid ideig, mert utána mehettek vissza - néhány szilvaorrú, paduc, garda, sőt, időnként retúr márna és leánykoncér is akadt), amíg a Duna meg nem elégelte a dolgot 500-600-700 cm fölé kapaszkodva. Szó szerint elmosta, meghiúsította lekenyerezési reményeimet, nem sok értelme lett volna az öles fákat, köbmétereket kitevő szutykot szállító „tejeskávéba” vetni a nyalánkságos drótszákot. Vagy talán mégis? Ki tudja… Szóval, június és július első fele nem igazán a „szütyős” etetésről szólt. Sajnos.
A nyár nehezen talált magára, és mire úgy-ahogy száműzte az alaposan kifacsart felhőket, addigra a szúnyogok buján burjánzó, vérszomjas hordái sem hagytak békén kényszerű ártéri, bozótos horgászataim során. Szerencsére a folyam is elunta a rakparti henyélést, meg nyilván idejét érezte a megtisztulásnak is, szóval: apadni kezdett. Elég lassan, komótosan, ami egyrészt ugyan túlságosan csigatempójúnak tűnt számomra, másrészt a lehető legbölcsebben járt (azaz folyt) el a Duna, valószínűleg ivadékok millióinak hagyva több időt arra, hogy a visszahúzódó vízzel együtt találjanak biztos menedékre (és nem rekedve kint a pocsolyákban - remélem). Július már majdnem elszállt, mire végre lemerészkedhettem a rég látott kavicsos lapályra, legalábbis annak parányi, még szárazon lévő darabkájára.
A helyszín a régi, az időpont a szokásos (azaz korán kelős) volt, rajtam kívül ismerősök - récék - szürcsölték az áramlattal érkező élelmet, bármi lett légyen is az. Szívesebben csemegéztek volna cipót, kiflit, jóféle etetőanyagot, de hála égnek vízi szárnyasaim a búvárkodásban nem jeleskedtek, csak bukdácsoltak, égre meresztve hátsójukat.
Lévén a kacsa(fogás) tabu, inkább valami uszonyosra vágytam, türelmetlenül várva az első kapásra, remélve, a behemót árvíz nem vitte el világgá a halnépet. A viszont nem látásnak csak a gébek esetén örvendtem volna (álom, álom, édes…), de nem kellett sokáig szuggerálnom az itt tökéletesen megfelelő 5 g-os duci úszót, merült az magától is, virgoncan, legalább annyira, mint amilyen hevesen rugdalózott valaki „odalent”, az alig másfél méteres mélységben. Na, mindjárt… már csillant valami másfél-tenyérnyi ezüst karcsúság, ám csak egy villanásnyit engedett láttatni magából a paduc? szilva? akármi?, rutinos fejrázással pöccintette le a zavaró holmit. „Pocsék kezdet!”, morfondíroztam. „Mi jöhetett még?” Ki is derült a következő menetben, alig 2-3 úsztatás után. A csonti és pinki szendvicsre lassúbb, ám nagyobb ellenfél csábult (hamar felbukkant, meg is hökkentem méretein), mintha túlzottan nem is vette volna észre a hasadt ajkába akadt pici, reménytelenül kicsinek tűnő horgot. Kúpos fejét csak tessék-lássék ingatta (rázásnak nem is neveztem volna, de nem is szerettem volna, ha erre vetemedik), tompán fénylő teste hosszában kis híján elérte a 40 centit, súlyra - hamar kézhez édesgettem a szokatlanul nyugodtan viselkedő paducot - körülbelül 1 kilót nyomhatott. Persze, nem hoztam magammal mérleget, de ami még szomorúbb: fényképezőgépet sem. A folytatásban a mennyiségre nézve nem lehetett panaszom (legfeljebb az erősödő északi szélre), noha a néhány percenként érkező paducok, szilvák és gardák legnagyobbjai sem haladták meg a 25-28 centit. A következő napon azonban másképp alakult a helyzet.
Már az akció kezdetén változásokat tapasztaltam. Egyfelől az ismét hízásnak induló Vén Szeszélyeskedő megint felszedett magára pár centit, másrészt az idő is jóval csendesebbnek mutatkozott. A „part” is csak nagy jóindulattal viselhette ezt a jelzőt (már előző nap sem lehetett igazán annak nevezni), ugyanis egy tyúknak sem kellett volna rajta többet tipegnie 3-4 lépésnél. Hm, a tyúklépés helyett talán a „kacsatotyogás” helyénvalóbb kifejezés lett volna, tekintettel az egyre vizesebb körülményekre. A zsákot még úgy-ahogy száraz cipővel tudtam bevetni, de talán félóra elteltével már aggasztóvá vált a helyzet - azonban kizárólag csak lábbelim számára. Megviselt cipőm későbbi sorsát eldöntő tapicskolásig még negyedóra hiányzott, mikor is az első kékorrú jelentkezett. Keszegem elszántan forgolódott, rohant föl és alá (inkább lefelé, tehát nem márna-mód), de a második vendéghez képest egészen szelíden viselkedett.
Nos, elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor az úszót lassan (kissé szépítve: méltóságteljesen) süllyesztette el a következő HAL. Emlékszem, a kenyeres cókmóktól körülbelül méternyire történt a kapás, bőségesebb pinkis körítést tartalmazó nyű-csokorra. A bevágás után annak rendje és módja szerint indult neki első húzásra is komolyabbnak ígérkező halam a medernek, de ő sem folyással szemben, hanem elsősorban a sodrás irányába, így ezúttal sem márnára tippeltem. A tegnapi testes paduc képe ötlött fel bennem, noha jó pár dekával nehezebb formájában, ugyanis nála hevesebben próbálta mostani ellenfelem visszaengedni önmagát. A képzelet- vagy inkább reménybeli padró már körülbelül másfél kilósra „nőtt”, azonban a további találgatásnak én vetettem véget, kicsit erőszakosabban felszínre emelve az erre kevésbé hajlandó - szilvaorrút. És mekkorát! Ahogy ilyenkor lenni szokott, határozottságom kissé csökkent (mindazonáltal nem izgultam annyira, mintha egy, a horgon nehezebben megmaradó paduccal akadtam volna össze), a szépséget máris kellő alázattal, óvatosabban igyekeztem partközelbe, egészen kezem ügyébe noszogatni. Nem mozgott olyan gyorsan, mint kisebb fajtestvérei, de puszta tömegével is nehezítette - szó szerint - a fárasztást. De mindennek vége szakadt, a hal is elkészült erejével, higgadtan tűrte a kissé remegő kézzel megejtett tarkófogást. A centi és a mérleg döbbenetesen jó eredményeket mutatott, életem eddigi legnagyobb szilvaorrú keszegével hozott össze a kivételesen adakozó kedvű Duna!
Az élet egyáltalán nem állt meg, egyelőre még a fárasztás hevében kétéltű-üzemmódra kényszerült tornacsukám számára sem, sőt! A harmadjára beérkező - szintén lehúzós kapást produkáló - dunai hal jellegzetes harcmodora jóformán azonnal kétségtelenné tette kilétét; vérbeli márnaként fogta munkára a botot, szépen görbülő spiccét Szentendre irányába mutatva, szembefordulva az árral. A pálca görbülete ugyan szinte kérdőjellé formázódott egy-egy erőteljesebb húzás során, de ez nem a tempózó illető kilétét, hanem a megfoghatóságát szimbolizálhatta volna. A 14-es előke még talán bírta volna, de a vékonyhúsú horog már kevésbé, még akkor is, ha jól akadt. Elszórtan sziklák, kagylók jelenthettek akadályt, idővel (legfeljebb 2 perc elteltével) szerencsére mégis kiegyenlítődtek a finom felszerelés miatt eleinte egyenlőtlen erőviszonyok. A retúr dühösen próbálta eljátszani a „nagyokat”, ám hosszban is, tömegben is gyarapodnia kellett még. Noha a limithez 5 centi hiányzott, cseppet sem bántam a dolgot, hiszen egyrészt úszózva, vékony zsinórral, könnyű bottal igazán jól érezhettem szilaj halam szabadulási kísérleteit, továbbá márnát egyáltalán nem szánok konyhára. A fotózásra megfelelő fényviszonyok eljöttéig ideiglenesen csak az első két szilvaorrút tettem haltartóba, a nemes kifogását követően azonnal elkészítettem a fényképeket. Megörökítések után ők is, meg a többi hal is szabadon mehetett haza a Dunába.
Nem lenne szép dolog, ha nem tennék említést az utolsó halakról, annál is inkább, mivel közülük egy valamikor különösen gyakorinak számított a környéken. A kicsi, szerény, egyes helyeken akár zavaró, bosszantó jelenlétű küllők fenékjáró, esetleg halványfoltú faja (sok halat megismerek, de náluk kissé elbizonytalanodom - a dunai küllők mindenesetre eléggé sápatagok) nemcsak ezen, hanem a későbbi horgászatok során is képviselte magát, annyi év után ismét.
Másodikként a törpeharcsák népszerűségére bízvást jó eséllyel pályázó kerekfejű gébeket venném elő, az utóbbi években alig akadt olyan dunai kiruccanásom, amikor ne találkoztam volna velük. A nagy szilvaorrú kifogásának kora reggelén is sikerült egy igazán szörnyen kinéző példánynak csalira harapnia.
Harmadik helyre a géb után zsinórban befutó szilvaorrúak - szám szerint hárman - léptek, színre-méretre, küllemre is szinte megegyezők a legelsővel. Érdekes, hogy e napon mindegyikük a darabosabbját képviselte, máskor általában csak a nagyobb küszöknél alig nagyobbak szórakoztattak, hisz’ méretükhöz képest jól harcoló keszegeket tisztelhettem bennük. A legutolsó Éva-keszeget követően az úszót szokás szerint kiemelő kapással jelentkezett gardával zártam 7 körül a horgászatot. Többet aznap nem kívánhattam, de nem is adott a Duna.
Képek, szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
