Egy őszi horgászat alkalmával rápróbáltam egy egykoron szép sikerekhez hozzásegítő módszerre a Duna folyón. Hosszú évekkel ezelőtt a budai alsó rakparton, az Erzsébet híd közelében, illetve az Aranyhegyi-patak torkolatánál szinte kizárólag ezzel a módszerrel horgásztam, így előjött a gondolat: „Miért ne működhetne ez a módszer több mint 20 év elteltével is?” A sötétség beálltával, az esti, lecsendesülő vízben sokszor nem is sejtjük, hogy szinte a lábunk előtt van a hal, így ennek jártam utána, hogyan lehetne azokat horogra csalni…
Sok-sok évvel ezelőtt, még gyermekhorgász koromban kóstoltam bele a dunai horgászat rejtelmeibe. A kezdtetek meglehetősen komikusra sikerültek, hiszen az addig csak állóvízi horgászataim alatt beszerzett tapasztalataim gyakorlatilag semmissé váltak. El sem tudtam képzelni, hogy például úszóval hogyan lehet egy folyamatosan mozgó, erősen sodró vízben horgászni, így eleinte kizárólag hagyományos fenekező készséggel vágtam neki a dunai kalandoknak. Mondanom sem kell, hogy ezek a horgászatok rendszerint inkább a kudarcokról és a bosszankodásról szóltak, mintsem a halfogásról. Számtalan eltöltött óra és beszakadt végszerelék kellett ahhoz, hogy ráébredjek a folyóvízi horgászat alapvető fortélyaira. Hozzáteszem, gyermek- és ifjúsági horgász koromban elsősorban gazdasági okokból kezdtem el a dunai horgászatot, hiszen ide egy teljes évre szóló engedély alig került többe, mint 2-3 darab napijegy egy átlagos horgásztóra. Horgászni márpedig szerettem, néha az iskolából kimaradva, betegséget színlelve, osztálykirándulásokat kihagyva és az abból eredő büntetéseket is vállalva hódoltam egyik legfőbb szenvedélyemnek. Végül annyira magával ragadt, hogy a Duna az abszolút elsőszámú, kedvenc vízterületemmé vált. A folyamatosan változó vízállást eleinte nehezen tudtam megszokni. Gyakran előfordult, hogy az iskola után – vagy helyette – nagy tervekkel siettem a Dunára, aztán amikor megláttam a hömpölygő, hatalmas faágakat magával hordó, zavaros folyót a hídról, bánatomban vissza is fordultam. Ilyenkor a közeli öbölben vigasztalódtam, ahol legalább küszt, illetve apró sügéreket, balinokat foghattam. Gyerekként ezek is élményszámba mentek. No de térjük vissza a szóban forgó horgászathoz! Emlékszem, annak idején, Budapesten, az Északi összekötő vasúti híd környékén horgásztam leginkább. Télen, tavasszal és nyáron a pesti oldal homokkal és agyaggal borított részét, míg ősszel a budai oldal keszonokkal tarkított, sóderos, bazaltkövekkel szórt partját látogattam. Itt a hídtól balra eső szakaszon, a keszonok előtt a víz nagyon lassan mozog, szinte meg-megáll. Nyílván ez vízállásfüggő, de a budapesti mérce szerinti átlagos, 180-280 cm közötti állapot volt ideális. Akkoriban a helyiektől ellestem egy olyan módszert, mellyel rendre eredményesek voltak, míg jómagam alig tudtam kapást elérni. Szürkület táján, mikor a szél megállt, a víz elcsendesedett, egy egyszerű, finom teleszkópos vagy matchbottal, 1,5-3 grammos, kétpontos rögzítésű úszóval, a valós vízmélységnél jóval nagyobb eresztékkel horgásztam márnára. Az Aranyhegyi-patak sajnos ma már elég sok szennyeződést is hordoz magával, de a sekély, sóderral tarkított szakasz kiváló haltartó helynek bizonyult, előszeretettel keresték fel a paducok, márnák, jászok és szilvaorrú keszegek is. Ha nem volt zavaros, hirtelen áradás, az esetek nagy részében mozgalmas éjszakákat töltöttem el, sokszor a fagyos idővel is dacolva csodás márnákat fogtam. Nappal nagyon kevés kapást lehetett elérni úsztatva, csupán kisebb paducok, illetve egyéb keszegfélék jelentkeztek, azok is inkább a kifolyótól mintegy 10-20 méterrel feljebb. A partszakasz egyébként a késő őszi időszak beköszöntéig elég forgalmas volt, hiszen számos egyesület kajak- és kenuedzéseinek útvonala, illetve a hajóforgalom is jelentős mind a mai napig.
20 évvel később…
Az élet úgy hozta, hogy szülővárosomtól távol, Kalocsa város közelében, egy kis faluban telepedtem le. Lakóhelyem közvetlen közelében sajnos nincsen Duna-szakasz, a legközelebbi hely is több mint 20 kilométerre található. Autóval persze ez nem olyan nagy távolság, azonban sokáig ezek tömegközlekedéssel, illetve kerékpárral közlekedve szinte elérhetetlenek voltak számomra. Amióta az akadályok elhárultak – jogosítványt és gépjárművet szereztem –, rendszeresen kerestem fel a környékbéli Duna-szakaszokat egyre több helyet kiismerve. Az extrém alacsony vízállás lehetővé tette, hogy olyan helyekre is betekintést nyerjek, melyre azt megelőzően sohasem volt lehetőségem. Egy őszi délutánon horgászni indultam az egyik csendesebb szakaszra, ahol sok szép márnát, paducot, jászt és leánykoncért sikerült elcsípnem. Két, nagyjából hasonló horgásznapot eltöltve azt tapasztaltam, hogy a szürkület után, a sötétség beálltával a kapások teljesen megszűntek. Ugyanakkor az esti csendben megfigyeltem valamit, mely a későbbiek folyamán döntő fontosságúnak bizonyult. A horgászhelyemtől kissé feljebb, egy sóderos medrű, csendesebb részen halmozgás jeleit véltem felfedezni, és a partközeli csobogásuk is felkeltette az érdeklődésemet. Vajon milyen halak lehetnek? Feljebb mentem és ott folytattam a horgászatot. A nagy tömegű folyóvízi végszerelékkel viszont sehogy sem tudtam kapást elérni, elég volt egy kis zaj, és a halak nyomtalanul eltűntek. Elhatároztam, hogy másnap visszatérek, és a csaknem húsz évvel ezelőtti módszerhez folyamodva próbálok meg itt sikert elérni. Egy 390-es matchbot 0,18 mm-es főzsinórral, egy 3 grammos, belső zsinórvezetésű úszó, egy sima, műanyagbetétes csúszó cseppólom és egy 80 cm-es, 0,16 mm átmérőjű előkén felkínált, aránylag nagyméretű, 8-as horog alkotta a készségemet. Nem kellett túlbonyolítani, egyszerű és hatékony megoldás. Késő délután érkeztem, hogy megfelelően fel tudjak készülni az esti horgászatra. Természetesen nem bírtam ki, hogy addig ne horgásszak, így úsztattam is néhányat a nappali fényben, melynek a várt márnák helyett – némi meglepetésre – két szép jászkeszeg lett az eredménye. Csaliként natúr sajtkockát kínáltam fel, hiszen a csontkukacot a küszcsapatok rövid idő alatt szétszedték volna. A szürkületig azonban hiába próbálkoztam, más értékelhető halat nem fogtam a sötétség beálltáig.
Az alacsony vízállás miatt láthatóvá vált kőrugany mögötti, lassan áramló vízben kezdtem el a szürkület beálltával a matchbottal úsztatni. A cseppólmot a mederfenékre fektettem a csupán másfél méteres vízben, így a hosszú előkén felkínált apró sajtkockát gyanútlanul vehették fel az odaérkező halak. Időnként kicsit odébb sodorta a víz az ólmot, de a gyenge áramlás az úszót nem merítette a víz alá. A kézben tartott matchbottal villámgyorsan tudtam reagálni minden eseményre, melyből szerencsére akadt bőven az est folyamán. Etetőanyagról szó sem lehetett, mindössze néhány szem kockára vágott sajtot juttattam a vízbe időnként egy csúzli segítségével. A meghorgászandó távolság alig néhány méter volt. Kisvártatva arra lettem figyelmes, hogy a teljes sötétségben az úszó megrezdül. A kapás igen látványos volt, a világítópatronnal szerelt úszó határozottan menetelt a víztükör alatt. A bevágást követően szinte rögtön sejtettem, hogy márna van a horgon, jellegzetes kirohanásai fokozottan igénybe vették orsóm fékrendszerét. A finom matchbottal a fárasztás egyfajta nosztalgiaérzést keltett bennem a régi, városi horgászatokat felidézve. Amikor már több márnát is sikerült megfognom, az apró sajtkockák helyett csontkukacot lőttem a meghorgászandó területre, gondolva arra, hogy a gébek a termetesebb halak miatt úgyis eltűntek, így horgon is néhány szem csontkukacot kínáltam fel. Ennek hatására kisebb paducokat, szilvaorrú keszegeket is sikerült fogni.
A parton nagyon óvatosan kellett lépkednem, semmiképpen nem akartam zajt csapni, mert akkor a mai horgászatomnak rövid idő alatt befellegzett volna. Nem fogtam ugyan kapitális halakat, de a márnák és később érkező paducok, szilvaorrú keszegek fárasztása a finom úszós készséggel páratlan élmény volt a csillagos égbolt alatt. Érdekesség, hogy egy hatalmas hullámokat korbácsoló utasszállító hajó elvonulása után nagyjából 10 perc múlva még jelentkeztek a kapások, aztán úgy 22 óra táján a hirtelen feltámadó szél és a betörő front hatására teljesen megszűntek. Ez volt az összepakolás ideje.
Az esti, éjszakai, világítópatronos úszóval történő dunai horgászatnak van egy sajátos varázsa, melyet régóta szerettem volna újra átélni, remélhetően a közeljövőben ismét sor kerülhet erre.
Írta: Holler Imre
Fotók: Holler Imre
