Ahogy az uborkának és a strandnak, úgy a horgászatnak is létezik szezonja. S ahogy van eleje, így sajnos van vége is mindegyiknek. Míg tart, ezer színnel, helyszínnel, fazonnal örvendeztet meg. Szokás mondani, hogy ne keverjük a szezont a fazonnal! Hát mi az idén bizony nagyon összekevertük őket. Mégsem lett belőle baj, sőt… Az idei horgászszezonunk záró találkozójának képes beszámolója került ma eléd, kedves olvasó. Fogadd legalább akkora szeretettel, mint amekkora a havas-szeles vízparton felmelegítette lelkeinket!
A tévéreklámokból értesültem arról a nem csekély jelentőségű tényről, hogy az évzáró találkozónk már előrébb tart, mint a való világ, mert a miénk már túl van a hatodikon, de az utóbbi még csak most szerveződik! Nem mintha nagy dicsőség lenne, de ezek a vízparti találkák sokkal valóbb világok, mint egy-egy képernyős őrület… talán még a szereplőink is sokkal színesebb, érdekesebb fazonok, mint amazok.
Hogy azért az ezoterikus erejét is érzékeltessem, felhívom a figyelmeteket arra a tudományos tényre, miszerint az elemek rendre igyekeznek megakadályozni a szezonnyitó és a záró eseményeket is. Ha még emlékszik valaki, az idei nyitót hatalmas - március közepi - útakadályokat építő, alaposan fagyos, hóviharos napon sikerült - a körülmények ellenére széles jókedvvel és töretlen lendülettel - megejteni. Hát, a záró sem lett unalmas mediterrán szappanopera. Köszönhetjük ezt egyetlen hívatlan férfi vendégnek, egy bizonyos Xavérnak, aki titulusa szerint egy kontinenst végigromboló hurrikán volt…
Tápos viccesen meg is jegyezte, hogy lassan nem is kell előre kiírnunk a találkozók időpontját, elég mindössze annyi is, ha ránézünk az időjárás-előrejelzésekre és a legviharosabb, legextrémebb időjárással riogató napokon a fanatikusok indulnak a helyszín(ek)re, hiszen biztosan akkor van az esemény. És ha már a fanatikusságnál tartunk… egy-egy ilyen találkozón - melyből szerencsére van jó néhány évközben - érthető, érezhető a közösség összetartó ereje. Azon egy cseppet sem szabad csodálkozni, ha az év utolsó, tizenkettedik hónapjában a viharos, frontos, havas időszakban mindenki kicsit lemerül, a szervezet, a lélek várja azt a töltőt, amelyet valami természeti, vagy ne adj’ Isten természetfeletti erő kapcsol be és ad felfrissülést, töltetet a folytatásra. Nos, a mostani összejövetelünkön harapható, kézzelfogható és látható, érezhető volt ez az erő. Ahogy az elemekkel dacolva mindenki a maga megfogyatkozott energiájával odatette a közösbe a sajátját, látható és érezhető volt az egységbe kovácsolódott hihetetlen erő. Így egymásnak is átadva parányi energiatöltetet töltődött fel sokunk hosszú időre. Mert megajándékoztuk egymást egy kis energiával.
Sokan hajszolják most a magukat év végi munkahajrában, a javakat szaporítandó rádolgozva annyit, amit év közben nem sikerült, hátha több jut ajándékra a másiknak. Nem látom értelmét egymás - sok esetben eltúlzott, erőfeletti - anyagi javakkal vagy az ebből eredő tárgyakkal való megajándékozásának, sokkal többet kaphatunk érzelmi, lelki ajándékoktól, egy kedves szótól, egy támogató véleménytől, de akár egy intelemtől, ami rávilágít valamire, amit rosszul teszünk. Példa erre a mi találkozónk is. Itt nem esik szó senki anyagi helyzetéről, mert nem ettől tesszük függővé a hangulatunkat, érzéseinket a másik felé. Talán még - maradva a hobbinknál - a horgászatra szánt felszerelés milyenségéről és a használatához kapcsolódó tudásról, rutinról sem komolyan ejtünk pár pikírt megjegyzést. Hanem szeretetből…
Elég azonban a moralizálásból, jöjjenek a tények, hátha jobban érdekli azt a pár olvasót, aki még képes olvasni is és nem csak képeket nézegetni, sőt, talán még érdekesnek is talál egy olvasott írást, annak profizmusától vagy éppen amatőrségétől függetlenül!
December 6. péntekre esett, amikor a lappföldi Joulupukki, de ahogy mi ismerjük, a Mikulás besurran sok lakásba, hogy gyermekek kívánságát teljesítse, csizmát, zokni, papucsot, mamuszt telepakolva, nyilván az elmúlt évben mutatott viselkedés és teljesítmény - na, meg a szülők anyagi lehetőségeinek - arányában. Velünk, pecásokkal szerencséje van, mert eddigre lecseng a fő szezon, hiába kezdünk kapkodni, hogy ekkora meg akkora halakat hozzon, akasszon a horgainkra, főleg megoldhatatlan ez, ha az egyre terjedőbb catch and release elveket követjük. Maximum a karácsonyi szokásos halászlébe valót hozhatná, filézve, külön a főzni és külön a sütni valókat. Na, jó, álmodik a nyomor…
Esetünkben a Mikulás nap hétköznap, ezért találkozóra eleve alkalmatlan volt, a következő nap a szombat, ami alapjában véve hétvége, de ha már rettenetesen rossz időjárás tört be az országba, hát miért ne lenne ráadásul még munkanappá is avanzsálva ez az egyetlen, erre a találkozóra alkalmas nap?! Nem volt mit tenni, erre a napra tettük még az év elején, így nem variáltunk, aki tud, jön alapon így hagytuk a kiírást.
December 7., szombat reggel 5 óra: morcosan ébredtem, mert az első kép, ami a redőnyünk felhúzása után a szemem elé került, a süvítő szélviharban vízszintesen ömlő hó. Köszönjük szépen…
6 órára volt Holival megbeszélve a találkozó nálunk, hogy innen együtt megyünk Soltra, a benzinkutas gyülekezőre. Ő természetesen pontosan érkezett, így innentől együtt folytattuk a hótaposást. Menetközben egyre-másra érkeztek a hívások, hogy képzeljem el, esett a hó és valószínűleg késnek többen is. Nem tudtam, mit is mondjak, gondoltam, kételkedek és hitetlenkedek, mondván felénk hétágra süt a nap és kellemes idő van. Bár például Kálmán Petiék mögöttünk araszoltak pár kilométerrel, velük nehéz lett volna elhitetni, de persze a többiekkel is. Szóval, kicsi késéssel érkeztünk ugyan, de a kutas kávét jókedvvel szürcsöltük, majd rövid egyeztetés után nekivágtunk a helyszínnek.
Az 51-es úton már nem állt meg a hó, egyrészt mert plusz fokok voltak, másrészt mert viharosan fújt a szél, harmadrészt, mert tudták az útfenntartók, hogy jövünk, ezért alaposan letakarították. A Kali-majorba vezető út is meglepően barátságos volt, csak néhol fordultak keresztbe az autók, de a lassú tempónak köszönhetően inkább volt mókás, mint félelmetes.
Eredetileg az szerepelt a terveinkben, hogy a partra vezető lejárónál fogunk letáborozni és onnan balra, lefelé, a régebbi, alacsonyabb kövezésre, felfelé pedig a durvább kövezésre mehetnek a horgászok, ki hova szeretne. Sajnos ez a terv füstbe ment, sőt, még abba se, hiszen tüzet sem gyújtottunk, ugyanis félő volt, hogy a viharos szélben lángra kaphat a közeli erdősáv. Mentünk hát a nyíltabb terepre, ahol egy-egy bucka (szél)árnyékában vertünk tanyát.
Öröm volt látni a hosszú karavánt, majd a sok ügyes kezet, amint tették dolgukat. Szinte mondani sem kellett, ki mit csináljon, készültek a tűzhelyek a teának, forralt bornak, a kajáknak. Holi bedurrantotta a benzines fűrészt, Tápos körbebarikádozta magát a rögtönzött konyhájában és a kecskéje főzésébe kezdett. Még a Mikulás is megajándékozott bennünket, igaz, Csórival küldte el a kis csokikat.
Hamarosan hegyekben álltak a melegítő italok, a sütemények, a körözött, a főtt-sült tarja, hangos és harsány kacagás, cinkelés hallatszott minden irányból. Többen a rőzsebajszomat kritizálták, nem értették, hogy a prosztatarák elleni kampánynak hogy lehet része egy ilyen arcszőrzet?! Megnyugtatok mindenkit, karácsonyra leborotválom, nem szeretném a szeretet ünnepét a hahotázás estjévé tenni!
A délelőtt sajnos az orkán erővel tomboló, teli pofával fújó széltől és a szorosra húzott nadrágszíjú sötét felhőkből aláhulló hótól inkább szólt a szélnek háttal álldogáló egyensúlyozásról, evésről, ivásról, na meg persze a sztorizgatásról, mintsem a parti tevékenységekről. Talán csak két-három bot került elő, Tóth Csaba és kedvese, Andi, valamint Csóri és Danna, majd kicsit később Biczó Zolcsi bontott botot. A fantasztikus finom kecskepörkölt mindenkit elnyomott, így amíg az újabb adag forralt bor és tea el nem fogyott, meg el nem kezdett sötétedni, addig nem is nagyon indult neki senki a halfogás reményégének.
Valahogy egészen addig nem hiányzott a találkozó névadója, a menyhal senkinek sem. Ahogy viszont sötétedett, mindenki egyre izgatottabb lett és sorra meredtek égnek a patronos spiccek, hullottak a kárászfejek, toccsantak a hatalmas súlyok a vízben.
Persze voltak, akik már nem próbálták ki magukat az év utolsó horgászatán, inkább érzékeny búcsút véve elindultak fűtött otthonuk felé.
Mi kitartottunk este fél nyolcig. Mérlegelnünk nem kellett, anélkül is egyértelmű volt, hogy ki viszi haza a hatalmas kupa trófeát. Csóri a tavaly alaposan feletetett helyén kiügyeskedett egy névadó, tigrismintás halat, mellyel beírta magát a történelmünkbe.
Fél nyolckor megindult a karaván hazafelé, csak páran maradtak, például Tóth Csabiék, ők még reménykedtek a szerencsében. Kitartóak voltak!
Megelőzendő a későbbi félreértéseket, vádakat, nem hagytunk magunk után szemetet, sőt még másét sem, akik előttünk hagyhatták ott, vagy a szél hordta oda, szóval mindet hazavittük szemeteszsákban!
Véget vetettünk hát a szezonunknak és vágyakozva várjuk a következőt, amelyet reményeink szerint március 15-én, szombaton fogunk megejteni, ha összejön, a Lajosmizse közelében lévő - stílszerűen - Haldorádó horgásztónál.
Összegezve az idei szezont - persze nem részleteibe menően, csak az érzelmi lényeget kiemelve - nagyon nagy öröm számunkra, hogy a szezonban ismét sikerült nagyon sok jó fazonnal összebarátkoznunk és a régi nagy fazonokkal továbbra is megmaradt az igaz barátságunk, várunk benneteket is ebbe a fazonos társaságba a jövő szezonban!
Addig is szeressük egymást, még az ellenségeinket is, ábrándozzunk nagy halakról, hajrá Haldorádó, békés, boldog és kellemes ünnepeket, boldog újesztendőt kívánunk mindenkinek!
Ne felejtsétek el, a fogási naplókat kitöltve időben leadni!
Szerző, fotók: Jeszy
