Számos megszállott horgásztársammal ellentétben én nem mondhatom magam egész évben aktív horgásznak, a többséghez hasonlóan nálam is évente csak egy nagyjából féléves periódust tesz ki a horgászidény. Nem volt ez másként a 2010-es évben sem, mert bár még november második felében is akadt kiváló horgászidő, begipszelt bokával mégsem ugrálhattam… Szóval, amikor ti még javában horgászhattatok, nekem már bőven jutott időm arra, hogy a négy fal között gyógyulgatva összegezzem magamban 2010-es horgászélményeimet; ennek eredményét szeretném most megosztani veletek. Előrebocsátom, hogy nem lesznek címlapra kívánkozó rekordfogások, de bízom benne, hogy így is szívesen olvassátok majd.
Az év első néhány hónapja horgászat nélkül telt számomra, de ez nem jelenti azt, hogy ne kísértem volna figyelemmel a Duna vízjárását, lévén Pesten lakom és Budára járok át dolgozni nap mint nap, tehát télvíz idején is árgus szemekkel figyelem a vizet munkába menet.
A horgászengedélyeket biztos, ami biztos alapon már januárban kiváltottam, de - mivel a hideget nem szeretem túlzottan, azt meg igen, ha reális esély mutatkozik arra, hogy már az első peca alkalmával összeakadjak néhány keszegfélével - március vége lett, mire először lejutottam a vízpartra.
Egy bodorkát, két küszt és három gébet sikerült mindössze horogvégre keríteni. Mégsem lehettem elégedetlen, hisz közel fél év után végre újra a parton tölthettem pár órácskát.
A tavaszi hónapok folyamán többször meglátogattam a Duna újpesti szakaszát, legnagyobb örömömre gyakran nem egyedül. Kisfiam, Botond hamar bizonyította, hogy érdemes volt erre az évre már neki is engedélyt váltani.
A vízállás nem mindig tette lehetővé a megszokott hely meghorgászását, de ilyenkor sem estünk kétségbe, pár száz méteren belül azért sikerült a vízhez férkőzni. Igaz, az ismeretlen partszakaszon még csekélyebb eredménnyel zártunk, de a környezet bőven kárpótolt minket az elmaradt fogásokért.
Néha azért halat is sikerült fogni, külön örömöt jelentett számomra, hogy hosszas tervezgetések után végre rászántam magam az évek során összevásárolgatott Cralusso úszóim alaposabb kipróbálására, ami néha hihetetlen eredményeket hozott számomra az előzőleg üresnek tűnő vízen. Aki ismer, az tudja, hogy nem halhegyekre kell gondolni persze, de egy-egy sütésre való keszeg azért jó esetben még nekem is bőven összejön egy 2-3 órás hajnali-reggeli horgászat alatt, ennél több meg nem is kell. Érdekes módon tavaly tavasszal többnyire bagolykeszegek jöttek szokásos helyemen, csak néhány jász, bodorka, illetve karikakeszeg színesítette a palettát. Gébekből is elég kevés jött (ekkor még) szerencsére.
A nyár érkeztével a Duna magas vízállása állandósult, ami remek apropót kínált arra, hogy próbát tegyünk olyan vizeken is, ahol a gyerekeknek is könnyebb sikerélményt szerezniük. Az első ilyen jellegű horgászkirándulásra egy közeli kavicsbánya-tavon kerítettünk sort, melyet elsősorban jó pontyállománya miatt ajánlottak a figyelmembe, de állítólag szép keszegek is élnek benne. Ez alkalommal már Réka lányom is elkísért minket, aki szintén szenvedélyes horgász - már amennyiben nem kell kapás nélkül tétlenkedni. Várakozásaimat felülmúló élményben volt részünk, ugyanis kiderült, hogy a víz apróhal-állománya is átlagon felüli. Bodorka, sneci, apró keszeg, kárász is akadt szép számmal horgaikra, s a sügérek, naphalak további változatosságot jelentettek. Nem csoda, hogy a nyár folyamán még vissza kellett ide térni.
Mivel rám nem jellemző módon pontyot is sikerült itt mindkét alkalommal fogni, a víz pontyállományára vonatkozó információk is megerősítést nyertek.
Ha nyár, akkor lehetőség szerint a sátrazást sem hagyjuk ki, szerencsére 2010-ben is volt rá alkalmunk. A család kényelmi szempontjait szem előtt tartva ilyenkor a kulturált kempingezési lehetőséggel rendelkező helyeket részesítjük előnyben az ősvadonnal szemben, de persze az nem baj, ha nincs tömegnyomor.
Az ilyen helyeken a peca mellett általában más szórakoztató elfoglaltság is akad, nálunk a strandolás, a játszótér és a csocsó is vonzó alternatíva az ifjúság számára, apa meg közben csak nyugodtan aszalódjon a tóparton, ha jólesik neki. Szerencsés esetben pár kiló fehérhal azért összejött akkor is, de ha őszinte akarok lenni, ez ebben az esetben számomra részletkérdés. A lényeg az, hogy mindannyian jól érezzük magunkat, és nyugodtan mondhatom, ebben nem is szokott hiba lenni.
A horgászat komoly(talan)ságát figyelembe véve ehhez hasonlóak azok a sajnos igen ritka alkalmak is, amikor a régi barátokkal jövünk össze egy-egy pár napos, horgászattal egybekötött dzsemborira. Ez 2010-ben sem maradt ki a nyárból, a hangulat nagyszerű volt, néhány kiló keszeg és törpeharcsa az áldozati bárány szerepét is vállalta, de ennél sokkal fontosabb, hogy újra sikerült találkozni, és hogy a szép környezetben jól kipihenhette magát mindenki.
A Dunára a nyáron mindössze két alkalommal tettem egy-egy néhány órás kiruccanást. Az első egy esti próbálkozás volt, a fogott halakat tekintve gyakorlatilag elhanyagolható eredménnyel. Ám a sötétség beálltával annyira megélénkült a vízi élet, hogy már csak a parttól pár méterre történt elementáris erejű rablások kifigyelése miatt is érdemes volt kiülni. Volt nálam szokás szerint szinte minden módszerhez való felszerelés, így pergettem is egy keveset, de eredménytelenül. Viszont az élmény kapcsán megszületett bennem az elhatározás, hogy egyszer végre kizárólag a pergetni is kijövök, hogy ne kelljen megosztani a figyelmemet a keszegnépség és a ragadozók között.
Úgy hozta a sors, hogy erre a pergető kiruccanásra már igencsak nyár vége felé kerülhetett sor. Egy kora hajnalon még teljes sötétségben, a parti csónakházat megvilágító lámpa fényénél állítottam össze a felszerelést. Nem vagyok gyakorlott pergető, így elsőre egy viszonylag nyílt részen álltam le dobálni, ahol nyugodtan kipróbálhattam néhány különböző műcsali dobási tulajdonságait, illetve mozgását. Mivel ragadozó halra utaló jelet a közelben nem tapasztaltam, hamar elhatároztam, hogy kissé akadósabb terep felé veszem az irányt, ami ezúttal a keszegezésnél már számos alkalommal bizonyított, általam jól ismert helyet jelentette. Még mindig sötét volt, amikor odaértem, de a parti növényzet között a közvilágításnak köszönhetően beszűrődött annyi fény, hogy a vízre hajló bokrok sziluettjét viszonylag jól ki lehetett venni. Első dobásom a bokor szélső, vízre hajló ágától legalább 3-4 méterrel beljebb ért vizet, ennek ellenére halk loccsanást véltem hallani közvetlenül az ágak mellől egy ütemmel azután, hogy wobblerem vizet ért. Azonnal tudtam, hogy másodikra akár a műcsali elvesztését kockáztatva is, de meg fogom próbálni közvetlenül az ágak előtt felkínálni azt; és úgy is lett. Először örültem, mert hallottam, hogy a bokron túl ugyan, de legalább csobban a wobbler. Aztán egyből megemelkedett az adrenalin-szintem, amint éreztem - illetve a bokor bólogatásából haloványan láttam is -, hogy nyújtózkodásom ellenére zsinórom a szélső ág vége felé fennakadt, úgyhogy igyekeztem fahalamat egy jól időzített, viszonylag erőteljesebb rántással az ág fölött átlibbenteni. A mindent eldöntő mozzanat végén a csali valóban átrepült az ág fölött, és amint vizet ért, hatalmas robajjal vetette rá magát valami mohó jószág. A pár perces kézitusa során először kisebb harcsára gyanakodtam, csak amikor már a merítőben volt, akkor tudtam megállapítani, hogy egy szép balinnal hozott össze a sors. Érdekesség, hogy a merítőben kiesett a szájából a wobbler, valószínűleg nem is akadt egyik horog sem, hanem csak az egész csali beékelődött a szájüregbe - már amennyire a szákolásnál láttam és friss, horogütötte seb hiányából kiindulva rekonstruáltam a dolgot.
Olyannyira meg voltam ezzel a szép fogással elégedve, hogy utána jó ideig nem is igazán kívánkoztam a vízpartra, egészen szeptember végéig, mikor is a VII. Duna NHT-n volt jelenésem. Nos, ide szokás szerint nagy reményekkel érkeztem és a rendezvény most sem okozott a csalódást - a részleteket Jeszy beszámolójában már olvashattátok. Igaz, hogy a halfogást tekintve szokás szerint nem dicsekedhetek, de jó volt egy remek társaságban, egy igazán élményszámba menő horgászversenyen részt venni, ahol bizony a vetélytársak jelentős hányadától volt mit ellesni.
Ekkor tehát már jócskán benne jártunk az őszben, de a java, a fő márna- és nagydévér-szezon - melyet minden évben különösen várok - még előttünk volt. Nos, októberben kétszer sikerült kijutni a Dunára. Az első alkalom a gyerekeknek örömpeca volt, néhány tucat géb vesztére, viszont a környékbeli macskák őszinte örömére.
Másodszorra - mint utóbb kiderült, az év utolsó pecája alkalmával - már csak néhány kóbor géb mentett meg minket a totális betlitől, úgyhogy a márnák és a nagy testű keszegfélék továbbra is adósaink, így aztán miattuk jövőre is muszáj lesz minél többet visszajárni, hátha összefutunk végre egyszer!
Számomra, számunkra tehát ennyi volt a 2010-es horgászszezon. Ha abból indulok ki, hogy összesen 10-15 alkalommal áztattam a zsinórokat az év folyamán, zsákmányom összmennyisége pedig 15 kiló körül lehetett, ebből mindössze 3 db nemes hal mintegy 6 kilós összsúlyban, akár szomorkodhatnék is, hisz sokszor egy pár óra alatt megfogható ez a halmennyiség. Ha azt is figyelembe veszem, hogy diákkorom óta talán csak egy olyan év volt, hogy ennél többet horgásztam, máris vidámabb a kép. Ha még azt is megemlítem, hogy általában ennél is kevesebb éves összfogással szoktam zárni, a 3 nemes halnál többet egy adott szezonban nem fogtam vagy 10 éve, lehet, hogy sokan ki fogtok nevetni, de ez sem igazán tudná a kedvemet elrontani. Számomra mindezeknél sokkal többet jelent az a rengeteg élmény, melyeknek e horgászkirándulások során részese lehettem, s a legtöbbet az, amikor gyermekeim arcán látom viszont a halfogás örömét. Így aztán azt hiszem, nem csoda, hogy én a magam részéről elégedetten gondolok vissza a mögöttünk hagyott horgászidényre és őszintén remélem, hogy sok hasonlóban lesz még részem, részünk az elkövetkezőkben!
Írta: Muzsik Zoltán (Muzo)
Fényképek: saját, illetve barátok által készített fotók
