Sokan bizonyára tudjátok és érzitek is, hogy bennünk (nézzétek el, hogy magamat is közétek sorolom), horgászokban mennyire nyomot hagy a horgászszezon végének közeledte. Felgyülemlenek az eltespedés, a semmittevés, az oxigén- és halhiány jelei, szinte már-már depresszióssá válunk, kötözködünk, ilyenkor az évközben kifogott halak képein rágódunk, cikkeket fikázunk, szóval kezdünk befordulni. Ám sokan nem is hinnétek el, de ilyenkor elég egy jó helyen, jó időben, a megfelelő hangnemben elejtett hívó szó, és azonnal rengetegen ugranak fel a foteljeikből!
Az idei évben a természet nem volt szűkmarkú… sem a csapadékot, sem a halbőséget illetően (és persze, az emberi felelőtlenség következményeként a katasztrófákat illetően sem). Halbőségen nem elsősorban a kapitális fogásokat értem, hanem hogy a feltételek kedvezőek voltak a szaporodásukhoz, ami megalapozta jövő halbőségére vonatkozó reményeinket!
Év közben mindenki lekötötte magát, dolgozott, amikor pedig nem, akkor igyekezett a hobbijának élni. Annak azonban az idén nem mindig voltak meg a feltételei úgy időjárásilag, mint útviszonyilag, így fokozottabban jelentkezhettek az elvonási tünetek némelyikünknél. Gondoltam egyet és a naptárra, valamint az időjárás-előrejelzésekre alapozva kijelöltem egy decemberi szombatot arra, hogy egy szezon- és évzáró vízparti rendezvényre próbáljak elcsalni pár embert. Csak néhány emberről sejtettem, hogy partner lesz egy ilyenben - főleg azokra számítottam, akik a tavalyin és tavalyelőttin is ott voltak. Nem reméltem, hogy lakodalom lesz végül, mert bár a menyasszony és a vőlegény sem volt jelen, mégis - bátran mondhatom - rengetegen jöttek össze!
December 4. szombatra esett, nem mellékesen két nappal a Miklós nap előtt, amihez mi, felnőttek már elég régóta a Mikulást kötjük, várjuk az ajándékait és persze, mi is adunk a többieknek, gyermekeinknek, barátainknak. Gondoltam, ha kitesszük a cipőt a hidegbe, hát miért ne lehetnénk benne mi is abban a lábbeliben, és ne csak várjuk a csodát, hanem tegyünk mi csodát, ajándékozzuk meg magunkat egy kellemes nappal a Duna partján!
Én láttam csodát! 33 fő jelentkezett be kis idő alatt, amitől minden kishitűségem és az addigi szervezésem is romba dőlt. Egyikért sem haragudtam, sőt… azonnal újraterveztem mindent. Ennyi embernek nem lehet csak úgy odavetni, hogy ha akartok enni, akkor ezt, meg azt, ennyit, meg annyit hozzatok. Nem szeretem a szervezetlenséget és azt sem szerettem volna, hogy valaki kimaradjon, akár rajta kívül álló okok miatt is, a jóból! Rendeltem hát pár próba grillcsomagot egyik „hentes” barátomtól (hentesnek talán hentes, de nem a klasszikus értelemben, hiszen az ország egyik legnagyobb húsfeldolgozó és kereskedő vállalkozásává nőtt mára fel), akinek disznóságait már régóta szeretem és fogyasztom is nagy megelégedettséggel. Ezeket otthon elkészíttettem, és persze leteszteltem azok „fogósságát”. Miután a nagy nyilvánosság előtti megjelenésre alkalmasnak találtam, megrendeltem belőle 33 csomagot, majd azon kezdtem agyalni, mi kell még ehhez, hogy változatos legyen az étkezésünk…
Nőm konyhaművészetének ismerete és persze a törzsgárda nyomásának hatására közel 5 kg körözöttet készíttettem, sok hagymával, 17 kg friss kenyeret rendeltem aznap hajnalra, plusz krumplit, nyers hagymát vettem, amit a parázson terveztem megsütni.
És ekkor jött a meglepetés, egy nagylelkű felajánlás, egy komplett vaddisznó pörköltnek, Zsákovics Imre barátunktól! Először nem fogadtam el, csak ha kifizethetjük, de ő hallani sem akart fizetségről! Olcsóbban nem lehetett megoldani, hát elfogadtam!
Na de nézzük az események sorát, ahogy az valójában történt. Reggel 6 óra (meg pár perc, mert nem tudok soha, sehova időben odaérni): solti benzinkút, reggeli gyülekező és kávé. Rettenet ült ki a szombat reggeli nyugalomhoz szokott benzinkutasok arcára, látva a tömeget, akik kiitták a készleteiket, mármint kávéból, mert az erősebb folyadékok zsebben lapultak és villantak fel rendszeresen!
Félóra „kávészünet” után elindult a karaván a Solt és Harta között lévő Teleki kastély mögötti Kalimajorba. Az aszfaltos úton nem is volt baj, hanem a felázott unió-kompatibilis földes, pontosabban sáros úton már némelyeknek feladta a leckét az a pár pocsolya! Holi a maga nagyvárosi stílusával kerülgette a szárazabb részeket, így negyedik autóként lett az első, aki elásta magát. Nekem és mögöttem három autósnak szerencséje volt, mert nem részesültünk az autótologatás, húzás-vonás megerőltető munkafolyamataiban, hanem már a tábort rendezgettük, amikor feltűnt, hogy nem érkeznek az előbb még karavánban haladó autó(so)k. Persze, lehet, hogy a tükörbe is kellett volna néznünk, akkor rögtön látjuk, de talán nem is akartuk látni…
Újabb félóra kellett, mire mindenki lejutott a partra, ekkor pár szó köszöntés, pár pohárköszöntés, aztán még néhány kupicaköszöntés és pár korty védőital következett, ami(k)től mindenki új erőre kapott. A banda két részre oszlott, egyik a nehéz fizikai szektor, amelyik fát vágott, gyűjtött a tűzhelyhez, amin főzni lehetett, és aminek a melege mellett melegedni terveztünk. A másik, diplomás, mérnöki gárda a pavilonunkat próbálta összerakni, miután a legutóbbi bevetésén elázott, megsemmisült az összeszerelési rajza. Nagy észmunkát követelt mindenkitől abban a reggeli metsző hideg szélben, de szerencsére az élő komputerek nem fagytak le!
Hamar napijegyosztás, horgászcuccok szerelgetése és bevetése következett, majd kezdődhetett a jövetelünk igazi célja, a hangulatos nap eltöltése. Ehhez több segédeszközt használtunk, úgymint forralt bort, forró teát, sülteket és persze a kimaradhatatlan jó kis házi (meg persze bolti) italokat. Ferike saját termelésű vörösborából saját receptúrája szerint olyan ütős forralt bort kreált, hogy annak elfogyasztása után szinte mindenki megnyalta a szája szélét és kért még egyet… vagy kettőt, hármat… négyet, ötöt. Előkerült a disznósajt és a füstölt kolbász, így a folyadékhoz szilárd anyagot is bevihetett mindenki a szervezetébe. Holi és Balla Csabi mint rutinos városiak gyújtottak maguknak egy külön tüzet (az legalább tényleg tűz volt, mert lánggal égett, nem csak füsttel), hamar körül is vették páran és ott is folyt az eszmecsere és a sütögetés.
A bázison Daniust neveztük ki tűzfelelősnek, de ő nem mindig volt a helyzet magaslatán, vagy a rendelkezésre álló fa volt túl vizes, mert ritkán láttunk lángolni vagy parázslani a „tűzhelyünket”! Azért végül csak sikerült sütnünk, főznünk rajta, tehát nem volt az annyira használhatatlan, meg Dani is meg tudta melengetni mellette a fázós lábbelijét.
Csajom közben etette a bandát - na, nem a dumájával, hanem az általa készített almás pitével, bociszelettel (véletlen a névazonosság, nem a barátunkból készült!) és persze a körözöttjével.
Mit szépítsük? Hideg volt! Pedig csak épphogy mínusz volt, de az északias, metsző szél alaposan ledermesztette az arcvonásokat, bár ez a hangulatban nem jelentkezett, a résztvevők mégis sokat tartózkodtak a pavilon alatt, amiből két dologra lehetett következtetni: egyrészt ott volt valamennyi szélárnyék, másrészt ott voltak az ital és étel utánpótlásaik! Imre barátunk kinevezte a pavilon egyik szélét konyhának és nekifogott a vadpörkölt elkészítésének. Mert olyan éhesek voltunk…
Közben a horgászatról sem feledkeztünk meg (na, nem én, én esélytelennek láttam magam ilyen profik között), de mivel kevés élő „kapásjelző” volt, ezért nagy valószínűséggel azt a pár kapást is észrevétlenül éltük túl. Röviden, senki nem fogott halat… vagyis pontosítok, szinte mindenki fogott, de csak csalihalat, a hozottból. Ha már itt járunk, Danius nagy bátorságról és barátságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy előző napon két nagy vödör kishalat szedett össze nekünk. Nem rajta múlt, hogy nem fogtunk semmit. Pedig a szolnoki kommandó - Kefete, Karesz és Sherpa - keményen nyomta az ipart, de hiába a tiszai rutin, itt makacs halak laknak! Persze Luigi és Koko sem tétlenkedtek, de nekik inkább bejött az almás pite, házi körte tesztelése.
A heves(i), de lélekben sem jeges különítmény hozta a formáját, a hangulatot mindig magas szinten tartotta, és bár Boci néha fáradtnak tűnt, nem hinném, hogy azért feküdt le a mínuszban az ernyője alá! Inkább a halakra összpontosított…
Elkészült a Zsákovics-féle vaddisznó pörkölt, ami inkább műalkotásnak volt nevezhető, mint egyszerű egytálételnek. Megmentett bennünket az éhenhalástól! Kicsit (mit kicsit, nagyon!) elhalkult a banda, mindenki cuppogott, evett, ivott, újratöltött és folytatta.
Kaja után mindenki eltunyult, emésztett és reménykedett benne, hogy halat is fog majd… valaki. Aztán egy bolond százat csinál (nem is tudom igazán, ki volt az első) módon, lavinaszerűen kezdtek elvonulni hazafelé. „Nyúlgerincek!”, mondtam minden menekülőnek. Menyhalas party, amiről nappal hazamennek, ki hallott már ilyet? Én három órakor szereltem csak össze a szerelésemet, hiszen menyhalat akartam fogni, ezért (is) jöttem!
Természetesen mindenkinek megértettem az indokát, fáztak, féltek a kifelé vezető úttól, meg ugye a nagyvárosi nép nincs hozzászokva ezekhez a körülményekhez!
Én megpróbáltam megmenteni a rendezvényt, mármint, ami a névadóját illeti. Eldöntöttem, megmutatom, hogy kell ilyen zord időben halat fogni! Sötétedésre már csak a nőm, Duba, Boci, Ferike, Dunapajti és én maradtunk, no meg a remény, ami utoljára hal meg!
Aztán megérkezett a reményhal… egy termetes géb, ami Duba horgára kéredzkedett fel. Örültem, hogy legalább nem lett haltalan ez a nap sem…
De szerencsére nem álltunk meg ennél a csúfságnál, fél öt után sorban rángatták a szerelékeinket a párductestű tőkehalak… de - mivel a rutin leginkább nálam volt - csak nekem sikerült végül a partra terelni kettő rettenetesen szép példány! Na, jó, csak az egyik volt rettenetesen szép, a másik csak szimplán szép volt…
Miután elkészültek a fotók, még egy futamot bevállaltak az egyébként már majdnem hazainduló Dubáék. Boci el is vesztett egy szép menyust, Dubának és Ferikének is voltak értékelhető kapásai, de hát ugye, ezek a halak sem estek a fejükre, tudták, hogy ki a profi!? Lehet, hogy a kabátom rikító színe is közrejátszott abban, hogy végül körülöttem sündörögtek ezek a téli hideg vízben és éjszaka elemükben lévő halak. Ha már itt tartunk… még reggel megkértem mindenkit, hogy ne cikizzék a sárga kabátom, ami egy másfél évtizeddel ezelőtti ballépésem következménye, akkor síkabátnak vettem, de világító mivolta miatt csak nagyon ritkán vettem fel. Most is csak azért mertem, mert Kefete azt ígérte, ő is felveszi akkor neonzöld kabátját! Ő végül nem merte…
Szerintetek azóta mit kapok miatta? Gané banda!
Most következzen pár kép arról a napról, csak úgy spontán:
A fázás és az előttünk álló kemény út miatti aggodalom legyőzött végül minden reménykedést. Összepakoltunk, eloltottuk a tüzet, szemetünket összeszedtük és elvonultunk haza. Pontosabban kiverekedtük magunkat a többiek által szétcsapott sáros, holdbéli kráterekkel tarkított úton. Többször éreztem az út egyenetlenségét, mikor hallottam, hogy az autónk fenéklemezén vonszoljuk magunkat egy-egy pocsolyában. Másnap elkélt a mosás, hogy előjöjjön az alapszín! A kipufogó azóta is hangoskodik…
Summázva az eseményeket, ismét sikerült egy jó hangulatú, barátságos napot összehoznunk, a körülmények ellenére mindenki jól érezte magát, legalábbis eddig még nem mert senki sem panaszkodni, remélem, ezután sem lesz olyan bátor! Köszönöm nektek, hogy a barátaimnak nevezhetlek benneteket és várlak a következő hasonló eseményen is! Most jön pár nap, amikor nem mehetünk a vízpartra, de idézzük fel ezeknek a találkozóknak a hangulatát, ami melegséggel tölti el a szívünket, így átvészelhetjük a nehezebb időszakot! Kitartást, kellemes ünnepeket és boldog újesztendőt kívánok mindenkinek!
Jeszy
Fotók: Dunaparti, Jeszy
