Szerencsére az idei nyár sem múlt (hogy is múlhatott volna el?!) nyár nélkül, H3, balatoni villámnyaralás, horgászat, Willyék nélkül és persze nélkülünk sem! Mert nem telhet el nyár Balaton nélkül… ki nem hagynánk! Nem okoztunk az idén sem túl nagy gondot, felfordulást, csak élveztük a rekkenő hőséget, a víz ízét, a halak ízét, persze előtte a zsákmányszerzés örömének ízét. Mégis emlékezetes bonyodalmak részesei lehettünk ismét, amik emlékezetessé teszik ezt a nyarat is. Ha érdekel, milyen élményekkel gazdagodtunk, kérlek, görgess lejjebb és olvasd el élménybeszámolómat, gazdagodjatok ti is! (Lám, vagyonossá teszek minden olvasót… még erre is képes vagyok!)
Csak a száraz tényeket olvashatjátok innentől, nem kenyerem a túlzás, a nagyítás. Na, jó, néha nagyobb és több halat fogok, legalább is álmomban, mint szeretném, meg amekkorát sikerül valójában, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedüli horgász a Földön. Sőt, előfordult már, de sosem ismerném el, hogy vezetés közben elfelejtettem bekapcsolni az övem, esetleg kicsit még túl is léptem a sebességhatárokat. Volt már, hogy rosszabbat gondoltam valakiről, mint amit kimutattam, nem mondtam a szemébe a teljes véleményem, nehogy megsértsem, így még ezzel is őt védtem. Most is van olyan, akire nagyon haragszom, mégis mosolygok, és félreérthetetlenül kérem, hogy ne okozzon nekem kárt, hátha a szép szavaktól rájön, hogy valamit rosszul tesz velem szemben… de persze, nem ezért vagyunk most itt a monitoron, hogy az én személyes sérelmeimet vázoljam ködösítésekkel körítve (ennek megértésére még lehet, egyszer sort kerítek), hanem a júliusi balatoni nyarunkat jöttem elmesélni.
Szóval: nyaralás nálunk még nem kezdődött hétfőn, szinte soha. Mindig van valami hét eleji teendőnk, ami miatt kedden, szerdán, vagy még később indulunk és a hétből lesz így fél hét, negyed hét, vagy extrém esetben akár hajnal három is. Most példának okáért 5 és fél nap lett… Arról már nem is beszélve, hogy a vége sem kerek, a vasárnap az nem dél, vagy ne adj’ Isten délután, és szinte sosem este. Nem, nálunk a vége is fél hét, vagy fél nyolc… Nem tudom, mivel az utóbbi években nem járunk külföldi nyaralásokra, hogy a repülőjáratot mennyire lennénk képesek lekésni pár halaszthatatlan dolgunk miatt… No, de semminek sem a vége az eleje, így kezdjük a nulladik napon, lássuk szép sorjában!
Egy január eleji este döntöttünk és foglaltunk. Nem variáltunk, nem kísérleteztünk, mert olyan helyre mentünk, amit már sokszor kipróbáltunk, megfelelt, tetszett, nem értek kellemetlenségek, hát jó lesz ismét! A hely így adott, az időpont még stabilabb, hiszen a H3 hetében egyébként is Fonyód a világ és a Balaton közepe. A terv megszületett, mi partnerei voltunk magunknak, tehát összeállt az idei balatoni nyaralásunk, mint a krumplis tészta hidegen. Csakhogy ez már a melegben volt…
Kezdődhet a készülődés. Az idénre nem terveztünk égrengető túrákat, turnékat. Nem akartam fellépni sehol, csak Willy fehérre mázolt dióhéj csónakjának világot jelentő deszkáira. Vágytam már a sok apró, de vízilovakat megszégyenítő erejű harapásokat produkáló szúnyogokkal való küzdelemre, a keszegek és „egyenpontyok” támadására, talán egy-két harcsára is, Willy halászleveire, Margó sült halaira, napi többszöri lábáztatásra a langyos „tengerben” és végül, de nem utolsósorban a családommal való teljes testsúlyban való odaadó törődésre. Lányom napokkal korábban kapta meg diplomáját, így még azt is bevállaltam, hogy ennek örömére egy korty szeszesital is legördülhet(ne) kiszáradt torkomon. Ez meg is történt… a betyáros Rúzsa Sándor borából sikerült pár nyeletnyit magamba és a poharaink összekoccintása árán a barátainkba is beleerőltetni!
Ez a (majdnem) hat nap csak miénk! Vagyis a tiétek, vagyis az övék… szóval mindenkié! Mivel kevés egyéb tevékenységre készültem, mint a nyaralás, a horgászat, a pihenés, ráadásul már kezdek (nagyon alapfokon, persze) értője lenni a balatoni pecának, nem erőltettem túl az előkészületeteket: pár zacskó átlagos etetőanyag, esetemben Haldorádó Ananászos és Timár Dévér mixes, két nagy vödör áztatott, főzött, kefiren érlelt kukorica, némi pellet etetésre és némi vegyes kukoricás, magos, pelletes csali a horgokra. Botokból csak pár feedert, egy pergetőt (mondjuk, ezt nem is értem, miért?), egy harcsázót vittem és a hozzájuk való orsókat, kis kiegészítőket, apróságokat. Valójában tisztában voltam vele, hogy az eredményességem érdekében egyrészt Willy fog ellátni a legtutibb cájggal, másrészt, ha mégis egyedül kell a móló végén pilinckáznom, akkor is legyen minden adott a sikerhez.
Nem is fárasztalak benneteket az apróságokkal, problémamentesen odaértünk. Kivételesen nem autópályán mentünk, hanem kis kerülővel (ami ráadásul rövidebb lett, mint a pályán) országot láttunk. Végre a Szúnyog-szigeten vagyunk!
Gyors pakolás, helyfoglalás a helyi illatok magunkba szívása, elvegyülés a környezetben és máris jöhet a fő attrakció!
Willy a tiszteletünkre szabadságot vett ki, hogy nagy fáradtságok árán szerezzen aktív pihenést nekünk. Mindig lenyűgöz fáradhatatlan szívóssága, teljes testsúlyú odaadása, amiben szinte sosem vehető észre a lehangoltság, a fáradtság, mindig igyekszik pozitív élményeket begyűjtetni a környezetével, barátaival!
A fogadásunkra feltálalt halászléről már szinte említést sem kéne tennem, annyira alapvető. Margó keze munkája és persze Willy receptjének köszönhetően a dorogi bányászüdülőből származó tányérok gyorsan kiürültek és - a bőséges készletek erejéig - újratöltődtek.
Na de sok kajának meglesz a böjtje, ha más nem, hát a nagy pókhas, sok beszédnek meg sok az alja, menjünk a vízre, vár már ott a sok harcsa! Mert igen, első este kuttyogatásra vetemedtünk. Pontosabban én csak méla lesben bámultam a hatalmas dugókat, melyik a hullámzás és melyik a harcsaszáj okozta mozdulat, Willy meg kalapálta a vizet és magában woodoo imákat mormolt a balatoni harcsák istenéhez, hogy szánjanak minél előbb meg minket, majd pedig elégedetten menekülhessünk a közben vérszomjassá váló szúnyogok áradata elől! Persze, ebben sem sikerült tökéletest alkotnom, mert hat kapásunk volt, de ebből kettőt sikerült kis ideig megakasztanom, a kettőből csak egyet sikerült fárasztanom és megnéznünk is. Kicsi volt, így nem is bántam, hogy leakadt, mielőtt ügyetlenül a szájába próbáltam nyúlni, hiszen amúgy is amnesztiát kapott volna. Bevállalom - mert ez az igazság -, hogy én bénáztam el, mikor pumpáltam fel a harcsát, kerestem egy merítőt, amire Willy higgadtan közölte, minek ennek merítő, harcsát szájba nyúlva szedünk ki! Erre én kicsit vonakodva lettem volna - első „ijedtségemben” - képes, így a pár pillanat mélázás okozta a halvesztét. Bevállalom…
Arra azért nagyon jó volt ez az este, hogy átitatódhattam a Balaton illatával, hangulatával és újra ráébredhettem, mennyire megszerettem ezt a csodálatos vizet, aminek valóban harapható és szagolható íze van!
Felvillanyozódva - persze nem szó szerint, csak lelkiekben - tértünk nyugovóra a másnap hajnali ébresztő terveivel, melyben a pontyok kerültek látótérbe. A várható kánikula miatt nem lehetett tervezni hosszú túrát, mindössze annyit, amíg gyorsan megfogjuk a kvótát és már tekerünk is befelé. Ja… ahogy azt Móricka elképzeli! De a remény hal meg utoljára, meg az, aki reménykedett benne! Lehet, hogy örökéletű leszek?
Reggel fél öt, Willy csónakja körül pipiskedek, vizes sem akarok lenni, de a parton sem kellene maradnom, mit tegyünk? Hát persze, mint egy angol lord, száraz lábbal lépek a tengerre. Willy közben hónaljig vizes, amíg alám igazgatja a csónak orrát a móló kövezésén… ó, köszönöm a figyelmességed, Willy! De te mitől vagy ennyire vizes? (Nem szemtelenkedek többet, megígérem…)
Willy fejében - ezt már megállapítottam régebben is - halradar nőhetett az évek folyamán, ha nem azzal együtt született, ugyanis ránéz egy csendes vízre és máris derékszögben elkanyarodik, mondván: „ott fürdik a hal!”, majd másik irányba tekeri a kormányrudat, mert „ott még nagyobb ugrott, láttad?”. Na, ez így telt fél hattól hétig és én minduntalan csak bólogattam, hangosan bizonygattam: „bizony láttam… mekkorák voltak?!” Volt természetesen, amit valóban láttam és volt, amit csak szerettem volna látni, de hiszek a csodákban, meg Willyben is, így mentem, amerre a csónak vitt. Hét órakor végre találtunk egy olyan helyet, ahol kis területen több ugrás is volt és ahol hatalmas pontyok voltak feltételezhetőek.
Nosza, csali fel, horog be, néma csend és figyelem, fegyelem! De azért halkan beszélgetni, fecsegni csak szabad, nem?! Legalábbis nekem…
Hát, ami ott volt, az szemnek és agynak csak hosszas türelmi idővel fogható fel! Már úszóállításnál billent a bóbita,- persze nem az én botomon, nehogy megsértsem a mentorom elsőbbségi jogát - burjánzott a víz, feszültek az alkar izmai, verejtékezett a homlok, termelődött az adrenalin. Majd lendült a merítő, tompán puffant a csónakdeszka és az addig a tüdőben rekedt nagy levegő süvítve távozott. Megvagy, öregem!
Pár marék kefires kukorica megint be, csali mellé és folytatódhat a figyelem! Persze megint engedtem Willyt érvényesülni, mert mégiscsak hogyan nézne ki, hogy egy jöttment alföldi vendég alázza a helyi rutinost?! Megint fáraszt… ponty ismét, csak ez kisebb, mint az előző. Merítés, fotó, ez pontyzsákba kerül, mert levesnek éppen jó méretű. Újabb kefires kukorica repül, újabb csali csobban, majd ismét figyelem. „Te, figyumá… most már jöhetnék én is?” Ezt a kérést hallhatták a halak is, mert lám, kétszer is én jöttem! Nem voltak nagy küzdelmek, de a halak annál szebbek, hiszen én fogtam őket! Zsákba kerültek, mert a közelgő hétvégén sok éhes jó barát várja majd a vendégváró halászlevet, amiből nem hiányozhattak a helyben fogott pontyok.
Rövidre zárva ezt a reggelt: alig több mint egy óra alatt megfogtuk a kvótát, amiből pár zsákban macska, akarom mondani zsákban ponty is lett, így a nagy hőség és napsütés elkerülése érdekében kihajóztunk a bekötőbe… vagyis behajóztunk a kikötőbe, nyilván megártott a sok nap!
Napközben szabadprogram lehetőséget kapott a család, amiben a fürdőzés volt a fő attrakció, amiről a helyi tó gondoskodott, meg persze pár finom falat, amit párom biztosított. Áztattam az áztatnivalóimat, megnéztem a fonyódi nagy strand életét, megkóstoltam a drága és éppen ezért kellően kis adag „olasz” fagyit, szomorúan láttam, hogy elbontották a csúszdát - nyilván nem volt rá igény, vagy valami felsőbb érdek parancsára lett szükségtelen - ezzel egy nagy sebet ejtve az itt nyaraló gyerekek és sok esetben kalandvágyó felnőttek várakozásain! Sajnos van ilyen… szóval, a strandolás letudva!
Szerdán - egy kiadós delelés, egy kis vitaminpótlás, pár korty hűvös-édes fehérbor elkortyolását követően ismét „tengerre magyar!” jelszóval cserkeltük a Balaton habjait, pontosabban a kertek alját, ahogy az ottani helyiek nevezik… Van még idő, van még hely a fogásiban, hiányzik még az élmény, meg persze pár hal is, nosza, menjünk hát és fogjunk halat! Nyilván a napi elvihető mennyiségeket szem előtt tartva, már csak két pontyot és - a várható igényeket is figyelembe véve - rengeteg sütnivaló keszeget terveztünk fogni. Ember tervez, (hal)Isten végez…
Ja, és egy fontos esemény: megérkezett Jantner Csabi is, aki annak idején, még tavasszal elnézte az eseménynaptárt és egy héttel később számított a Halaton Hétvégére, eszerint foglalt szállást a családjának, eszerint vette ki a szabadságaikat. Rádöbbentettem, hogy ugyan jó idő lesz a következő héten is, csak egy apró bibije lesz a dolognak, tudniillik a találkozónak már javában vége lesz akkorra! Így soron kívüli szabadsággal, család nélkül, mint egy előőrs, leutazott hozzánk ő is.
Így tehát kiegészült a csónakos kommandó három főre, ami már - tekintve az én méreteimet - alaposan megizzasztotta a csónakot, a csónakmotort, az akkumulátort és az akksi lemerülése után az evezőt és nyilván az evezőt mozgató embert is. Egy ősi „baladakota” mondás szerint csak az evezhet, akié a csónak… ezt biztosan mindenki ismeri, nem csak én találtam ki! Szóval Willy lett a csónak reaktora… bátran merem mondani, hogy abban a szélben, hullámokban - na, meg azzal a súllyal - ügyesen bánt a fiatalember, elismerésem neki.
Na, de ne evezgessünk már annyit, hiszen halat jöttünk fogni, nem vízi sportokat űzni, de még nézőnek sem! A már bevált műsor ismétlődött, Willy megtalálja a helyet, ahol tobzódnak a pontyok, beszór pár marék kefires kukoricát, beállítja az első boton az eresztéket és még hátat se fordít, már fáraszt. Persze, egy pillanatig sem érdekli, hogy a „vendégei” még a horgokat akasztják ki a horogakasztó fülből, még csak álmodnak a kapásról, ő meg tessék, már halat fog!
Ennek véget kell vetnünk! Willyt a csónak orrába „száműztük” (hálából, hogy a saját csónakját beevezte velünk ide), kezébe nyomtuk a nosztalgiából behozott tároló orsós tonkin nád botját és kaján vigyor mellett biztattuk, hogy azzal mutassa meg! Mi persze a kényelmesebb modern botokkal pásztáztuk az etetést, neki csak a periférián hagytunk helyet, mondván, erre a durva szerelésre, túl az etetési sávon aligha lesz szerencséje! De lett…
Pár perc múlva éktelen kelepelésre eszméltünk, majd Willy ugrott majdnem ki a csónakból, hóna alá kapva a botot és puszta kézzel próbálkozott megfékezni a megfékezhetetlenül pörgő orsót - már amennyire az a fék nélküli, esztelenül pörgő spulni orsónak nevezhető… Fogyott a 30-as sprőd zsinór, nőtt a jókedv, termelődött az adrenalin, már egyáltalán nem bántuk, hogy odaengedtük Willyt, ahova küldtük. A tenyere már vérhólyagos, a csónak padján állva magasba nyújtott bottal próbálja felszínre erőszakolni az érezhetően gyönyörű halat. Mi meg - Csabival - egyszerre két szákkal szűrjük a csónak körül a vizet, nehogy miattunk ne legyen végre egy jó élménye és pár remek fotója barátunknak! Végül győzött a természet adta képességeit cseles eszközökkel kiegészítő, vérre szomjazó vadászösztönökkel ellátott ember, a hal elfáradt és hálóba került. Gratulálunk, Zsolti, férfimunka volt… merthogy mi is benne voltunk ám!
Meg is csömörlöttünk a halfogásban, mármint máséban, így kifelé vettük az irányt, már csak azért is, mert a mi úszóink már szinte teljesen szétáztak dologtalanságukban, másrészt hajnalban nagyon fontos program várt ránk… na, meg Neno a nyugati végen. Mert nem hagyhattuk ki horgászbarátunk és a keszthelyi móló meglátogatását most sem, hátha alapon. Nem halért mentünk, de ha hallal jöttünk volna sem lett volna kedvetlen a napunk. Ebben Neno mindig nagy segítséget tud nyújtani, legalább is nekem, mert jóformán csak egy kopasz botot, egy orsót meg a jó kedvemet kell vinnem, a többit ő biztosítja. Könnyű neki, hiszen ismeri az ottani halak gusztusát, tudja a fortélyokat, amivel be lehet(ne) csapni őkelméket (kár, hogy nekem ritkán árulja el…). Már megfigyeltem, hogy mindig abban az időszakban csappan meg a hal Keszthelyen, amikor én ott vagyok, előtte és utána szinte dömping, akkor meg nagy kuss. Még szerencse, mármint nekik, hogy évente csak egy napra, inkább csak egy reggelre megyek arra! Azért köszönöm, Neno, a barátságot, az minden ki nem fogott halért kárpótol!
Rekkenő melegben tértünk vissza a bázisunkra, a Szúnyog-szigetre, ahol már ebéd és vetett ágy várt, hogy az ebéd okozta traumát egy laza deleléssel le tudjam, vezetni.
Nem lett kimerítő a délutáni pihenőnk, mert kora délután be kellett járnunk a hétvégi találkozó helyszínét, hogy minden rendben legyen, a vécék a helyükön legyenek, az érkező vendégek is megtalálják a jó helyet a szép helyen és ne érezzék magukat mostohán. Igyekeztünk jelenlétünkkel emelni a hangulatot, főleg, hogy például Csóri szülinapja is megkövetelte egy cseppnyi ünnepi ital elfogyasztását (valami kerítésszaggatóról van szó, nem valami finom francia likőrről), utána minden érkezővel váltottunk pár kedves szót, majd magukra hagytuk őket, hiszen sokuknak ez ugyanúgy nyaralás, mint nekünk az a pár ott töltött nap.
A csütörtöki este ismét a nyílt vízen talált ránk, mert kellett az élmény, kellett a finom lének való! Ez az én estém volt, mert valahogy sikerült elsajátítanom Willy technikáját és a mélységállításnál teljesen kifektette az úszómat egy szép tőponty. A fárasztásnak sportszerűen megadtam a módját, nem téptem, nem durvultam, hagytam, hadd ússzon körbe többször is bennünket, közben Willyre többször ráhozta az ütőt, hogy beleúszik a köteleinkbe, majd jó néhány perc fáradás után belecsúsztattam a merítőbe őnagyságát. Még igazán fotózni sem volt időnk, amikor a másik szerelékemen bejelentkezett egy újabb ponty, megint egy töves. Szép este ez, nem? Szerintem mehetünk is kifelé, marnak a szúnyogok, akinek meg eddig nem volt kapása, az magára vessen!
Nem találjátok ki, pénteken kora reggel mit csináltam? Persze, hogy nem… hát elárulom: PECÁZTAM! Ja, és nem mellékesen pontyra, ráadásul fogtam is. Igaz, csak egyet, és igaz, csak leves méretűt, de nekünk pont rá volt szükségünk. Meg arra a félszáknyi keszegre, amit Willyvel közösen kicsalogattunk csemegekukoricával. Mivel a hétvégi találkánkhoz megvolt a főzni- és a sütnivalónk is (mármint halból, az igazi sütnivalónk sosem lett meg…).
Péntek délelőttől szombatig - sőt némelyeknek vasárnapig is - a már sokak által ismert Haldorádó Halaton Hétvége programja foglalta el minden idegünket, porcikánkat. Erről már olvashattatok Willy tollából egy beszámolót, így nem forszírozom részletesebben, elégedjetek meg azzal, hogy aki ott volt, az tudja, milyen jó volt, aki meg nem jött el, az magára vessen! Majd jövőre jöjjön el ő is! Mindenesetre dióhéjban annyit, hogy az idén nem jelentettek fel, nem ellenőriztek, nem volt nagy vihar, csak szél, a versenyzők fogtak halat, nem keveset, sokat, a hangulat jó volt, ahogy az ellátás, a kaja is. Köszönjük így utólagosan is minden résztvevőnek az együttműködő és hangulatemelő magatartást!
Szombaton délután kidőltem a sorból, besokallottam a másfél napos ébrenléttől, a sok jövés-menéstől, ezért hatalmasat horpasztottam kora estig, amikor is telefonos meghívó érkezett a szomszédból. A program okozója egy ponty és a kifogója, na meg persze az elkészítője, szóval - érthetőbben - Willy ponty chipset sütött Katona Pistáék Balatonból kifogott pontyából. Hatalmas élményt okozott a dolog, egyrészt mert a Katona gyerekeket és az apjukat is láttam végre halat enni (ahogy mesélték, nem nagy halfogyasztók és ezzel még finoman is fogalmaztunk), másrészt fenséges finom volt, még sosem ettünk ilyet. Hamarjában le is írom a receptjét, íme:
A pontyot megtisztítjuk, lefilézzük, a húsa felől egészen a bőréig beirdaljuk és besózzuk. Bepanírozzuk (a panír egy rész lisztből és két rész zsemlemorzsából áll) és forró zsiradékban kisütjük. Aki ropogósabbra szereti, az jobban, aki nem, az értelemszerűen kevésbé. Kiváló terefere nasi…
Azért ritkán van ilyen hét az évünkben, amikor ennyi és ennyiféle halat eszünk, mint az itt tartózkodásunkkor, hiszen sütve, főve - van, amikor lének, és van, amikor paprikásnak - eszünk halakat, pontyot, harcsát, kárászt, keszeget, nem keveset. Otthon átlagosan havonta egyszer kerül hal a tányérokba és azzal is ki vagyunk békülve, ráadásul előfordul - a kényszer okán -, hogy vásárolnunk kell a halat, ha enni akarunk, mert vagy idő nincs fogni, vagy kapáshiányban szenvedünk, amikor esélyünk lenne rá.
Visszatérve a Balaton partjára, szombat este elteltünk a rágcsálnivalókkal és a sok gyomorrengető marhasággal, amiket összehordtak ezek ott sokan, mert én - ha jól emlékszem - fapofával, poén nélkül ültem végig az estét… na jó, néha - nagyon ritkán - túlkiabáltam a többit, ha a helyzet éppen úgy kívánta!
Mivel az itthoni strandon, a csúszdánk alkalmazottai vasárnapra szabadságot szerettek volna kérni, nem maradt más hátra, mint vasárnap délelőttre hazaérni. Ez ugye azt jelenti, hogy korán kell kelni, hogy mindent össze tudjon a család pakolni, mire én is felkelek. Nekem meg kipihentnek kellett lennem, hogy végig tudjam vezetni ezt a hatalmas távolságot. Azonban a kisördög motoszkált a fejemben és Willy unszolására még egy kora vasárnapi kuttyogatást becsempésztünk a programjaink közé. Vasárnap korán reggel már szeltük a habokat, lovagoltuk a hullámokat hármasban: Willy, Csabi meg én. Két bottal horgásztunk, egyikre Csabi felügyelt, másikra én, Willy pedig bőszen kalapálta a vizet és halk imákat mormolt, hogy a vendéghorgászai ne maradjanak már harcsa és élmény nélkül.
Én lettem a szerencsésebb, az én botomon jelentkezett egy „öcsiharcsa”. Volt még több sikertelen, vagy befejezetlen kapásunk is, de annyira felkorbácsolódtak a hullámok, hogy ismét lemerült akksival, két evezővel kellett visszatérnünk a mólóra. Nyilván a már ismert mondás szerint „akié a hajó, azé az evező is”, így Willy csónakáztatott ki a partra bennünket.
Elégedetten tér(het)tünk haza az idei balatoni nyaralásunkból, hiszen - bár nem váltottuk meg a világot - sok kellemes élmény ért, jól éreztük magunkat, baráti társaságban, gyönyörű környezetben. Megbizonyosodhattunk, hogy ó mely sok hal terem az nagy Balatonban, milyen finomak a belőlük készített ételek, milyen jó sok jó baráttal körbevennünk magunkat, mennyire kellemes érzés a családdal, barátokkal eltölteni pár önfeledt napot. Mindenesetre már most biztos, ha tehetjük, jövünk megint, ha hiányzunk, ha nem…
Köszönjük, Balaton, köszönjük, Fonyód, köszönjük, Szári család, és mindenkinek, aki hozzájárult a hetünk széppé tételéhez!
Mert barátokkal nyaralni és közben horgászni jó!
Jeszy
