Van zsákodban minden jó…

2008-10-25

Annak idején (idestova 15-16 éve) a kenyérzsákozás jelentette nálam az „igazi” etetést a Dunán, hiszen az elemózsiánkból maradt száraz kenyér- és kiflivégek bepöckölése nem tartozott a gasztronómiai élvezetek magasabb szintű kielégítéséhez - küszözéshez, csalihalazáshoz azonban ez is megfelelt. A nagyobb halak erősebb sodrásban történő csalogatásához kézenfekvőnek tűnt a „zsákozás”, rendszeresen dobáltuk az áron alul kapott száraz kenyérrel tömött krumplis-szövetzsákos csomagokat a keszegfélék örömére. A jó eredmények dacára hamarosan mégis áttértem a különféle etetőanyagokból gyúrt gombócokra, a kenyér csak ritkán, szerény kiegészítőként került a kajagömbökbe. Ebben az évben azonban tettem néhány próbát.

De mi is a kenyérzsák? (Aki tudja, nyugodtan „ugorgyon”! :-)) Zsák, tehát valamilyen belső üreggel rendelkező objektumnak kell lennie; magától értetődően ez az „űrbél” szolgál a mindenféle finomságok - elsősorban fehér kenyér - tárolására, amíg a sodrás kimossa, vagy az éhes halak ki nem szedegetik belőle. Anyagát tekintve lehet megfelelő lyukbőségű, erős szövetből készült krumpliszsák (piros, zöld, a halaknak mindegy), vagy törpeharcsa „kalickaként” is jól funkcionáló drótszák, lehetőleg rozsdamentes, víztűrő kivitelben. Miért is jó, ha ellenáll a víznek? Emlékszem, első, meglehetősen ócska és régi drótkosaram a sűrű használat hatására szépen rozsdállott a vastag kötélen egészen addig, amíg egy szép napon a tönkreoxidálódott fülénél eltörve, egy erősebb hajításnál önállósította magát, és rövid parabola-íveléssel csobbant a hullámok közé. Vajon mi maradt belőle bő 10 év elteltével? :-)

A rozsdásodás csak egy probléma. Az akadók, sziklák, kövek, de még a sóderos, homokos mederfenék is horzsolja, koptatja a zsákot, ezért ma már nem szívesen használnék krumplis „szatyrokat”. Partvédő kövezések mellett előbb-utóbb szét- illetve beszakadnak még az erősebb szövetanyagok is, nagyon alacsony vízállásoknál számos esetben találtam a kőszórások lábánál ilyen szerencsétlenül járt zsákokat, nem egy esetben beléjük szakadt szerelékekkel…

Idegnyugtatóan „műtős-zöld” színű drótszák, csak úgy önmagában, „extrák” nélkül

Ugyanaz a szák spéci tartozékokkal, a „hátsóján” nehezék (súlyzótárcsa), az elején bója (műanyag palack)

Tovább taglalva különlegesen nagy etetőkosarunk „anatómiai” felépítését, a következő lényeges „szerv” a hosszú kötél, ami feltűnik rajta. Jó, ha ez is víz-, illetve kopásálló, inkább szánjunk rá többet a bármelyik barkácsboltban kapható jobb minőségű zsinegekre (20 méternél ritkán kell több), mintsem az előbb már említett szabad röppályára engedésben részesüljünk, remek akadót létesítve a „kilőtt” zsákkal. A „köldökzsinórt” faágra, XL méretű tengeri tárolóorsóra tekerve, vagy bármilyen olyan eszközön tároljuk, ahonnan nem szalad le könnyen, gubancolódásra készen.

A kenyeres csemegéskosár „lelke”, mondhatni súlypontja a nehezék. Egyszerű, és rögtönzésnek jól megteszi a parton talált kisebb-nagyobb (célszerűen legömbölyített élű, sérülést nem okozó) kövek széles választéka, de ha történetesen kedvenc folyópartunk legnagyobb kavicsai mogyorónyiak, vagy csurig rakták mázsás sziklatömbökkel, akkor nem árt hazulról hozni egy téglát, vagy testedzés-mellőzés híján erre legalább remekül alkalmazható súlyzótárcsá(ka)t. Az más kérdés, hogy ezeket a nehezékeket néha magunkkal is kell cipelni, szóval a horgászat igenis sport! :-)

Másfél kilós tárcsa, akadósabb viszonyoknál a drótszák belsejébe téve, vagy…

… akadálymentes terepen „kívül hordva”, afféle vasmacska-horgonyként is jól beválhat (így legalább több hely marad a kajának belül)

Nem kevésbé fontos tartozék lehet a bója, avagy a zsák tartózkodási helyét jelző, a víz tetején lebegő tárgy, jelesül fél-egyliteres műanyag flakon, mint újrahasznosított hulladék (szomorúbb esetben ebből is találhatunk kedvünkre valót szemetesebb környéken). Ezt a „tutajt” általában a zsák szájadékához rögzítem spárgával, nagyjából akkora eresztékkel, mint amekkora a vízoszlop nagysága - a horgászat előtt az úszós készséggel mérem ki a vízmélységet, ezután állítom be a bója kötélhosszát. Nem olyan nagy baj, ha egy kicsit rövidebb vagy hosszabb a póráz, lényeg, hogy lássuk a bójánkat. Gondot okozhat az amúgy sem pillekönnyű kenyérzsák bedobásánál az ide-oda lifegő palack, de erre szellemes megoldást láttam egy profi módon „zsákoló” horgásznál: egyszerűen a flakon nyaka köré tekerte a bója kötelét. Ahogy röpült befelé (illetve süllyedt el a vízben) a cucc, a levegővel „megtöltött”, kupakkal gondosan lezárt bója nyakáról automatikusan oldódott le a zsinór. Kipróbáltam: működik! :-)

Nem kötelező bóját használni, de kétségtelenül segít etetőnk pontos helyének tisztázásában, mellesleg nem árt tudni, kapásaink nem kis hányada a zsák közvetlen közelében várható. Az „úszó” ellen persze lehet úgy is érvelni, hogy mellőzésével nem akad bele a folyón utazó uszadék, illetve néha előfordulhat, hogy némelyik elszántabb halunk (többnyire a szebbek) esetleg szépen „rámegy” a zsákra, és alaposan keresztbe tesz nekünk a palack kötelére való rácsavarodással. Erre azonban vélhetően csak ritkán kerül sor, az esetek többségében még a kilós-másfeles keszegfélék is viszonylag könnyen eltántoríthatók etetésünktől lejjebb a sodrás segítségével; ellenben ha jobb márna akad a horogra, célszerű kicselezni folyásnak előszeretettel szembeszegülő, felfelé törekvő őméltóságát.

A kenyérzsák másik sarkalatos összetevője a belsejében lakozó manna, ezzel találjuk meg a kapcsolatot áhított prédáink hasán keresztül. A fehérhalak (és úgy általában a pontyfélék), ha tehetik, egész nap ennének, de legalábbis csipegetnének - egyes fajok télen is. Ha nem találják elég bőségesnek a kínálatot, továbbállnak. Minél több és szebb halat szeretnénk, annál jobban, vagy egymásután akár többször kell megtömnünk a zsákot, sőt a kiegészítésként bedobott, az áramlás erősségétől függő mértékben nehezített gombócok is hálás fogadtatásra találhatnak.

Az étlap első számú (fő)fogása a kenyér, lehetőleg fehér (ez amúgy is olcsóbb), és nem árt, ha viszonylag még friss, de legalábbis nem több 2-3 naposnál. Nagy gond persze nem adódik, ha kőkeményre száradt, hetes kenyérrel rendelkezünk, sőt a zsákban megmaradt ázott kenyér alapos kicsavarás, majd mélyhűtés után is használható, lényeg, hogy ne penészedjen be. Zsömle, kifli, édes kalácsok is beválhatnak, a rozskenyérről nem hallottam kedvező híreket.

Kevés békéshal tud ellenállni a kenyérnek

Kenyér mellett bármilyen általunk jónak vélt etetőanyag (én édes vagy sajtos ízesítésűeket használok), a zsák szemein átférő nagyságú kukorica, sajtdarabka, de akár pellet is kerülhet a zsákba, valamelyik csak kedvére lesz a kényesebb ízlésű vendégeknek. Fantáziánkra bízhatjuk a menü összeállítását, a kenyeret akár el is hagyhatjuk, vagy a sajtféleségekre helyezhetjük a hangsúlyt.

Nagyjából végeztünk a kenyérzsák körüljárásával, ideje kézbe vennünk a dolgokat. Ehhez a jó pár kilót nyomó „önetetőt” ideális esetben kecses, könnyed mozdulattal centire a kívánt célhelyre pottyantjuk, az esetek többségében azonban kissé máshogy szoktak menni a dolgok.

A legrosszabb esetben hoppá, volt zsák, nincs zsák, azaz az elszakadó kötél, széthasadó krumplis szatyor, ripityára törő drótkosár okoz kudarcot. Ha a kenyérzsák darabjaira esik (1. számú eset), nincs mit tennünk, mehetünk haza lógó orral. De ha esetleg egyben maradt a nagyjából tűrhető távolságba elszabadult élelmiszeres csomag (2. számú szituáció), akkor nyugodtan elkezdhetjük a horgászatot, mintha mi sem történt volna. Az ilyen módon önállósult etetés jó darabig kitart, előbb-utóbb üresre szopogatják a dőzsölő halak (legközelebb azért ne akadjunk bele). Ha semmi probléma nem merült fel a hórukkos, nyöszörgős, izomsajdulásos, ízületkifacsarodásos bezuttyantást követően (szerencsére ez a jellemző), a további teendők a fent említett, kettessel jelzett esethez hasonlóan alakulnak, azaz kezdjük már el végre a pecázást. :-)

Azért ennyire félvállról ne vegyük a zsák behajítását. Nem árt legalább először kitapogatni a meghorgászásra szánt terepet, az így talált gödör, horogmarasztaló faág, sziklakupac, egyéb, a folyómedret változatossá tevő dolgok jelentősen befolyásolhatják eredményeinket (többek között ha sikeresen a gödörbe kerítettük a zsákot, az jó, viszont ha egy vaskos ágba akad, netalán szakad az egész, az nagyon nem jó). A horogra erősített anyacsavarral, csíptethető ólommal, egyéb nehezékkel végzett meder feltérképezéssel elkerülhetjük a kellemetlenségeket. A folyóágy szerkezete évről évre változhat, még az ismert helyeket sem árt előzetesen letapogatni legalább néhány próbaúsztatás erejéig.

Tájékozódásunk után kerülhet sor a zsák bedobása, erre a célra készített gépi eszköz híján saját izomerővel. Ha biztonságos, sekély, sóderos, homokos a pálya, akkor akár begyaloglással - szó szerint - tehetjük helyére a kajás csomagot, mindenesetre a vízbe tapicskolással rövidíthetünk a dobási távolságon. Ha nem bízunk a folyóban (és jó okkal!), vagy az aljzat nem teszi lehetővé a vízbe gázolást, akkor a partról kell belendítenünk zsákunkat, ügyelve arra, hogy a kikötésre szolgáló zsinór véletlenül se tekeredjen valamilyen bokorra, ne szoruljon sziklák közé, és az sem jó, ha a lábunkba akad - mégsem ildomos kacagásra bírni esetleges kibiceinket, elég baj lenne az, ha baleset adódna ebből. Így vagy úgy, a terhet alulról induló lendítéssel, vagy súlylökés módjára magunktól eltaszítva juttathatjuk a parttól legfeljebb néhány méteres távolságba (többre általában nincs is szükség). Amennyire kitapasztaltam, lendítéssel valamivel messzebbre sikerült juttatnom a „bombát”, valószínűleg mindenkinek megvan a bevált, begyakorlott mozdulatsora. Amint helyére került a zsák, zsinórját kössük ki egy szilárd ponthoz (szikla, fa, stabilan leszúrt botvilla), és rögvest nekiláthatunk a horgászathoz (már épp ideje volt).

Duna-parti jelenet vidáman csatangoló ebbel, békésen pihenő óriás gébszállító hajóval :-)

Idén nyáron nem sok alkalmat adott a folyton-folyvást áradozó kedvű Duna. Két kezemen meg tudnám számolni az épphogy „kisvizes”, budapesti mércével mért 220-240 cm körüli vízállásos napokat, ennek felét használtam fel a kenyérzsákozás felelevenítéséhez, sóderos, kőszórásos partszakaszokon egyaránt. Ha választhatok, inkább az előbbi, viszonylag akadómentes folyópartokat részesítem előnyben, egyrészt kisebb az esélye a zsák beakadásának, másrészt valamivel kevesebb szokott lenni a géb, harmadrészt a szemtelen küszöktől kezdve keszegek fajgazdag választékán át a nemes márnákig bármi jöhet a csábító lakomára. Kikkel is találkoztam, milyen fajokat foghatunk?

A sebesebb sodrású, sóderos medrű részek egyik fő hala a paduc, talán a legnemesebb keszegek egyike, ha szabad így kifejeznem magam. Ha valaha kap majd a hazánkban ma még „egyéb” címmel illetett halak valamelyike méretkorlátozást és fajlagos tilalmi időt, azok egyike lehet(ne) ez a sajátos szájú, karcsú pontyféle. Érdekes, hogy egyik évben kis túlzással egymás hegyén-hátán teszik próbára a kevésbé jó reflexekkel megáldott sporttársakat, míg máskor se híre, se hamva a legelésző paduccsapatoknak (ez egyébként nem rendhagyó dolog, a Dunán egy sereg más halfaj is erősen „évjáratos” módon jelentkezik, szóval egyszer hopp, máskor kopp).

Ha valahol találunk apró kavicsos aljzatú, gyors sodrású pályát, ott a paduc általában nem ismeretlen fogalom…

… de a partvédő kövezések oldalánál is szívesen csipegeti az algalepedéket (vagy a kenyérzsák tartalmát)

Éles peremű szájából elég könnyen kipattanhat a horog, ajánlott minél „ragadósabb” hegyűeket választani (még így sem mehetünk biztosra, előbb sikerrel be is kell vágni a „legendásan” gyors kapásokat követő ezredmásodpercekben :-))

Paducozásnál beválhat a lapos kőre, fémdarabra, vagy akár súlyzótárcsára spárgázott kenyérszelet is. A tárcsának megvan az előnye, hogy a közepén lévő lyukba kötözhető a rögzítésére szolgáló zsinór, peca végén kihúzható az egész cucc

A „padró” jól küzd a horgon, a kiló feletti nagyobbak márnákat meghazudtolóan iparkodnak lerázni magukat a horogról, persze, finom szerelékkel a „méreten aluliak” is szép élményekhez juttatnak. A Dunán érdekes módon ritkán találkoztam 20-25 centisnél kisebb egyedekkel, legalábbis gyéren fogott vésettajkúim többsége meghaladta a 30 cm-t. Ha tehetjük, engedjük vissza legalább az apraját! Csekély számú idei paducaimmal ezt tettem, méretre való tekintet nélkül.

A paduc mellett talán az Évának is nevezett szilvaorrú keszeg az, „akit” a legszívesebben, és minél többször látnék a horgon, még akkor is, ha jórészt kisebb „kékorrúakkal” találkozom - azokkal sem túl gyakran. Ez a faj sem riad vissza az erős áramlástól, sportos életmódja fárasztáskor is megmutatkozik; merem állítani, a keszegfélék között talán ő a legelszántabban küzdő harcos. Több alkalommal hittem szilvára azt, hogy márna, illetve fordítva (egyébként gyakran előfordul mindkét faj azonos helyen, különösen erős áramlású, sóderos jellegű partoldalak mentén).

Cápaszerűen kúpos nózijú Éva-keszeg, alsó állású, húsos szájába könnyen bepasszírozza a neki tetsző táplálékot

Bármit felszed, én paduc-mágnesként remekelő kenyérrózsával, univerzális csontival, márnának felkínált sajtkockával, időnként vörös trágyagilisztával, sőt egyszer szalonnadarabbal is fogtam szilvaorrút a legkülönfélébb méretekben, az esetek többségében kemény, sóderos aljú részeken. Időnként öblökben is találkoztam arasznyi egyedeivel, kenyérzsákos próbálkozásaim négy példánya megszokottnak mondható, 20-30 deka közötti méreteket ért el (és kedvükre hízhatnak tovább a Dunában).

A kora reggeli horgászataim leggyakrabban horogra csalt fehérhalai (a mindenhová betolakodó küszökön kívül) a bagolykeszegek voltak, igaz, augusztusban már úgy eltűntek, mintha itt sem lettek volna - továbbálltak, ki tudja, merre.

Az abszolút első helyezést a snecik kapták. A zsák bedobását követően először gyakran ők ostromolták meg a csalit

A keszegek közül a „baglyosok” képviselték magukat a legnagyobb számban - de csak júliusban

Érdekes, hogy eleinte többet, de kisebb méretűeket, míg a későbbiekben egyre kevesebb - de annál nagyobb testű - példányt fogtam; a legszebbek fél kiló körüliek lehettek (csak a testhosszukat mértem meg, fotózást követően szabadon bocsátottam őket). Ez a faj is kimondottan áramláskedvelő, csak ritkán bukkan fel álló, vagy nagyon lassú folyású vizekben, esetleg télen öblökbe húzódhat menedéket keresve.

Ötödik „kenyeres” halfajnak a zsákos etetéseimnél gyérebb számban jelentkező, de darabos dévérkeszegeket említem, mint a „kosztos” társaság figyelemreméltó tagjait. Hazánk legnagyobbra növő keszege a Dunában igen tekintélyes méreteket érhet el, aki időt tud szentelni az öregebbjének, komoly fogásokkal dicsekedhet. Nos, én mégis töredelmesen bevallom: a másfél kilós „rekordlistás” alsó határt alig tucatnyi alkalommal értem el - majdnem 17 év alatt, és a legnagyobb sem haladta meg a két kilót. Sebaj, vigasztal az a tudat, hogyha a méltóságteljesen hömpölygő Duna ad dévért, akkor az többnyire nem kisebb fél kilónál (ennél fiatalabb egyedekkel általában csak öblökben szembesültem).

Átlagos „folyami” dévérkeszeg, jellemzően szépen telt, jó húsban lévő állat

Komótos életvitelű, turkálásra hajlamos keszegünk szívesen keresi fel a táplálékdúsabb helyeket, az etetésre előbb-utóbb beugrik akár csapatostul is, csak győzze kiszolgálni a horgász a „lapátosok” derekas étvágyát. :-) Valószínűleg a csábító morzsák felfedezésekor is felveheti a porszívózó pozíciót, mert a csalit felvevő, majd ismét vízszintesbe dőlő halak horgászataim során gyakran kitolták az úszót - még az erősebb sodrásban is. Ha az ilyen jellegű kapásnál idegesen mocorgott az úszó, többnyire mohó küsz csócsálta pépesre a csonticsokrot (néhány alkalommal süldő balin produkált hasonló kapást), míg a szépen, lassan kiemelkedő jelző majdnem biztosan dévért eredményezett, sőt olyat is láttam, hogy egyszerűen lefelé indult a hal, a sodrásnál gyorsabban magával hurcolva az úszót. Megfigyeltem azt is, hogy dévéreim többsége inkább a zsáktól valamelyest, akár több méterrel lejjebb szánták el magukat a csali felvételére (vagy eleve inkább ott lebzseltek).

Ha már szóba került a balin, egyáltalán nem meglepő jelenség az alaposabb etetéseknél. Le sem tagadhatja pontyféle mivoltát, szívesen csemegézik egyrészt a felkínált csontikból (nem lehetetlen, hogy a kenyérből is „szel” melléjük egy kicsit), másrészt lelkesen behabzsol párat a számára kívánatosan összesűrűsödött küszök közül. Minden bizonnyal a ragadozásra hajlamos fejes domolykók, öregebb jászok sem csak a „békéshalas” menüből, hanem az apróhalak közül is szívesen válogatnak, jelenlétük színesíti az etetésre gyűlő fogást, csökkenti a zavaró piszék számát.

Süldő villámkeszeg - általában ekkorák dőltek be a csontis trükknek

A minden finomságra kapható fejes domolykó is ellátogathat az etetésünkre

A Dunán szó szerint bármi jöhet a kenyérzsákos etetésre, mint például ez a garda

Páran talán felkapják fejüket a garda láttán, pedig elvileg a Balatonon, Fertő-tavon kívül nagyobb folyóinkban is őshonos halak közé tartozik, a Dunán a 90-es évek elején-közepén szép számban sikerült fognom, javát éppen kenyérzsákos etetés mellett, különösen kenyérrózsával. Amikor bedobást követően nem akart sehogy sem beállni az úszó, tudtuk, megint egy „sudárkardos” kapta el a csalit.

A jász kétségtelenül az egyik leggyakoribb dunai keszegféle, és ami jó hír, a hasát is nagyon szereti. Az ilyen-olyan befolyóknál törzsvendég jászok az ínséges szakaszokon jószerivel csak az étvágyuknak megfelelő, dús etetéssel csalhatók horogra. Az ember nem is gondolná, hogy a látszatra tohonya, pufók jaszkók mennyire jól bírják a sebesebb sodrást, ehhez mérten alighanem mohón várnak minden kalóriára. Egyik évben inkább csak tavasszal, máskor szinte egész évben számíthattam kapásaikra, a legkülönfélébb jellegű partszakaszokon, sóderosoktól a kövezésekig, változatos áramlási viszonyok közepette - a hangsúly a bőséges kaján volt.

Ekkora testnek kell is elegendő üzemanyag

A karikakeszegek a jászokhoz hasonlóan változatos terepen fordulnak elő, ahol élelemre van kilátás, ott számíthatunk rájuk. A Dunán nagyobb, akár félkilós, kövér egyedekkel is találkozni lehet. Zsákon fogott kevés „kenyérkereső” karikám a tenyeres átlag kategóriába tartozott. Érdekesség talán, hogy a karikakeszeg sokkal hevesebben küzd, mint a vele azonos termetű dévér.

A balinon kívül akad azért egy másik bizonyos nemes hal a zsák tájékán, különösen akkor, ha sajttal kedveskedünk neki. Nyár végén, ősz elején jön meg a „szezonja” a nyújtott testű, bajszos márnának, a Duna egyik legjellegzetesebb halának. Kénytelen vagyok ismét bevallani, az öt kenyeres próbálkozás alatt fogtam ugyan vagy féltucatnyit, de a legnagyobb sem haladta meg a méretet, a többség kényelmesen elfért a tenyeremben.

Őrá sajnos, csak azt lehet mondani: „Jaj, de édes apróság!”, nem pedig azt, hogy: „Hű, ez aztán már termetes jószág!” :-)

Ő már nagyobb márna, még néhány centit nőnie kell a hazavitelhez, de…

… én mérettől függetlenül mindig ezt teszem márnáimmal

Nem vagyok megszállott (és pláne nem profi) márnázó, jószerivel sohasem horgászom direkt ezekre a „sajtszopogatókra”, de ha esetleg „találatot” kapok egyik-másik dunai torpedótól, még a retúrok partra édesgetése is igazán élvezetesen szokott alakulni a finom, keszegekhez méretezett felszereléssel. Húsos, vaskos szájából horog ritkán szabadul ki, ellenben szívesen dörzsöli mederben heverő kagylós sziklákhoz, vagy tépi fölényesen a zsinórt, ha nem ügyelünk kellően az erőviszonyok felmérésére. Inkább becsüljük mindig egy kicsit nagyobbra a horgon dolgozó márnát, őkelme az időben végrehajtott, megpillantását még megelőző bravúros szakításával úgyis megpróbál minket abban a hitben magunkra hagyni, hogy „Te jó ég, milyen hatalmas lehetett!” :-)

Általában a korai, illetve késői órákban számíthatunk márnák kapásaira, de ők is megkövetelik a bőséges kosztot, ha a keszegektől (rosszabb esetben sneciktől, gébektől) nem marad nekik semmi a zsákból, faképnél hagyják a megüresedő asztalt, ha megközelítik egyáltalán. Morzsákkal bizony nem laknak jól a marcik!

Van még egy igazán „nemes”, és sajnos errefelé (a Duna fővárosi szakaszán) ritka vendég, a leánykoncér. Nagyon helyesen elnyerte a védettségi státuszt (10 000 Ft az eszmei értéke), bár ezt a tényt nyilván aligha „helyeselné” maga a hal, jobban örülne annak, ha legalább olyan gyakran fordulna elő, mint közeli rokona, a bodorka (meglehet, akadnak olyan vízfolyások, folyószakaszok, ahol valóban ilyen szép számban él ez a különös faj).

Érdemes közelebbről is szemügyre venni a profilját!

A szinte mindenütt közönséges bodorkával szemben azonban a leánykoncér az erősebb áramlást kedveli, eddig csak a tipikus márnás, paducos pályákon találtam rá, többnyire sajnos magányos példányaira. Első (és talán második) pillantásra könnyen összetéveszthető a bodrival, de a koncér szája alsóbb állású, és emiatt szembetűnőbb picit a szilvaorrúéra emlékeztető orra is. Világos szeme sem tündöklik bodorkáéhoz illő narancsvörösben, pikkelyei valamivel nagyobbak, teste hosszúkásabb. A sajnálatosan kis termetű, ám energikus bodorka sem megy a szomszédba egy kis harcért, de a kisebb rokonnál jelentősen termetesebbre fejlődő leánykoncér még nála is elszántabban próbál szabadulni a csontival, kenyérrózsával díszített horogtól. Félkilósnál nagyobbat sajnos még nem volt szerencsém fogni, el tudom képzelni, mekkora élménnyel járhat az igazán nagy, 1-2 kilós öregek fárasztása. Egyik nap a parton hallottam nagyon szép elnevezését: királykeszeg. Szerintem találó név.

E szépséges hal visszaeresztésekor készült fotón jól látható a jellegzetes fejforma

A lista korántsem teljes, minden bizonnyal lehetne még kenyérzsákos etetéssel fogni laposkeszeget, bodorkát, kárászt, pontyot, de az összecsődülő kishalak a balinokon kívül más ragadozó halakat is csalhatnak az etetéshez, és ha már ott vannak, a zsákhoz célszerűen minél közelebb vezetett horgunkra is tévedhetnek, még akkor is, ha csontkukac a menü.

Szándékosan hagytam a legvégére a Duna „rusnyáit”, a gébeket. Nem lenne „fair play”, ha írásom hatására bárki úgy menne lelkesen kenyérzsákozni az öreg folyam partjára, hogy keszegen, márnán, na jó, küszön kívül egyébbel nem fog találkozni. A szomorú igazság úgyis számos géb képében fog megtestesülni, gyomrukba nyelve a bármilyen anyagú, állagú és zamatú csalit. Nagyon ritka az olyan eset, amikor egyetlen töpörtyűt sem kell kínlódva leoperálni a horogról, meglehet, a kiadós étkezésre gyűlő testes halak valószínűleg az erősebb jogán pöckölik félre az undokul nyeldeső, groteszkül ugrándozó, tappancsos „szörnyecskéket”. A kaja végeztével azonban a „jó” halak továbbállnak, és az ismét sűrűsödő gébkapások arra figyelmeztetnek bennünket, ideje újratölteni a „bőségszarut”.

… békafejű gébek is követelik a jussukat az elsősorban fehérhalaknak szánt ételből

Üdítő változatosságot adó ízeltlábú „fogás”, maradék ollójával nyúlt a csonti után

Zárás gyanánt megpróbálom pontokban felsorolni a kenyérzsákozás előnyeit, hátrányait az alábbiak szerint.

Hátrányok (dőlt betűvel szedett cáfolatokkal)

Cipelni kell, nem fér el könnyen az egész köteles-zsákos-nehezékes-palackos hóbelevanc a táskában. Egy komplett etető-apparátus száraz etetőanyaggal együtt sem nyomhat többet pár kilónál, kiterjedése sem okoz problémát egy átlagos hátizsák számára. Ha tehetjük, a nehezékként funkcionáló köveket, a bójának tökéletesen megfelelő pillepalackokat (elég baj, hogy sok helyen lassan „természetes” látványt nyújtanak) a horgászat helyszínén „beszerezhetjük”.
Körülményes a zsák elhelyezése a kiszemelt etetési helyen. Igaz, ami igaz, kell a szufla a behajításhoz, de néhány méter leküzdése az esetek többségében nem akadály. Ha egyéb okok miatt nem lehetséges az önerőből történő „kilövés”, hozzunk magunkkal egy megfelelően lelkes, tetterős cimborát. :-) Biztonságos, sekélyebb terepen a vízbe gázolva is bevihető a „mannáskosár”. Azért a folyóba tapicskoláskor jó, ha van valamilyen vízálló lábbeli (mondjuk térdig vagy derékig érő) rajtunk. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, első a BIZTONSÁG!
Bent van a zsák, most aztán könnyen beleakadhatunk! Pont erre való a bójának kinevezett ronda műanyag palack, amely megmutatja a zabáló halak önfeledt dőzsölésének pontos helyét. Ennél pontosabban már csak rakósbottal lehetne meghorgászni az ilyen precízen végrehajtott etetést (hmm, nem is rossz ötlet). De ha nincs petrencénk, matchbottal, vagy bármilyen könnyű, célszerűen legalább 4 m körüli „mezei” úszós pálcával is jól meghorgászható az etetés, általában a zsákhoz minél közelebb végrehajtott elúsztatást is beiktatva, számos halunk itt fog lépre, azaz csalira menni. Bolognai botosok előnyben!
Biztos, hogy jól csalogatja a halat? A kenyérzsák nem „csodafegyver”, előfordulhat, hogy néha nem adja a kívánt eredményt. A fogási eredményt bizony a folyó vízállása, az időjárás, a közelben tartózkodó halak faji, korosztályi, méretbeli összetétele, és még egy sereg más tényező is befolyásolhatja.

Előnyök (indoklásokkal, megjegyzésekkel)

Pontos és stabil. Az etetésünk ott lesz, ahová behajítottuk (vagy becipeltük) az anyagot. Ha jön is egy (vagy több), szépítésként „hajónak” nevezett vízi szörnyeteg, a zsákot jó esetben nem fogja magával sodorni a „cunami”. Minden másunk vígan úszik tovább a Duna hátán, de a kenyérzsák szilárdan a helyén marad! :-) Éppen ezért próbáljuk eltalálni a helyben maradáshoz szükséges súlyt, ne kevesebbet, ne többet a kelleténél. A lerögzítésnek ilyen verziója nélkülözheti a különféle nehezítő apró kavicsok, földek etetőanyaghoz történő vegyítését, mindazonáltal adódhatnak olyan helyzetek (lassúbb áramlásban), amikor az így „leterhelt” gombócok is elegendőek a zsák lehorgonyzására.
Szinte bármilyen finomságot tömhetünk bele. A puha, friss, „gyurmázható”, vagy a pár napos, morzsás kenyér önmagában, szeletelve, gombócokba gyúrva, esetleg más etetőanyagokkal, egyéb kiegészítőkkel (kukorica, sajt, pellet) vegyítve hatásosan csalogathatja halak színes sokaságát. Vélhetően bizonyos anyagoknak (pl. sajt) szelekciós hatása is lehet, érdemes kitapasztalni.
Olcsó. A mellékelt ábrákon látható prototípus drótszákja potom 1500 jó magyar forintot kóstált, és eddig remekül állta a sziklás, sóderos koptatós strapát. A krumpliszsákok még olcsóbbak, igaz, hamarabb amortizálódnak. Erős kötelek pár száz forintos áron kaphatók, méghozzá mindjárt vagy 15-20 méter, ami bőségesen elegendő. Súlyzótárcsát nem kötelező pont erre a célra venni (viszont lehetséges alternatíva lehet a háztartásokban valamelyik sarokban porosodó, nem használt kézi súlyzók hasznossá tételére, ha már az edzésen úrrá lett a lustaságunk :-)), a bójás PET-palackokhoz hasonlóan a parton is kedvünkre összeszedhetjük a rögzítő teherre valót. A kenyér (még) szintén relatíve olcsó etetőanyagnak számít, noha a menü összeállításától függően jelentős eltérések lehetnek a költségek tekintetében. Folyóvizeken az igénybevett halak általában nem engedhetik meg maguknak a válogatós „nyámmogást”, ami eleségszámba menőt találnak, betermelik - nem szakad meg a szívük, ha történetesen valamelyik olcsóbb, de azért még elvárható minőségű etetőanyagot szervírozunk nekik, legfeljebb nem fogunk annyit és akkorát, amilyent szeretnénk. :-) A mennyiség azonban fontos, a dunai halak nem esznek madár-, sokkal inkább - nos, hát - disznómódra; kenyérrel, egyébbel együtt illik 2-3-4-5 kilónyi étket gyömöszölni a zsákba, vagy egymás után többször töltsük újra.
A kenyérzsákkal alkalmunk nyílhat egy sajátos folyóvízi etetési módszer kipróbálására. :-)

https://image-live1.haldorado.eu/irasok/van-zsakodban-minden-jo_76664_2_0x0.jpg 800 600
Jöhet kis hajó…

https://image-live2.haldorado.eu/irasok/van-zsakodban-minden-jo_76665_2_0x0.jpg 800 600
… vagy nagy böhöm, a kenyérzsákunk többnyire a helyén marad! (A kép érdekessége: a szebb napokat látott öreg uszály vontatja a nála jóval nagyobb luxus járgányt. Ilyen is van)

https://image-live3.haldorado.eu/irasok/van-zsakodban-minden-jo_76666_2_0x0.jpg 800 600
Ennél azért nagyobbakat kívánok a kísérletezni vágyóknak! :-)

Szöveg, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)