Történetem úgy kezdődött, hogy Huszák László, akiről még nem tudhattam, hogy jó barátom lesz, írt egy e-mailt, hogy meginvitálna Szerbiába, a kanizsai Tiszára. Levelében elmondta, hogy figyelemmel kíséri írásaimat, és hogy örülne, ha együtt horgásznánk Kanizsán. Nos, mondanom sem kell, örültem ennek a lehetőségnek, így örömmel elfogadtam a meghívást. Még most is teljesen fel vagyok pörögve, ahogy a képeket nézegetem és próbálom megfogalmazni azt, amint most eme írásban szeretnék Veletek megosztani.
Úgy tűnik, sokasodnak a horgászbarátaim, ami több okból is jó, sok barátra tehet így szert az ember és sok vizet ismerhet meg. Lacival a levélváltás után, a horgászat előtt pár nappal találkoztam személyesen is, kicsit elbeszélgetve sok érdekességet meséltünk egymásnak és természetesen felspannoltuk a horgászkedélyeket. Megbeszéltük, miként legyen a túra, majd egy április végi napon belevágtunk! Laci hozott és vitt, melyért így utólag is köszönet jár neki, valamint helyismerete és nyelvtudása révén segített boldogulnom külhonban. Azért külhon, hiszen Kanizsa - vagy ahogy a helyiek körében is elterjedt, Magyarkanizsa - 80%-ban magyar ajkúak lakta.
Hajnalban léptük át a határt Röszkénél, és bizony izgatott voltam, hiszen most először jártam külföldön.
Lacival megbeszéltük, hogy a Tisza parton találkozunk egy jó barátjával, Petrics Ákossal, aki a közelben él és gyakran horgászik a folyón. Út közben feltűnt, hogy az első település, Horgos elég szegényes volt, de a központba érve mintha csak Szeged belvárosában lettem volna. Betértünk egy pékségbe is, ahol csak magyar szót hallottam és vettünk két isteni finom kiflit, mely idehaza nemigen akad. Hamar leértünk Kanizsára a Tiszához, ahol hidegzuhanyként ért bennünket az autók tömkelege. Helyet a kövezés elején találtunk, a part végig be volt foglalva a horgászok által. A másik nagy szívfájdalmam az a rengeteg szemét volt. Mindenhol, a parton, a víznél, a vízben… Szörnyű! De mielőtt bárkinek is elvenném a kedvét, becsületükre legyen mondva, hogy épp szemétszedő akció volt és ahogy partról, úgy csónakból is szedték a szemetet a vízről, a bokrokról, a partról. Szépen megtisztították a környéket, a zsinórkötegeket is összeszedték.
Reggel épphogy nekiláttunk a pakolásnak, hamar megérkezett Ákos, akiben szintén remek barátra leltem. Némi beszélgetés után - és közben - folytattuk a pakolást, most már hármasban gyúrtuk az etetőt, élesítettük a botokat. Laci már bedobott, míg az etetőt gyúrta, én pedig a rakós botomat állítottam össze.
Ekkor természetesen még nem tudhattuk, hogy megannyi bakin, bénázáson és nevetésen kell átesnünk… egészen addig, míg el nem kezdtem a szerencsétlenség sorozatot. Mutogattam rakósomat a többieknek, a szerelékeket, majd a gumit is kihúztam, ám az elszakadt. Nem hittem a szememnek. Majd rá kellett jönnöm, hogy befűző drót sincs nálam. Egy kölcsön kapott vastag damillal megoldottam ugyan, de mint kiderült, a gumi elöregedett: szakadt, akár a cérna. Elővettem a másik topot, de az a gumi is szakadt. Mindent vittem, csak pótgumit nem. Laci megjegyezte poénosan, hogy ma az Isten is úgy akarja, hogy feederezzek.
Közben Ákos leakadt. Elvesztette feederes szerelékét a második dobásra. Jó kis kezdet… Aztán Laci is leakadt, és a halak se mutatkoztak. Na, szép, gondoltuk, így hamar odébb pakolásztunk, amennyire lehetett. Szinte egymás ölében ültek a horgászok, ahogy mi is.
Érdekes volt látni, hogy a helyiek tőlünk lejjebb főként bolognai botokkal horgásztak, úsztatva, a többiek fenekeztek. Mi szépen, ügyesen feederekkel voltunk felszerelkezve, ami persze nem mentett meg minket a beszakadásoktól. Ráadásul a szél is iszonyatosan fújt, és ha mindez nem lett volna elég, még a nyárfaszöszt is vitte a víz. Folyamatosan, állandó bosszúságot okozva rakódott rá zsinórjainkra.
Közben Ákos megmentette a napot a betlitől, ugyanis gyönyörű laposkeszeget akasztott. Meg is csodáltam, hiszen odahaza ritkaságszámba megy, ha valaki ekkorát fog.
Később valami nagy uszadék fa is elénk került, melyet merítő szákjaink segítségével sikerült partra futtatni. Közben Ákos kiszedett egy hólapátnak tűnő valamit a vízből, és Lacinak mutatva konstatálta, hogy mekkora lapátkeszeget fogott. :-)
Volt egy kutya is a parton, szegény nagyon sovány volt és éhes, valószínűleg a horgászok alamizsnáin élt. Én is dobáltam neki hol a kajámból, hol az etetőmből, de volt, hogy nem figyeltünk pár másodpercre és nyakig benne volt az etetőanyagos vödreink valamelyikében.
Bár hal nem nagyon jött, mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre jobb lett a kedvünk. Bár mind nagyon sokat zsörtölődtünk a körülmények miatt, sokat nevettünk magunkon és egymáson, hiszen továbbra is bénáztunk, miközben lestük, ahogy a helyiek bolóval fogják a keszegeket. Végül Lacira is rámosolygott a szerencse, neki is halszagú lett a keze. Tulajdonképpen már csak én voltam hátra, tehát a vendégnek kellett volna még összehalaznia magát, ami egyelőre még váratott magára.
Közben megérkeztek a halőrök is. Apropó! Nem is mondtam még, Laci említette, hogy ha jön a halőr, nála kell fizetni. A napijegy 1000 dinár volt, mely 2500 forintnak felel meg. Ákosnak van engedélye, ami kb. 6500 dinár, csakhogy (!!!) az ország összes vizére jó! És nálunk miért nincs ilyen?! Megveszem az évest Atkára 24e.-ért, megveszem a Tiszára 14e.-ért, megvehetem a Balatonra is akár 60-ért, itt pedig megveszi az ember potom pénzért és az utolsó kanálistól a Dunáig mindenre jó? Nem semmi… A halőrök is normálisak voltak, próbáltak velem valahogy magyarul kommunikálni, végül jött a segítség Laci személyében.
Ami zavaró volt, hogy az egyik csónakos fogta magát és szinte a zsinórjaink közt pöfögött el ladikjával. Otthon legalább erre figyelnek. Persze itt is tisztelet a kivételnek.
Kifizettük a napijegyet, persze úgy tűnt, fölöslegesen, hiszen halat még igen keveset tudtunk felmutatni, én pedig egy darabot sem. Hiányzott a rakós, de annyira fújt a szél, hogy rájöttem, úgyis el kellett volna tennem. Sajnos a feederen is nehezen láttam, hogy kapásom van-e, netán a szöszök, ágak rakódtak a zsinórra, esetleg a szél és a hullámok billegetik a spiccet… Mindenesetre próbálkoztam, hiszen kapást akartam végre kicsikarni.
Elég reménytelennek tűnt a dolog… míg Laci kitartott, Ákos ismét arrébb ment. Most feljebb ült le, én pedig lejjebb telepedtem kicsivel. Apránként fogyatkoztak a horgászok is a parton, szép lassan elszeleltek a közelünkből, már csak a lenti bolós horgászok maradtak.
Lacinak igencsak javult a helyzete, hiszen a kezdeti kapástalanságot, majd a néha beugró keszegeket felváltotta a sűrűsödő kapás és fogás. Kezdett nagyon bejönni neki a dolog, hiszen elkezdte sűrűbben kiszedni a jobbnál jobb laposkeszegeket.
Ákosnak is kezdett bejönni a dolog, hiszen Ő is fogott néha egyet-kettőt, bár szó, ami szó, még mindig akadt a terep előtte. Már nem is tudom, hányadik alkalommal szakította be a teljes szerelékét, vagy előkéjét.
Közben folyamatosan fel s alá mászkált a kutyus, mely kunyizott mindhármunktól, és hol itt, hol ott kötött ki, attól függően, kinél talált éppen valami harapnivalót. Egyszer odanéztem Ákoshoz, és odaszóltam, nézze már a kutyát, hiszen nyakig benne volt az etetőanyagos vödrében. Jót nevettünk ezen is, de szegény kutyát odaette a fene ismét hozzám, mialatt én épp a horgomat tekertem ki. A szerelékemet ezért olyan gyorsan húztam ki, amitől mögém, a vadszederbe pottyant. A kutya odaugrott, hátha valami kaja, én pedig megrántottam, hogy kijöjjön. Ki is jött, de a horog azzal a lendülettel beakadt a kutya fülébe. Én megijedtem, hogy majd megugrik és az istennek se tudom majd kiszedni belőle, mert megharap, ezzel szemben a „csóri” kutya tartotta a fülét és nézett rám árgus szemekkel, hogy ez a tökkelütött mikor szedi már ki a horgot a füléből. Laci elkezdett nevetni, de úgy, hogy levegőt alig kapott, és szólt Ákosnak, nézzen már oda, Dani megakasztotta a kutyát. Lett is nagy röhögés, én odaguggoltam, és az éppen csak bőrfelszínt fogó horgot óvatosan leemeltem az eb füléről. Aztán kitört a nevetés, már tényleg mindenen nevettünk, hogy mennyi hülyeséget és bakit elkövettünk idáig, na meg a kutyán is, hisz úgy tartotta a fülét, mintha minden nap megakasztaná valaki szerencsétlent. No de mielőtt állatkínzás vádja érne, nem igazán fogta a horog, sebet nem ütött, emellett nem ezen, hanem a helyzeten és egymáson nevettünk :-)
Jaj, gyerekek, még most is könnybe lábad a szemem, köszönöm Nektek!
Hiszen csakugyan volt min nevetni, a szösz, mely eldugította a gyűrűket, sikeresen megakadályozta szerelékünk szabályos ívű vízbe juttatását, ezzel szemben előbb rakétamód a levegőbe vágódott, majd a lábunk előtt toccsant. Én legalább három ilyenre emlékszem esetemben, de Ákos is eltörte egyik feeder spiccét, ugyanakkor Laci is szaggatta befelé a szerelékeket. Tragédia!
Már olyanokon kezdtünk viccelődni, mit kezdenének itt a profik, akár Döme Gábor. Persze Laci kedveli Gábor írásait, videóit, a szerelékeket is használatukat is Tőle leste el, így nem is csoda, ha annyira sikeres volt, hiszen beért az etetése. Sorra fogta a szép keszegeket, míg én csak ültem és néztem a spiccem. Próbáltam már mindent, de kiderült, hogy a horog, az előke és a csali is nagyjából azonos, csak én nem akasztottam ki a zsinórt a klipszbe, míg Laci igen. Én idegenkedtem kissé ettől a módszertől, félve a szerelék szakadásától (de erre még kitérek). Végül nagy nehezen nálam is megtört a jég. Meglett életem első Szerbiában fogott hala, egy szép karikakeszeg! Rendkívül boldog voltam, de az furcsa volt, hogy nem láttam kapást, kitekeréskor vettem észre, hogy valamit vontatok, és már amikor azon kezdtem zsörtölődni, hogy valamit mindig vontatnom kell, észrevettem a hal ezüstös csillogását, mely szebben csillogott számomra, mint egy ékszer!
Miután a tömeg kezdett eltűnni, Ákos újfent másik helyre ült, immáron véglegesen, alattam foglalt helyet. Ezt nem is bánta meg, hisz itt már szinte alig akadt le és elkezdte fogni a keszegeket.
Már annak is örültem, ha nem akadtam le, vagy ha mégis, legfeljebb annyira, hogy csak egy előkével lett kevesebb, de csak izgatott, hogy a többiek fogják a halat én pedig nem. Közben meglett második halam is egy laposkeszeg személyében, ám ez is kapás nélkül érkezett. Később megjött a harmadik hal is, de amíg nem akasztottam be a zsinórt a klipszbe, addig mondhatni, csak vaktában dobáltam. Végül Laci javaslatára rászántam magam, és láss csodát, a sűrű dobások miatt kialakult etetősávra jöttek is a keszegek. És ezek már végre jókora, látható, erőteljes kapásokkal érkeztek. A többieknek úgy rázták a spiccét, mint a nem normális, örültem, hogy végre nekem is kijut a jóból. Igaz, már nem olyan ütemesen jöttek, mint órákkal előtte társaimnak.
Mint említettem, ha alábbhagyott a figyelem, a kiskutya valami borsot tört az orrunk alá. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Ákos mellett a kutya egy jókora keszeget fal. Meg is kérdeztem tőle, hogy azt ő dobta-e neki, mire odanézve meglepődötten förmedt rá, de mire észbe kaptunk, már a hal fejét megette, így aztán hagytuk, fejezze be, amit elkezdett. Kicsente a szákból, mert később is ott koslatott.
Nem tudom mit is mondhatnék még, hiszen annyi jó élmény van, melyet leírhatnék, de alighanem kevesen lennének, akik győznék türelemmel. Így aztán hogy túl unalmas ne legyek, a végére már képeket szánok, beszéljenek azok!
Végül eltelt ez a nap is, habár nagy mennyiségű halat nem fogtunk, temérdek élménnyel gazdagodtunk. Ezúton köszönöm újdonsült barátaimnak a szívélyes fogadtatást és a sok nevetést. Ákos még maradt egy félórácskát, mi viszont összepakoltunk, és hazamentünk, hiszen a határon még át is kellett menni, ami nem 5 perc várakozással telt…
Írta: Szili Dániel (Danius)
Fotók: Huszák László(Huszaklaszlo), Danius
