Csütörtök, április kilencedike. Kint ragyogott a tavaszi (nyári?) napsugár, bent rövid sor végén ácsorogtam az egyesület irodájában. Türelmesen nézegettem a polcokon, falakon közszemlére tett ódon kupákat, érméket, haltrófeákat, elmélyülten böngésztem a napi-, heti- és éves jegyek árait feltüntető listát. A sor - legyen bármily kurta - nem haladt túl gyorsan, de ráértem, munkám végeztével csak azon izgultam egy picit, hogy a fél 6-os zárásig sorra kerüljek. Aggodalomra végül semmi okom nem lett, az ügyintézés szokatlanul gyorsan, gördülékenyen játszódott le, hisz az előttem álló sporttárs is ugyanoda vette a „zsugát”, ahová én: az Ipolyra.
A péntekre tervezett kiruccanás oka egyértelmű, valamint többszörös volt. Egyfelől (és ez nyomott legtöbbet a latban), a Duna kitartóan, ámbár uszadékoktól már lassan megtisztulva dagadozott, valamelyest csökkentve a halfogási esélyeket. A szórványosan jelentkező, nem túl nagy keszegfélék, gébek nem sokat javítottak kedélyállapotomon, a horgászhelyek javán vastagon, hidegen, mogorván hömpölygött a folyam. Másrészt „őshonoshal-specialista” cimborám, András (alias Flagellum_dei78) terve - felfedezni az ország még viszonylag háborítatlanabbnak számító folyóvizeit - is részben valóra válhatott a közös horgászattal. Harmadrészt, magam is kíváncsi lettem az Ipoly új arcára.
A kósza halas hírek serkentő hatására rövid időn belül egyeztettünk időpontot, ami ezúttal az év első kivett szabadnapját is jelentette számomra. A pénteki „bevetést” megelőző napokban bőszen figyeltem a vízállásjelentést, időjárás-előrejelzéseket; az előbbi alapján magas (Ipolytölgyesnél nagyjából 160-165 cm-es), de lassan apadó vízállásra, az utóbbi szerint pedig napos, derült, komolyabb széltől, viharoktól mentes időre számíthattunk, szóval kedvező körülmények vártak ránk. Természetesen elsősorban a halakban bíztunk. Szerintem ez utóbbi tényezőben feltétlenül „hinnünk” kell, ahányszor optimistán vízpartra megyünk, magyarán: „Valami majdcsak felveszi a horgot!”
Derűlátásomat azonban némi óvatosság árnyékolta, lévén élénken emlékeztem a nyári, már-már csörgedező patakra soványodott, halat (azt is csak aprót) szűk marokkal adó Ipolyra, s annak kiszámíthatatlanságára. De a koma már tanúsította relatíve kisebb (hal) igényét a korábbi pecázások alkalmával, így inkább a természet zavartalan élvezetére, valamint a minél változatosabb összetételű fogás elérésére összpontosítottunk. Arra nem is gondoltunk, hogy a „minél nagyobbat fogni” elv is életbe léphet a helyszínen. Mielőtt lelőném a poént, kezdjük az elején.
Autóval vágtunk neki az útnak, elvileg ez gyorsabb, kényelmesebb módja a közlekedésnek. Jó korán, még 6 előtt indultunk, elkerülendő a későbbi (munkába, vagy szintén szabadságukra igyekvőkből álló) torlódást. A gyakorlatban kissé másként alakult a helyzet, valahol Vác környékén sikeresen elnéztünk egy apró leágazást, így egy darabig teljes bizonytalanságban faltuk a kilométereket. A mellénk szegődő, dombokkal övezett Duna festői látványa azonban hamarosan feledtette tájékozódási gondjainkat, és szinte észrevétlenül hagytuk magunk mögött a szobi torkolatot. Itt persze még akadt egy kis gondunk a „Hol is kellett volna lekanyarodni a folyóhoz?” kérdés tisztázásával, de aztán cirka néhány kilométeres oda-, majd visszaautózással sikerült betájolnunk magunkat.
A helyszínt egészen eredeti és spontán módon, gyakorlatilag „első látásra beleszeretni” alapon választottuk ki, rekordidő alatt (a körültekintő leparkolás több időt vett igénybe). Döbbenetesen más látványt nyújtott a cseppet sem átlátszóan tiszta, világosbarnás, mégsem túl zavaros, néhol vaskos faágakat ringató folyó, számos helyen jókora bokrok fürdőztek derékig merülve a vélt - és alacsony vízállásnál használatos - horgászállások vonalában, legalább 4-5 méterre tőlünk. Szemlátomást élt a víztükör, itt is, ott is karikák jelezték a kisebb halak tevékenységét. Bizonyára küszök reggeliztek előttünk. Ezt jó jelnek fogtam fel, hiszen a.) snecit biztos fogunk, ugyanakkor b.) kell lennie valami másnak is a szedegető piszék fehérlő hasa alatt…
András elsősorban a kicsit kényelmesebb, pihentetőbb könnyű fenekezés (picker, feeder) pártján áll, míg én az úszózás híve vagyok. A Dunán úsztatva, ha nem is teljesen, de valamelyest csökkenthetem a gébtámadások számát, és sajnos már az Ipolyon is jelenlévő „zabagéBek” ellen tavaly jó szolgálatot tett ez a csali-felkínálási módszer. Igaz, hogy gyakran kell kihúzni, bedobni a szereléket, többet kell mozgatni a botot folyóvízi úszózásnál, de ez érvényes lehet például a feederezésnél is, ahol a jó etetés végett gyakran kell ismételni a „megtömöm az etetőkosarat, bedobom a cuccot, bent hagyom egy kis ideig, majd ismét kihúzom, aztán megint megtömöm az etetőkosarat...” mozdulatsort. Mindkét horgászmódnak megvan a maga tábora, mindkettővel lehet pofára esni, vagy mesés fogásokra szert tenni.
Természetesen készültünk a kevésbé előnyben részesített „fegyvernemekből” is, sohasem tudhattuk, melyik jelenti a sikert a hamarosan elérkező, várva várt pillanatokban. Volt azonban egy fontos, sokak számára unalomig ismert tényező, amit nem lehetett kihagyni: az etetés. Kénytelen-kelletlen, de el kell ismernünk, horgászvizeink többségénél (már ahol persze engedélyezett) több-kevesebb etetés nélkül hiába várnánk a halakat, különösen a folyókon. Alaposan felkészültem, még kenyérzsákot is hoztam egy 2 kilós súlyzótárcsával egyetemben (ez biztos horgonyként szolgálhat a sodrásban máskülönben vidáman tovagördülő zsák megállítására), hátha ugyanúgy hasznos lesz, mint legutóbbi ittlétemkor. Ahogy azonban szembesültünk a zsákkal megdobható távolságon jelenlévő, kifejezetten lassú, lötyögős áramlási állapotokkal, elvetettem a „zsákolás” gondolatát.
Mi mást tehettem, igyekeztem jól összegyúrni a tyúktojásnyi, cseppet lapított, hosszúkás gombócokat, bármiféle kavics, nehezítő anyag hozzáadása nélkül. A mélységmérési próbákon igazán tunyán, komótosan közlekedő úszót nézve amúgy sem láttam szükségét az etetőkaja terhelésének, a kitapogatott töréstől befelé csak lassan, egyenletesen mélyült a meder, egészen 3-3,5 méterig (nyáron bezzeg meg kellett elégednem a legfeljebb combközépig, derékig érő gödrökkel, igaz, akkoriban egészen más szakaszokon jártam). A törést kívántam meghorgászni mintegy 2-2,5 méteres eresztékkel, 5 g-os, kövér úszóval, 14-es horoggal, csonti-pinki szendviccsel.
Körülbelül 6-8 méterre helyezkedett el a medertörés, valószínűleg alacsony mederteltségnél idáig, vagy még lejjebb húzódhat a víz. A sodrás is ezen a részen kezdett kissé gyorsulni (azaz a sodorvonal itt húzódott végig), megfelelőnek látszott a 8-10 gombócból álló etetés helyszínére. Szomszédom elsőként szintén úszózással próbálkozott, szerencsére 5 méteres bolognai botja még kényelmesen elfért a fölénk mintha érdeklődve hajoló fűz- és nyárfák alsó ágai alatt.
Egészen hamar, talán perceken belül máris kapásom volt: az úszó hirtelen szinte teljesen elmerült. Snecire gyanakodtam még az aprócska vendég megpillantásakor is (kellemetlen élmények éltek még bennem a közelmúltban 5-6 méteren, fenéken is kapó „mélyvízi” küszökkel kapcsolatosan), de örömmel vettem tudomásul, ezúttal egy kicsi szilvaorrú keszeg lett az első idei Ipoly-adta halam.
Az etetésre meglepően hamar (mint csirkék a korpára) összefutottak a többiek, előbb András, majd én következtem egy-egy valamivel nagyobb Éva-keszeggel. Már-már elkönyveltük, hogy a rovartani s egyben gasztronómiai kutatómunkát végző szélhajtók továbbra is a felszínen fognak maradni, ám derült égből villámcsapás, szinte azonnal horogra ragadt a küszök egyik harci sebeket viselő képviselője.
Ennek ellenére a folytatás ugyanolyannak bizonyult, amilyen szeszélyesnek mondják az Ipolyt, vagyis kis túlzással ahány kapás, annyiféle hal. Ha méretben nem is mindig, de faji összetételben szinte biztosan nem várt, kellemes meglepetések érhetnek minket a természetes vizeken. Na, valahogy így éreztem az ötödik-hatodik halam után is, amikor enyhe kitolós kapás után egy jó karban lévő dévér rugdalózott, forgolódott a 12-es előkén.
Ezután viszont lanyhult a medertörés halainak érdeklődése (vagy egyszerűen faképnél hagytak minket), az újabb 2-3 gombóc is egyre inkább a sneciket vonzotta horogközelbe. Meglehet, a kis pihenő az előttünk tovarobogó kisebb motorcsónak miatt következett be, csodálkoztunk is, hogy „elférnek” még a vízen (legyen az bármily magasra duzzadt). Őszintén bevallom, egy-két keresetlen kifejezést is elmormogtam nem létező bajszom alatt, azonban kár volt szitkozódásra fecsérelnem az időt. Hogy miért, arra nemsokára kitérek.
A nyugalmasabb pecára vágyó kolléga idejekorán váltott át feeder-picker párosra, csakhamar én is kénytelen voltam „fenékre ülni” (szó szerint is értve, persze, a parton) a magammal hozott egyetlen, inkább márnákra, semmint kisebb keszegekre méretezett feederemmel, a jobb eredmény végett. A Manta névre keresztelt bot 18-as főzsinórral, rövid oldalágon csepp alakú, ólmozott végű etetőkosárral, hosszabb (40-50 centis), 14-es előkével és az úszózásnál használt méretű horoggal, azon pedig 2-3 szem csontival, pinkivel állt készen a folyó lakóinak zsákmányul ejtésére. Mintegy 12-15 méterre dobtam az egyszerű végszereléket, hasonló távolságra horgászott pickerével barátom, aki emellett valamivel durvább készségét legalább 20 méterre vetette be, ahol már meglehetősen húzós volt a sodrás.
Nos, nem bántuk meg a stílusváltást, a halak (eleinte jórészt kisebb szilvaorrú keszegek) egy cseppet sem jöttek zavarba, mindössze annyit kívántak, hogy mindig tömködjünk némi nyalánkságot a különféle formájú (csepp, ovális, egyik oldalán lapított stb.) etetőkbe. Kezdetben mindketten végólmos szereléket használtunk, a koma viszont idővel csúszó összeállításra tért át, a hosszanti tengelyükön felfűzhető etetőkosarakkal. További, jelentősebb különbséget a horogelőkék hossza jelentett; amíg ő rövid (20-25 cm körüli) pórázra kötötte a horgát, addig én maradtam a 40-50 cm-es hossznál. Eltérés adódott a csalizásnál is, ugyanis miközben én „leragadtam” a csonti-pinki vegyítésnél (legfeljebb a darabszámot változtattam úgy, hogy 1 pinkire 1-4 csonti jutott), addig a gilisztákat is felhasználó András gondolt egy merészet, és csemegekukoricát rakott a messzebbre hajított készség horgára. Nem is oly sokára kiderült, jól tette, de előbb történt még egy s más.
Először is, paducot akasztottam. Részletesebben kifejezve, végre megfogtam első idei, gyönyörű, Ipoly-béli paducomat. :-) Lám, érdemes volt reagálnom arra a maszatolós, finom rezegtetésre, amire azt hittem, csupán pisze piszmog a nyüvekkel. A legkevésbé sem gondoltam volna, hogy padró lesz a küszből, még fárasztásánál is szebb szilvaorrúra gyanakodtam eleinte. Nem haladta ugyan meg a 30 centit, de a méretet elhanyagolható tényezőnek fogtuk fel. Már ami a halakét illeti.
Bizony, a mögöttünk váratlanul leparkoló jármű impozáns mivolta igencsak lenyűgözött. A masszív terepjáróból kilépő, igazolványt is felmutató, határozott halőrökkel váltott pár mondatból többek közt kiderült, hogy imént ők jártak a vízen, valamint az is, hogy előzőleg pár varsát, hálót is felszedtek innen-onnan. Papírjainkat rendben levőnek találták, szemrevételezték a haltartókba tett halakat is, mi biztosítottuk őket arról, hogy szemetet nem hagyunk magunk után (a tőlünk két méterre álló kuka láttán nehéz is lett volna), majd mentek tovább derék dolguk után. Nem tudom, fogják-e olvasni beszámolómat, ha igen, itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak munkájukért. (Bár így ellenőriznének másutt is…)
Ezek után felgyorsultak az események. A „razziát” követően kisvártatva ismét szépen görbült a bot - de nem az enyém. :-) A Velencei-tavon otthonosan mozgó, a folyóvízi horgászatba azonban csak a közelmúltban belekóstoló cimbora a körülményekhez (erősebb belső sodrás, vízbe merült, horogmarasztaló bokrok a közelben) képest magabiztosan terelte a merítő mohón ásító szájába a körülbelül 25-30 dekás, szépen kigömbölyödött karikát. A hal egyébként adta szokott formáját, az e fajra gyakran jellemző, heves védekezésével hatásosan ellensúlyozta valódi testméretét. Újabb halával azonban András rátett még egy lapáttal halmozódó sikerélményeire. Méghozzá kukoricával.
A konzervnyitó hiánya ellenére is üggyel-bajjal felboncolt dobozból nyert csábító csemegére királyi halnak támadt gusztusa. Utólag feltett - a hal kapásának milyenségét firtató - kérdésemre ama választ kaptam tőle, hogy eléggé erőteljesen jelzett; míg a folytatásban már én szemtanúja lehettem, ahogy bevágást követően a hal csak ment-ment határozottan oldalirányba. Elképzelhető, hogy mindkettőnk fejében felvillant a „PONTY! EZ PONTY LESZ!”, gondolat, de hazánk legkedveltebb hala helyett „csupán” egy szilvaorrú keszeg vette be a sárga csemegét. De miféle példány! Hossza meghaladta a 30 centit (ez kimagaslónak számított a túlnyomó többségben tenyeres korosztályt látva, azaz fogdosva), kúpos orra színre, méretre sem nagyon maradt el a névadó gyümölcstől, kis túlzással, persze. Nyúlánk halunk ugyan inkább alatta, mint felette lehetett a fél kilónak (csak becsültük a tömegét, egyikünk sem hozott mérleget), de ebbéli hiányosságát átlagon felüli erejével bőven pótolta. Tény és való, az „Éva” sporthal a javából, kár, hogy ekkorákkal ritkábban akadunk össze.
Újabb paducommal kellően „visszavághattam” a nap (egyik) halát kifogónak, no persze, akkor még nem is sejthettem, mi lesz itt később. :-) Titkon sem reméltem a karcsú, áramvonalas, ezüstös szépséggel való ismételt találkozást. A két torpedó viszonylag hamar követte egymást, talán egy csapat vonult el előttünk. Sajnos a továbbiakban rövidebb szünet állt be, de csak a paducfogást illetően.
A soron következő, 50 dekát bizonyosan meghaladó dévérkeszeget hamarabb és könnyebben szedte ki az egyre szélesebben vigyorgó cimbora, lévén hazánk legnagyobbra növő keszegei általában nem igazán jeleskednek a harcban. Persze finom felszereléssel minden hal „nagyítható”, no meg a más testalkatú - és életvitelű - dévérkeszegek sem „tehetnek” arról, hogy nem képesek annyira pörögni az arénában. :-)
Barátom fogott már szép karikát, termetes szilvaorrút, jókora dévért, mindössze arra vágyott még, hogy őt is megtisztelje a paducok egyike. Helyette azonban jött valami egészen más. A szépen kitelt, jól táplált karika- és dévérkeszeg egyaránt trágyagilisztára kapott, a harmadik lakomázó is ezen a csalin vesztett rajta. Ha jól emlékszem, a pickeren jelentkező dévérrel ellentétben ezúttal a távolabbra dobott végszerelékű feederbot hajladozott, ahogy az ismeretlen Ipoly-lakó gyanúsan oldalra lavírozott. „PONTY! EZ PONTY LESZ!”, vélhette talán ismét a - megint - szerencsével járt horgász (azért én sem panaszkodhattam: a fárasztás ideje alatt én a harmadik paducommal viaskodtam pléhpofával :-)), aztán csak valami ilyesmit hallottam: „Jász! És mekkora…!”
Na, erre már fölkaptam a fejem (noha a vésettajkút épp készültem kézzel kiszedni, ami kényes művelet), és tényleg jaszkóra emlékeztetően tömör, vöröses úszókkal - immár - fáradtan csapkodó halat pillantottam meg. De aztán szinte egyszerre döbbentünk rá a lény rendkívüli mivoltára. Ahogy sikerült a merítőbe édesgetni a „jászt”, azzal a mozdulattal esett le a tantusz: bodorkát, talán minden (környékbeli) bodorkák déd-, vagy talán ükanyját vehettük szemügyre, egyre csak ámuldozva. Egyértelműen élete legnagyobb példányával ismertette meg Andrást az Ipoly (nem mellékesen, a nászruhás szilvással is ez volt a helyzet).
Na de elég volt Flagellum szebbnél szebb fogásainak taglalásából, a paduc („akinek”, talán mondanom sem kell, hasonlóan picizgető kapása volt, mint két elődjének) kifogása után végre én is megtaláltam a derekasabb keszegek gyenge pontját, különösen a dévérekkel kerültem közelebbi kapcsolatba.
Természetesen senki ne gondoljon dévér-invázióra, dél táján a halak is beszüntették 1-1,5 órára a táplálkozást (legalább volt időm belakmározni a magammal hozott elemózsiából). Továbbá két dévér között akár három-négyféle hal is közbejöhetett, és a mennyiséget tekintve ennek többszörösére is lehetett esély.
A snecik szerencsére nem mutattak túl nagy érdeklődést az aljzat átvizsgálása iránt, mindazonáltal a féltucatnyi pórul járt egyed majd mindegyike kifejezetten erősen ráncigálta a spiccet (gyakorta egyszerűen letépve a csonticsokrot), ugyanakkor rendre üresen vágtam be apró, kissé a paducokéra emlékeztető kapások észlelését követően. A csalit valamik folyton szétcsócsálták, szopogatták, próbáltam minél hamarabb, vagy kicsit kivárva megakasztani őket, mégsem tudtam dűlőre jutni velük. Mígnem végre sikerült fényt derítenem az elkövetők kilétére: küllők vacakoltak az ínyencfalatokkal! Pocakos, ikráktól (vagy etetőanyagtól?) duzzadó hasú fenékjárók járatták a bolondját velem. Alighanem csak a gébekkel jártunk volna rosszabbul, azok ugyanis egyáltalán nem vacakolnak a kajával, egyszerűen lenyelik és kész! Ezzel el is árultam a legörvendetesebb aznapi fejleményt: egyetlen gébbel sem találkoztunk. Vajon hová tűnhettek? Bár, meglehet… talán nem is szeretném ezt annyira tudni. :-)
A küllők szerencsére nem vállalták az állandó szereplést, délután 3-4 körül a keszegfélék is egyre ritkábban húzogatták az érzékeny botvégeket. Hébe-hóba elővettem az úszós cejgot, időnként sikerült is vele (majdnem 3 méteres eresztékkel, nagyjából a közelebb vetett fenekezős készségek etetési sávjába dobálva) horogra kerítenem egy-egy kisebb szilvát, karikát, de vagy az ilyen módon is csökkenő kapásszám, vagy az úsztatásnál kétségkívül sűrűbben támadó küszök miatt inkább visszatértem az üldögélős feederezéshez.
Mi tagadás, jól esett a lazítás. Az ornitológusok számára kétségkívül könnyen beazonosítható madarak be nem álló csőre (szebben fogalmazok: csicsergésük zeneként simogatta fülem :-)), a folyó higgadt, csendes áramlása, a kellemes tudat, miszerint az imént látott (elszúrt) kapást ezúttal sem géb okozta… mindez akkor is megérte volna a kirándulást, ha csak a halak töredékét sikerült volna - ideiglenesen - magunkévá tennünk.
Az utolsó képekhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem kötelező mindent visszadobni (leszámítva persze a retúr, fajlagos tilalom alatt álló vagy védett halakat), de a mértéket -kérem - próbáljuk meg betartani, felesleg inkább a vízben, semmint a hűtőben legyen. Lehet, hogy elsőre nem sikerül szabadon engedni a zsákmányt egészét vagy egy részét (akár azonnal, akár a horgászat végeztével), de ha csak egyszer rádöbben az ember, hogy a visszakerülő halak nagy valószínűséggel kapnak egy újabb esélyt a szaporodásra (legyenek akár tenyeres keszegek, akár „tepsiérett” pontyok), akkor ez a gondolat talán könnyebbé teheti a búcsút.
(Zárójelben, a pőre igazsághoz hozzátartozik, hogy ottlétünkkor ért bennünket kellemetlen, vagy legalábbis zavart okozó meglepetés is, amikor zsákmányunkból akart tőlünk vásárolni egy arra járó. Röviden szólva, nem talált bennünk üzlettársakra. Továbbá, a több tucat halat - zömük keszegféle - kitevő fogásból összesen kettő karikát és 3 snecit vittünk haza, előbbieket ropogós sült készítése, utóbbiakat fagyasztott csalihal-gyűjtés céljából.)
Képek, fotók: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
