Minden szezon sajátsága, hogy van nyitánya és van lezárása, eleje és vége. Periodikusan mindig indul és befejeződik, hogy kis pihenés után ismét végrehajtsa azt, amire hivatott! Legyen az egy sportág, a mezőgazdaság bármely ága (innen származik az uborkaszezon szavunk is, ami végül sok minden másra is ráfogható), érvényes szórakozásra, hiszen van strandszezon és színházi évad is, de létezik például vadászszezon is, így miért pont a horgászatban ne lenne?! Igaz, ezek határai manapság már - köszönhetően több fanatikusnak - elmosódtak, de azért mindenki, minden élőlény tart egy kis pihenőt, amikor a vegetáció más dimenzióira építi létét. Mai kis karcolatomban a mi kis csapatunk idei szezonzáró találkozójáról olvashattok, melyben az általunk imádott Duna folyam, annak „szezonális” hala, a menyhal és az ekkor aktuális Mikulás is megjelenik.
Nehéz olyankor szezonzáró rendezvényt tervezni, amikor még el sem kezdődött! Az idén januárban próbáltam alkalmas időpontot találni annak a szezonnak a lezárására, aminek nem hogy a végét, de még az elejét sem láttuk… pont olyan mennyiségű havat hoztak északról a felhők, hogy még az optimisták sem tudták megmondani, lesz-e egyáltalán szezon az idén! Én azonban igyekeztem a Mikuláshoz, december elejéhez, Miklós névnaphoz kötődő rendezvényt az aktuális szombathoz kötni. Így lett december 8. meghirdetve, és reméltem, hogy majd minden nagyon kellemes lesz. Ahogy közeledett a dátum, egyre borúsabb hírek jöttek az időjárásról, egyre borúsabb felhők érkeztek, rakták le terheiket a földre, fehér lepellel borítva azt, ezzel okozva gondfelhőket a jönni akarók gondolataiban. Oda fajultak a dolgok, hogy a rendezvény előtt egy héttel már 20 cm-es hóval, viharos északi széllel és pontosan már nem is emlékszem, ezenfelül még hány sorscsapással riogattak! Ezek fenyegető terheivel kellett megküzdenünk - ha ezeket túléljük, akkor méltón zárhatjuk a szezonunkat! Így, utólag elmondhatom, óriási szerencse ért bennünket, megint kegyeibe fogadott Fortuna istenasszony!
A mai híradókat látva és a déli országrészbe hazatérők bejegyzéseit olvasva látszik csak, hogy kicsinyke országunk egy olyan zugában sikerült tanyát vernünk, ahol széltől, hótól védve tölthettük el ezt a szombatot, jó kedvvel, vidáman, kellemes társaságban, barátok közt és nem utolsósorban nem éhezve és a szomjúságtól sem sújtva!
Őszinte boldogság melengette lelkemet, látva a jelentkezők, mondhatom bátran, a fanatikusok hosszúra sikeredett névsorát, hiszen nagyon nagy összetartó erő kell ahhoz, hogy kortól, nemtől, tanultságtól, anyagi helyzettől, gondolkodástól, világfelfogástól és még ki tudja, hány dologtól függetlenül különböző emberek, különböző országrészekből egy célért jöjjenek össze egy zord napon egy lélekmelengető programra.
Reggel hatra maroknyi csapat várta egymást össze a találkahelyen, majd a folyam medréhez vettük az irányt, hogy tanyát verjünk és egy napra ismét - legtöbben az idén utolsó alkalommal - horgászok legyünk!
Mint minden más találkozónak, ennek is vannak már kimondatlan rituáléi, hiszen lassan magától értetődő a grillezés, a körözött, a forralt bor és tea készítése és persze fogyasztása, a tűzrakás, az ezzel járó tortúra feladatainak személyre szabása, a szemétszedés és nyilván a horgászat a menyhalakra. Többen soha nem fogtak még ebből a tigrismintásból egy példányt sem, így a rutinosabbjai nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy megtanítsák, és lehetőségek szerint hozzájuttassák horgásztársaikat első ilyen élményeik megszerzéséhez. Többen élhették meg első menyhalas élményeiket ezeken a rendezvényeken az elmúlt Mikulás-partykon.
Aztán vannak persze olyanok is, akiknek még nem jött el ez a pillanat, de ha jól láttam, sejtettem, nem is hajtanak rá annyira megveszekedetten, inkább veszik ki a részüket a szórakozásból, a szórakoztatásunkból! A baranyai kommandó tagjai - élükön a Mikuláspótló Gergővel - az idén nem (vagy alig) hoztak felszerelést, sőt amit hoztak, abból is párat (ismét) ott felejtettek… nyugi, Janó, hazahoztuk a székedet! Inkább jöttek a társaságért, ahogy Kefete is betegen jött el, igaz, csak este, de szép gesztus volt, hogy osztozott a jókedvünkben.
A reggeli helyfoglalás jól sikeredett a sóderes parton (nem véletlen, hiszen én találtam ki), mert széltől védett helyet sikerült találnunk, a csapadékról csak a kósza hírekből hallottunk, sár nem lehetett, hiszen erős fagy volt, így kellett ennél jobb?
A keménymag már tudta a dolgát, mindenki tette is. Az első a tűz csiholása, a reggeli ital és ételek előkészítése, kortyolása, majd pár óra fejben felkészülés után mindenki kitalálta a tutit!
Holi a tavalyi - pergető felszerelést felavató és amatőrként is, ebben a módszerben is babérokat learató - motyóit szedte elő ismét, hátha lesz ismét egy termetesebb balin, ne adj’ isten egy süllő a gumicsaliba rejtett horgain. Én a Kefete által kitalált márnázás-keszegezéssel igyekeztem eredményt produkálni. Mindhiába… mindössze a kesztyűimet sikerült alaposan besajtoznom.
Az időközben befutó újabb résztvevők nőtagjai igyekeztek a gyomrokat szilárd etetőanyaggal is kibélelni, hiszen kell a férfiembernek (is) az energia! Nőm a körözöttjét tálalta, Danna és Eszti kókuszos, Kálmánné Kriszti pedig sós sütikkel csalogatott a „konyhába” mindenkit, ahol még sok egyéb finomság is várt ránk. A mangalica szalámi nagy sikert aratott, hiszen 5 szál fogyott el belőle seperc alatt! Na, de ezért volt! A szerencsésebbje szemtanúja lehetett, amint ismét lesüllyedtem alkoholfogyasztóvá, mert kétszer is koccintottam velük az otthonról hozott pálinkáikkal. Bevallom, kellett a bélelés a gyomornak, egyrészt a jobb étvágyért, másrészt a vérkeringés fokozásáért! Persze, jobbára csak én hagytam abba két koccintásnál…
Kálmán Peti messzebbre vonult a tábortól és egy kiszögellésen próbált szerencsét, ami majdnem meg is jött, hiszen vehemens kapással jelentkezett nála valami vízi élőlény, de sajnos nem sikerült partra segítenie. Sokunk bánatára, pedig nagy szurkoltunk neki… mármint néhányan a halnak, néhányan Petinek. Mindenesetre felpezsdült az élet, látván, hogy van hal a teknőben! Mindenki intenzívebb próbálkozásokba kezdett, Fed balerina kecses mozgással futkározott a száz méterekre elhelyezett elektromos kapásjelzős szerelékéhez. Többször kellett tüzes vizet innia, hogy tisztuljon a hallása, mivel a jelzőiből semmi sem hallatszott a táborhoz. Dunadan is messzebb vonult, mert felismerte, hogy a tábor környéki horgászok nem feltétlen halat jöttek fogni. Csóri és Danna, Major Matyival és velem egy kupacban telepedtek le, inkább a gyengébb helyre, de nem messzire az életet jelentő tábortűztől, kajától, védőitaloktól. Végül ez hozta a legtöbb - mondjuk ki kerek perec, az egyetlen szóra érdemes - sikert…
Bár a reggelit még meg sem emésztettük, az ürülő pocakok már kérték az utánpótlást, ezért Misót kineveztük séfnek és nekiállítottuk a forró tárcsának, hogy rendezzen rajta látványkonyhát. Majdnem sikerült is, de a sűrű gőztől alig lehetett látni, mit művel. Valójában mindegy is volt, mert a végeredmény finom lett, így önfeledten kajáltuk magunkat ismét degeszre. Kevés bifidusz esszenziszt ettünk, de ott pocak nem is nagyon kívánta a kefirt…
A forralt bor már harmadszorra fogyott el, sőt már utánpótlásra sem volt remény, mivel a palackok kiürültek.
Jól belakva, frissült erővel vetettük bele magunkat a közeledő sötétedésbe és a menyhalak becserkészésébe. Mindenütt törtek a patronok, sercegtek a kések a kishalak szeletelésétől, csobbantak az ólmok a távolban és villantak a fejlámpák, ha valami rezdülés volt érzékelhető a spicceken. Sajnos nem estek túlzásba a menyusok, sőt egyáltalán nem érdeklődtek egyik csalink iránt sem, így eldöntöttük, ha este hatig nem lesz nagyobb mozgás, akkor összepakolunk és halkan eliszkolunk haza! Voltak, akik már hamarabb is elindultak, viszont Csapó Tibiék a sötétedés környékén érkeztek. Ők voltak a legrutinosabbak, hiszen tudták, hogy a menyhalakért nem kell korán reggeltől a parton posztolni. Igaz, így kimaradtak a napközbeni társasági életből…
Kicsit zavart, hogy a névadó hal nélkül aligha lesz teljes ez a nap, arról nem beszélve, hogy milyen fotóval fogom hitelesíteni a beszámolóban, hogy milyen rendezvény is volt itt?
Ekkor azonban Danna sikolya riasztott fel gondolataimból és keltette bennem fel a reményeket. Feszülten figyeltük a fárasztást és örömmel láttuk, hogy sikerült megszákolniuk egy nagyon szép - aznap a legszebb - menyhalat. Nem mértük, nem kínoztuk, hiszen király volt, mint külsejében, mint jelentőségében!
Közben megérkezett Kefete és Hajni, így elsőként újságoltuk el nekik a sikert. Rövid élménybeszámolót követően - mivel már jóval elmúlt hat óra - elkezdtünk összepakolni, hogy hazafelé induljunk, hiszen a hírekből ítélve sejthető volt, hogy némelyek hazajutása nem is lesz olyan egyszerű! Sajnos több jelentkező már nem volt az e napi porondon, így lezártuk az ötödik menyhalas Mikulás-partyt. Még egy kellemeset mosolyogtunk, ahogy Fed segít horgot szabadítani Miska nadrágjából, amivel félreértésekre adtak okot… majd Holi és Matyi ötletétől vezérelve rituális kulcs-elásásba fogtunk, ezzel szimbolikusan lezártuk a szezont.
A kegyes időjárásnak hálálkodva elbúcsúztunk egymástól és nekivágtunk a hazavezető végtelennek!
Már akkor terveket szövögettünk a tavasz eleji szezonnyitóra. Valami kis tóra szeretnénk menni, kis horgászat, kis evés-ivás, nagy barátkozás lenne a program. A helyszín még nem biztos, de akit érdekel, biztosan értesülni fog róla. Azt hiszem, tudjátok, melyik az a legnépszerűbb horgászportál, ahol ilyen eseményekről láthattok majd beharangozót!
Köszönöm, kedves barátaim, hogy adtatok a hívó szavunknak egy esélyt, hogy kitartóak és áldozatkészek voltatok, megharcoltatok a körülményekkel és nem csüggedtetek a halak csekély érdeklődése miatt sem! Lesz még jobb is, higgyetek nekem! Már az is lehet, hogy nem is túl sokára, mondjuk, márciusban! Addig már igazán nincs sok hólapátolás…
Mert horgászni egész évben, télen-nyáron nagyon jó!
Hajrá, Haldorádó!
Szerző, fotók: Jeszy
