A februári fagyos estéken visszagondoltam az elmúlt horgászszezonra. Rendezgettem a képeimet és közben arra gondoltam, hogy néhány szép emléket megosztanék Veletek. Bár otthonomhoz a legközelebb, néhány száz méterre csupán a Duna fővárosi szakasza esik, mégis úgy döntöttem, hogy a 2009. évben a „kistesóra” váltom ki az éves területi engedélyemet. Úgy éreztem, hogy ez az a hely számomra, ahol igazán kikapcsolódhatok és feltöltődhetek. És nem csalódtam benne! Ezért szeretném bemutatni Nektek a Ráckevei (Soroksári)-Duna Pest környéki horgászhelyeit és - természetesen - szebbnél szebb halait.
Az elmúlt év első napján a szilveszteri dáridózás fáradalmait igyekeztem kipihenni, emiatt aztán kicsit csúszott a szezonkezdő horgászat. Január másodikán viszont rajtoltam.
A parton azzal szembesültem, hogy nem sok lehetőségem nyílik a szezonkezdésre, mert jég takarta a horgászható területek nagy részét. Marci barátommal folytatott rövid telefonos egyeztetés után azonban már úton is voltunk az egyetlen jégmentes szakaszra.
Az év első betlijét aznap sikerült összehoznunk. No de sebaj, a friss levegő és a társaság feledtette haltalanságunkat.
Másnapra ezt a helyet sem kímélte a zord időjárás. Így ismét csak a téli tájban való gyönyörködés jutott nekünk.
Teltek a napok, a hetek és a hónapok. A vizet takaró jégpáncél olvadásával megkezdődött az igazi horgászszezon. Nosza, nekivágtunk és a csőhídi versenypálya keszegállományát kezdtük el riogatni. Különféle finomszerelékes módszerekkel igyekeztünk horogvégre csalni pikkelyes barátainkat. Szerencsénk volt. A természet szépséges dévérkeszegekkel, bodorkákkal és kellemes időjárási viszonyokkal jutalmazta kitartásunkat.
Egyik szombat reggelén szokás szerint Zoli barátommal igyekeztünk pecázni a Molnár-szigetre, de útközben a csőhídi felé vettük az irányt. Ott azonban Józsi kománk, a helyi halőr szólt, hogy azon a részen verseny van. Ezért a versenypálya legelején kezdtünk horgászni. Nem sok sikerrel. A pecabotunkon és egy pár gében kívül nem fogtunk aznap mást.
„No, ez nem állapot!”, zúgolódtunk, azután csendben összepakoltunk és elindultunk új állást keresni. „Aki keres, az talál!”, tartja a mondás. Alig félórás nézelődés után ráleltünk egy ígéretesnek tűnő placcra. Még másnap is oda mentünk.
„Tépős”-nek neveztük el azt a napot. Történt ugyanis, hogy mindkettőnket alaposan megtréfáltak a halak. Mókázásuk során horgásztársamat egymás után kétszer is becsapták.
Először csak nyúlt a rakós botból a gumi, majd hirtelen szakadt a szerelék. Közvetlen az esemény után meg a „Vanda” nevű botját vitte be majdnem valami „nagy dög”, de az utolsó pillanatban sikerült megakasztania. Rövid kirohanások után őnagysága meg is talált egy partközeli akadót. Zoli úgy érezte, hogy még rajta van horgán a hal, próbálta hát menteni a menthetőt. Nagy izgalommal igyekezett megijeszteni néma ellenfelét, de ezúttal nem járt sikerrel.
Alig tértünk magunkhoz a nagy izgalmakból, már jött is a következő roham. Hogy, hogy nem, kis orsómról valami húzta lefelé egyenletes ütemben a damilt. Amint megemeltem a botot, szakadt a zsinór. Ezek után bevetettük a nehéztüzérséget, de ekkorra már elment a kedvük a viccelődéstől az uszonyosoknak.
„Nem lehet mindig nyerni”, gondoltam magamban, de mégis örök élményt adott számomra ez a nap. Megtetszett a hely. El is neveztük „Siratófának” az állás fölé boruló „könnyező” fűzfa után. Az év során rengeteget horgásztunk itt, ez lett a törzshelyünk.
Lassan beköszöntött a nyár.
A rendszeres horgászat finoman szólva is hozzászoktatja az embert a korai ébredésekhez. Korán kelni azonban nem csak aranylelés céljából kell ám! Előbb kell leérni a Nap első sugarainál és a helyi horgászoknál.
Egyik kedvenc mozzanatom, amikor már mindennel előkészültem a sötétben, pecacucc bevetve, kaja bekeverve, rádióállomás beállítva, esetleg a reggelimet is elfogyasztottam már… Ekkor lehet csak igazán élvezni a napfelkelte szépségeit és hangulatát, főleg amikor be-beköszönnek jó reggelt kívánni a fehérhalak. Az elsők megfogása után nemegyszer fordult velem elő, hogy aludtam egy pár órát.
Egyik nap nagyon nem akart enni a keszeg, valami miatt azonban mégsem akartam hazamenni, így hát változtattam a szereléken. Nagyobbra cseréltem a horgot, pontyos csalira és etetőanyagra váltottam, de a pickerbot maradt. Úgy is mondhatjuk, hogy húszra lapot kértem. Sietve bedobáltam pár gombócot a vízbe, majd becsúzliztam pár szem halas-epres ízesítésű főtt kukoricát. Megjegyzem, a horog alá is az előbb említett kukoricából fűztem két szemet. Ezután számomra nem maradt más a hátra, mint hátradőlni a fotelemben és várni a csodát.
Az nem váratott magára sokáig. Egyszer csak a botom spicce sejtelmesen elkezdett a víz felé bólogatni. Mielőtt abbahagyta volna, bevágtam gyorsan.
Nemes ellenfelem először nyílván nem értette, mi is történik vele, de miután feleszmélt, sietve megiramodott. Orsóm fékje eközben egy szép hadiindulóba kezdett. Azonnal éreztem, hogy ezúttal nem egy kis keszeget sikerült becsapnom. Türelmesen fárasztottam a később „Opi” névre keresztelt trükkös-tükrös aranyhasú barátomat.
Biztonsága érdekében mérlegelés, fotózás és egy búcsú puszi után visszakapta szabadságát.
Remélem, hogy még mindig boldogan úszkál valahol a Duna vizében, hiszen úgy búcsúztam el tőle, hogy: „Vigyázz magadra! Viszlát!”
Évközben egyre több horgászcimbora figyelt fel a helyünkön és környékén készült fotókra és a rövidebb beszámolókra. El is kezdtek érdeklődni, hogy merre horgászunk. Mivel nem vagyok túlzottan helyféltő ember, jó néhány Haldorádós kollégával összehoztam egy-két „élménypecát”. Mindenkinek elnyerte tetszését a törzshely és környéke, és - ami a legfontosabb - mindegyiküknek halas lett a keze a horgászatok során!
Eljött az ősz, eljött újra, aztán meg a tél is beköltözött csendesen.
A vizek erőteljes lehűlése, a nappalok rövidülése és persze a békés halak már-már totális érdektelensége egyértelműen a pergető szezon beköszöntét mutatta.
Sose voltam oda túlzottan a pergetésért, de annyira megszerettem ezt a területet, hogy úgy gondoltam, vétek lenne nem megismerni egy másik oldaláról is. A gondolatot hamarosan tett követte, beszereztem egy e célra szolgáló botot. Vettem hozzá néhány műcsalit és szükséges apróságokat, készültem a dobálásra.
Éppenséggel nem a leghalasabb időszakot fogtam ki, de a szép, csendes, nyugalmas helyekért és a friss levegőért mindig érdemes kilátogatni a vízpartra. Néha azért összejött a halfogás is. Méretes jószágokat ugyan nem sikerült becsapnom, de ami rávágott a csalimra, azt ki is fogtam. A betlizésekért kárpótolt az a kellemes fáradság, amit a jó nagy gyaloglások után éreztem.
Summa summarum, azt kell mondanom, hogy élményekben gazdag horgászév áll mögöttem. Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a Kis-Duna iránt és kellemes perceket szereztem számotokra a beszámolómmal, fotóimmal.
Mindenkinek hasonlóan eredményes, horgászélményekben gazdag évet kívánok!
Válint Gyula (gyuszi13)
Fotók: Válint Gyula (gyuszi13), Silye Zoltán (eylis)
