A második napon kocsiba ültünk és körbejártuk a vidéket, mielőtt ismét nekiláttunk volna a pecának. Nagyon örültem ennek a helyzetnek, hiszen ezelőtt még soha nem jártam a Körösön. Hogy pontosan mit is láttam? Az egyelőre maradjon titok, az írásból minden kiderül…
Ködös reggelre ébredtünk. Mikor kimentem a mólóra, láttam, hogy Rózsa János Tanár Úr már javában a horgászattal volt elfoglalva, és persze ahogy legtöbbször, most is a ragadozókat kergette. Bár szákjában egy keszegen kívül más nem volt, Őt ez kicsit sem izgatta, a reggeli után bepattantunk a kocsiba, és kimentünk a tegnapi helyre, hisz az nagyon jónak bizonyult! Rózsa Tanár urat kinn hagytuk, ugyanis előző nap beszórtunk egy fás-bokros, akadós helyre kukoricát, hátha lesz rajta ponty másnap. A Tanár Úr szívesen maradt, valószínűleg be volt zsongva a pontyok miatt…
Maradtunk hát hárman, majd nekivágtunk, és bejártuk a környéket: irány Békésszentandrás! Az út odafelé gyönyörű volt, hisz többnyire a Kákafoki-holtág kanyargott az út mellett, de csatornák is kanyarogtak arrafele, melyek bizony valóságos keszeg-kárász tanyák lehetnek, de biztos, hogy a nagyja is megfordul ott! Első utunk, a duzzasztóhoz vezetett.
A duzzasztóhoz érve, óriási látvány tárult a szemem elé! Valósággal megbabonázott a hatalmas építmény látképe, messzebb a parttól, a kocsiból kiszállva, egyből arra a bizonyos zúgó, morajló hangra lettem figyelmes. Mikor közelebb mentünk, leesett az állam a sok horgász láttán, hiszen ezelőtt még sose láttam, hogy ennyi horgász ilyen sűrűn „egymás nyakában” üljön… Meglepő volt az is, hogy mennyi lakókocsi volt a parti fák között, egész családokkal! Mit csinálnak ők ott? Egy biztos, nem nyaraltak!
Lementünk hát a horgászok közé meglesni, mit is tesznek itt a helyiek.
A többség rezgőspiccessel fenekezett, míg mások pergettek, de úgy, hogy különös szerelékeikkel majd átdobtak a túlpartra. A zsinóron rendszerint két balinlégy fityegett, a végén pedig, egy fura, henger alakú fehér valami volt - feltehetőleg ólommal töltött hungarocell darab. Az ólom ugyebár a dobáshoz kell, a habtest pedig arra, hogy felszínen tartsa a balinlegyeket. Mindegyik fenekező szerelékén volt valami kosárféle, ami azt igazolja, hogy etetnek.
Később, a kocsihoz visszaérve láttuk, hogy egy teherautóból két fickó szállt ki, akik helyi horgászok lévén egy kis információval tudtak szolgálni. Elmondásuk alapján, itt többnyire mindenki feederezik, abból is a legfinomabb pálcára van szükség. A szerelék számomra igen furcsa volt. A kosár a zsinóron futott oly módon, hogy egy hosszú, majd félméteres fülön csúszott, melynek a két vége fél méter távolságban a főzsinórra volt kötve. Így a hal akadálytalanul áthúzhatja a kosáron a zsinórt. E zsinór nem volt vastagabb 20-asnál, a szerelék főzsinórja pedig olyan 14-16-os lehetett, míg az előke 12-es. A horog 14-12-es. A horogelőke hossza meghaladta az egy métert! A szerelék így már igen érzékeny volt, a finnyásabb halak figyelmét is felkeltheti a libegő, sodródó csali.
A duzzasztós kaland után ellátogattunk a révátkelőhöz is. Azon igencsak meglepődtem, hogy ott szó szerint csak folydogált a víz! Ott kiválóan lehetne alkalmazni a spiccbotos módszert, kicsi, 0,5-1 g-os úszókkal, vékony cuccal! Díjaznák a halak!
A körösi kalandok után jobbnak láttuk, ha visszaindulunk, hiszen már jócskán 9 óra körül járt az idő, és bizony délre (ahogy a legtöbb vízen) előző nap is leálltak a halak, számíthattunk rá, hogy most is így lesz… Visszamentünk hát Szarvasra, a jól bejáratott helyünkre.
Rózsa János addig nem fogott pontyot, de abba is hagyta a próbálkozást, átállt inkább a ragadozóra és a keszegre. Hihetetlen, hogy aznap nem is fogtunk említésre méltó rablóhalat, pedig temérdek volt a rablás! A pontyozás se jött be, ezért maradtunk a keszegezésnél, de minek is próbáltunk volna mást, ha többnyire ezt a módszert kedvelte mindenki.
Újra a régi lemez: pakolás; etetőanyag gyúrás; szerelékek, botok összeállítása, végül a peca!
Ismét a matchbotozást választottam, ami a helyzetemben előnyös volt, hisz a fejem felett 7 m-körül egy magasfeszültségű burkolatlan vezeték volt kifeszítve, aminek veszélyességét ugyebár nem kell részleteznem…
Bedobtuk hát a szerelékeket, következett a peca! Aznap én a kövesezésbe fektettem minden tudásomat (erre később visszatérek, hogy miért is volt rossz döntés). Alighogy bedobáltunk, Kovács Tanár Úr már aprította is a keszegnépet! Egyik jött neki a másik után, nem úgy, mint előző nap, amikor igencsak „rosszul állt a szénája”…
Édesapám ismét a pickerjét vetette be, aminek keszeg lett az eredménye. A keszegnép után, kisvártatva megjelentek a kövesek is. Fura, hogy mindet csontival fogta…
Említettem, hogy nagyon befaragtam a kövesezéssel reggel! Az előző nap fogott köveseken felbuzdulva, aznap én is köveseztem, de nem horgásztam ott eleget, ahhoz, hogy rájöjjek, reggel a keszeg eszik, és amikor a keszeg leáll, a kősüllő indul be. Úgy is lett, a reggeli keszegezést elpuskáztam, és amikor dél körül nekiláttam a dolognak, már nem evett a hal, ezért aztán délutánig végigunatkoztam a horgászatot. Hogy miért nem láttam neki akkor kősüllőzni? Egyrészt nem volt már kedvem összerakni a pickert, másrészt pedig beetettem, nem is keveset, tehát türelmesen és kitartóan vártam a halat.
Kitartásom végül meghozta gyümölcsét, csak az volt a baj, hogy már nem maradt túl sok időnk pecázni, ezért ki kellet élvezni minden pillanatot! Végre nekem is beugrott pár keszeg, és nem is apraja. Csalinak ismét csontit használtam, ámbár gilisztára nagyobbak jöttek, csak ritkábban volt kapás.
Lassan-lassan pecánk végéhez értünk, még mindenki dobott párat, aztán jöhetett a zsákmány szemrevételezése, összesítése, a pakolás, majd a hazaút, de nem akarok ennyire a végére szaladni, búcsúzóul itt van még pár kép a javából!
Köszönöm a figyelmeteket! :)
Írta: Szili Dániel
(Danius)
Fotók: Szili Dániel
