Szeretem Petőfi Sándor verseit. Nem kell a költészet szakértőjének lenni ahhoz, hogy sorai közt meglássam, megértsem mondandóját, s ha tehetem, beleképzelem dallamos versszakaiba magamat, mintegy „megélem” a sorokat. Szeretem a horgászatot. Jellemformáló, gondolkodásra és kreativitásra serkentő tevékenység, melynek művelése során szerzett tapasztalatainkat kisebb-nagyobb sikerrel az élet sok-sok más színpadán is alkalmazhatjuk. Ezzel az írással e két vezérfonalból szőtt következtetéseimbe tekinthettek be, melyek remények és csalódások váratlan egymásutánjaiból keletkeztek.
Egy több éves múltra visszatekintő, az amatőröket és a profikat egyaránt megmozgató, közösséget kovácsolni igyekvő horgászverseny és a körülötte keletkezett felesleges vihar ösztönöz most - a kínos és kellemetlen tortúrákba torkolló események kapcsán - erre a figyelmeztetésnek és intelemnek is szánt pár sor megírására.
Előrebocsátom, senkit sem fogok benne nevesíteni, de talán még névtelenül megbántani sem szeretnék, hiszen meggyőződésem, hogy már önmagában elég szégyen manapság úgy gondolkodni, ahogy ők teszik és kellő büntetés nekik az a gondolati magány, amiben szenvednek.
Az íráshoz az akarata ellenére és szépségéhez képest méltatlanul mégis benne szereplő, gyönyörű tóról készített képeimet csatolom, melyekből - reményeim szerint - látni fogjátok ti is, hogy miért szeretem, miért fáj az, ami itt velem és sok hozzám hasonlóan gondolkodó horgásszal történik!
Arcomba dobtak több kesztyűt, több éven át, többször is. Tették ezt (nagyon ritkán) stílusosan, tették primitíven, vagy éppen kihasználva az élet bizonyos területein szerzett (nekik) előnyt jelentő kapcsolataikat, cenzúrázva a hangomat. Fájtak a virtuális pofonok, bevallom, de alantasnak éreztem, érzem ma is a kesztyűt felvenni és olyan eszmékkel, letűnt rendszerek katonáinak torz árnyaival harcolni, melyeket nem érzek méltónak a viadalra, főleg olyanokkal, akiket a gyűlölet, az irigység és még ki tudja, milyen alantas rögeszmék hajtanak!
Célom mindössze az olvasók elé - elétek - tárni egy jelenséget, mely - sajnos, úgy hiszem - nem csak az én közvetlen környezetemben, nem csak velem fordult és - sajnos - fordulhat elő!
Az élet szülte a vágyaimat, ahogy a csalódásaimat is az hozta világra olyanok bábáskodásával, akiknek mozgatórugója valahol, valamikor gellert kapott és néha erősen szalajtva, néha kifejezetten a rosszindulat, az irigység a kártékonyság mezsgyéjét taposva munkálkodnak.
Nagyon kezdő vagyok még horgászatilag, hiszen eltelt eddigi életem több mint fele úgy, hogy szinte közöm nem volt a horgászathoz. Sőt, mondhatom, hogy enyhe pikírt szánalommal néztem a vízparton, esőben, szélben ücsörgő megszállottakra… nekem a hal csak egy fehérjeforrás volt, nem pedig egy hőn áhított trófea és méltó ellenfél, akivel trükkök milliói árán kell megküzdeni, melynek végén ráadásul nem elpusztítom, hanem továbbra is életet szavazok - esetenként - legyőzött ellenfelemnek. Egy baráti, vízparti születésnap kapcsán kezdtem megszeretni ezt a hobbit, majd nagy intenzitással ugrottam fejest annak habjaiba, elérve mostanra olyan magasságokba, melyek már túlmutatnak a megszállott horgászokon, talán jócskán túl is teljesítve azt a szintet, amit az átlag pecás még „normálisnak” tarthat!
Körülbelül 16 éve tekerem az orsók hajtókarjait, kezdetekben csak úgy, ahogy akkor láttam az akkori mesterektől, majd rohamléptekkel haladva el mellettük, rövid idő alatt fejlődve a finomabb szerelékekkel, és a kíméletesebb bánásmódok felé, de már profi és más ideológiák mentén horgászó mesterek mellett. Megismertem a feederbotokat, a dunai horgászatot Döme Gábor segítségével, a barátsága kapcsán, majd a bojlis módszert az akkori profikat lesve. Magamévá tettem a fogd meg és engedd vissza gondolkodást és felmértem, hogy valóban van értelme visszahelyezni egy kifogott halat, ha az nem feltétlenül hiányzik sem a mi, sem a család, ismerősök fagyasztójából! Félreértés ne essék, nem álszenteskedek, megeszem én is a halat, de különbséget tudok tenni a pillanatnyi tékozlás és a jövőbe tekintő kímélet között!
Ez a száguldó ismeretszerzés aztán több dolgot hozott ki belőlem, egyrészt a rutin hiánya - vagy inkább mondjuk úgy, a megszerezésére rendelkezésre álló idő rövidsége - és a személyiségemből adódó barátkozós kapcsolatkeresés hozta, hogy egy önkéntes vállalás kapcsán horgászoknak kezdtem szervezni találkozókat, versenyeket, melyek hasznosak - és nem anyagi értelemben! - mindenkinek.
Nem untatni és főleg nem magamat futtatni szeretném előttetek, csak így könnyebb lehet megérteni, hogy mi munkált bennem, amikor a szülőföldemre, szűkebb pátriámra, erre az alföldi kis városra szerettem volna nagyobb figyelmet terelni és a városom büszkeségét, az itteni tavat megismertetni messzi vidéki horgászokkal, horgászatot szeretőkkel.
Lássuk hát a tényeket a „füstbe ment terv” tükrében!
Gyermekkorom meghatározó élménye volt városunk (akkoriban nagyközség) határában fekvő, több mint 40 hektáros vízfelülettel büszkélkedő tava. Igaz, akkoriban még csak a fürdőzés, strandolás, kirándulás hagyott bennem élményt, mivel - mint említettem - a horgászattal semmilyen kapcsolatom nem volt, maximum a halászlé és a rántott ponty kapcsán. Munkám kapcsán, mely az egész országra kiterjesztette, sőt később világméretűre növelte érdeklődési és tevékenységi körömet, eltávolodtam ettől a tótól még annak ellenére is, hogy közben a megkedveltem a horgászatot, a vízpartok nyújtotta nyugalmat és a kedves hobbi minden örömének áldoztam rendszeresen, nagyon sok helyszínen, nagyon sok időt.
Később nejem vállalkozása révén, melynek égisze alatt az elmúlt 16 évben két strandcsúszdát vásároltunk meg, melyből az egyiket itt építettük fel és üzemeltetjük 2002 óta, visszataláltunk ehhez a tóhoz, így közelsége és a horgászat miatt egyre inkább csiklandozta az érdeklődésemet. Eldöntöttem, hazatérek… mint Petőfi a versében írja: „egész úton hazafelé azon gondolkodám…”. Igen, azon morfondíroztam, hogy miként kezdjek megismerkedni ezzel a számomra egyedi emlékekkel, különleges szépséggel bíró és a terveimbe leginkább beleillő vízzel, mely közel van hozzám, minden vágyamat kielégíteni képes, hiszen évekig hatalmas amurokról, pontyokról szóltak a hírek! Eleinte napijegyeket vásárolva, társaságot toborozva horgászgattunk - nem mindig sikerrel, de nem is érdekelt, hiszen a tudat, hogy itt lehetek a rég nem látott „Anyám földjén”, taván, feledtetett velem minden csalódásra késztető gondolatot.
Hétvégeken vagy ünnepeken, például ha jött a húsvét, barátainkkal a csúszda közelében építettük fel a pavilonunkat, hogy ott piknikelhessünk, közben persze a horgászatnak hódolva, sütöttünk, főztünk, gyermekeinket és barátainkat szórakoztattuk. Már akkor értek olyan benyomások, melyek azt a félelmemet kezdték megalapozni, hogy „itt állni látszék az idő, bár a szekér szaladt”, ugyanis rossz szemmel nézték, ha valaki a vízparton érzi jól magát, próbál - minden oda vonatkozó szabályt betartva - kikapcsolódni. Volt alkalom, hogy egy, de később két halőr is - úgymond - ránk volt állítva! Nem értették, hogy miért nem hoztunk magunkkal haltartót, hova tűnt a távcsőben látott, pár perce kifogott amurunk? Hitetlenkedve fogadták, hogy csak fotókkal tudjuk, és főleg szeretjük bizonyítani a hal kifogását és visszaengedését. Volt alkalom, hogy észrevették, bojlival csalizunk… ebből nagy vihar lett, ugyanis akkoriban itt nem hogy nem ismerték, egyenesen ismeretlenül is tiltották a bojlizást. A „halőrünk” (akit inkább hellyel és itallal kínáltunk, ha már ránk állította az akkori vezetés) szerint mérgező és ezért tiltott. A „mi a mérgező benne?” kérdésre nem tudott válaszolni, csak - mint az akkori szemellenzős vezetés szócsöve - fújta a fejébe plántált sületlenségeket. Végül arra jutott(unk), hogy a benne lévő tojás miatt veszélyes a környezetre és a halakra. Arra már lépni és válaszolni sem tudott semmit, amikor erre visszakérdeztem, miszerint a tojásrántotta is mérgező ezek szerint?
Jót mosolyogtunk, ami persze erőltetett mosoly volt, hiszen nem okozott nagy örömet, hogy ezt a vizet ilyen szűk látókörű és rossz beidegződésekkel megáldott emberek kezelik.
Volt eset, mikor tavasszal, egy kora reggelen a csúszda korlátját festettem és gyanús csónakkonvojra lettem figyelmes. Az egyesület jól felkészült kommandója a fokozott algásodás ellen oltatlan mésszel „kezelte” a tavat, ami a hírek szerint elfogadott gyakorlat, de ami utána következett, azt kötve hiszem! Ugyanis pár nap, talán hét elteltével ismét egy konvojt láttam, amiből, most nem zsákos meszet szórtak, hanem legnagyobb elképedésemre nagy hordókból hypo-szagú folyadékot öntöttek a tóba… na, ez ugye, nem mérgező?! (Mint később kiderült, valóban valami hypo-szerű anyaggal locsolták az élővizet!) Közben elkezdődött a strandszezon, ám a strandolók legnagyobb „örömére” - és feltételezem, az előtte történt vegyi kezelések hatására - a tó vize erősen habzott, emellett haltetemek garmadája ért partot. Ekkor szívesen megkérdeztem volna, hogy ez a hozzáállás és a mi bojlink között látnak-e némi párhuzamot, már az ő gondolatmenetük kapcsán? Nem tettem… de eszembe jutott számtalan szebbnél szebb gondolat, miként is szólítanám őket, ha tehetném!
Volt egy év, mikor a szezont követő téliesítéssel foglalatoskodtam, ami abból állt, hogy általában szeptember-október tájékán a csúszda érkező vízfelületén leszúrt vasrudakat és a köré felszerelt kordont felszedtem, a vízellátó rendszert is szétszereltem és letéliesítettem. Persze kellemest a hasznossal: mindjárt napijegyet vásároltam és bevetettem a készségeimet, ahogy a segítőm is. Ketten négy bottal horgásztunk a csúszda mellett, a segítőmet elnyomta a reggeli kávé, a reggeli és a reggeli ital is, így ő kisvártatva elszunyókált. Én közben a vegyvédelmi ruhámba felöltözve a közel 2 méteres vascsöveket szedtem fel a vízben állva, amit szemfüles halőr barátaink észleltek és lévén behordási tilalom, távcsövükkel ők horgászcsali behordásának látták e munkálkodásomat. Persze mivel rólam volt szó, kisvártatva, a bejelentést követően megjelentek a vezetőség prominens tagjaival és miközben éppen a csúszdakabinban öltöztem, a kint alvó barátomat rettenetesen pejoratív és sértő szavakkal körítve ébresztették fel. Ő persze mit sem sejtve és semmit nem értve nézett bambán, hogy miért anyázzák, miért ordítanak vele, majd, mikor megfelelő éberségi fokra gerjedt, egy rövid, az „adjon istenhez” hasonló hangvételű mondattal el is küldte a delegációt oda, ahova azok igyekeztek elküldeni előbb őt. Lett nagy adok-kapok, melynek megjelenésem vetett véget. Megkérdeztem, mi volt a probléma? Egyikük engem sem és anyámat sem kímélve próbálta a maga módján érthetően a tudtomra adni, hogy nem olvastuk el a szabályokat az engedélyünkben, hogy nem szabad a bottal a vízre menve a csalit úgy behordva bejuttatni! Ekkor előhoztam azokból a 2 méteres, collos vascsövekből párat, amit ők horgászbotnak és a kihúzgálásukkal járó mozdulatokat pedig behordásnak véltek, ezzel lezárva a további veszekedést! Ettől letaglózódtak, se köszönés, se bocsánatkérés, egymást szidva távoztak sietve…
Aztán volt év, melyben a régi rendszert vizionálva, kora tavasszal összeült ez a díszes kompánia és a „Rátóti legényanya” c. filmből ismert „Béláim, találjunk ki valami hatalmas böszmeséget!” módszerrel egy rettenet káros és agyament ötletet szültek meg. Nevezetesen azt modellezték, hogy mi történik, ha extrém mennyiségű csapadék esik a tavasszal? Elönti a környék utcáit, befolyik a prominensek nyaralójába, nem tudnak majd kijutni a régi párttársaikkal az utcáikba, így hatalmas erkölcsi veszteség éri őket! Azon persze egyáltalán nem agyaltak, hogy mi történhet, ha éppen a sok éves átlagnak megfelelően aszályos évnek nézünk elébe?
S jutott eszükbe számtalan - azt még poénból sem állíthatnám, hogy szebbnél szebb - gondolat, melyekből végül az „Engedjük le a tavat!” győzött. Így esett, hogy abban az évben, a csapadék hiánya és a tóból indokolatlanul leengedett kb. 30 cm víz miatt augusztus végére már mintegy 25-30 méterrel beljebb „költözött” a vízszegély! A vízmentessé váló részt persze egy újabb frappáns ötlettől vezérelve feltöltöttek sárga homokkal, így a partot vitték közelebb a vízhez, nemhogy a vízre vigyáztak volna! Mint sejthető, annyira zárt közösség volt, annyira egy szellemi szinten működtek, hogy ezért sem esett senkinek sem bántódása, még ejnye-bejnye szinten sem, mint ahogy a többi hasonló ténykedéseik kapcsán sem! Jóllehet, csak a józanul, normálisan gondolkodóknak szúrt szemet, akik viszont nem tehettek ellene semmit!
Sorolhatnám az eseteket még tovább is, de nem látom értelmét, mert többeknek a sértett kisgyerek képe látszódhatna az írásom nyomán, amit nem szeretnék, ugyanis nem vagyok sértődött, inkább szomorú, hogy a mai világban még mindig vannak ilyen sötét foltok, amik fekélyek a világ egyébként, de e téren is és gondolkodásában (is) gyógyuló felületén! Nem szívesen írom le, hogy mennyire nem látják szívesen a „jöttment” vendéghorgászokat! Hogy napijegyet hétvégén úgy kellett vadászni, vagy a szomszéd városba menni érte, ha ott egyáltalán volt! Nem írom, hogy a telepítéseket követő tilalom leteltével miként ül az a több tíz, de megkockáztatom, akár száz húshorgász a telepített halak felett napokig és eveztek ki a ponttyal bélelt szatyraikat üresre cserélve a csónakjaikkal, hogy újabb fordulót tegyenek a következő „tránszportért”, majd nyáron már szitkozódtak, hogy „megint nincs hal ebben a pocsolyában”. Persze voltak, akik dicsekedtek, (nem mellékesen „sporttársnak” hívva minden horgászt), hogy a bolti 800 forintos árral szemben neki 350 Forintjában van egy kiló ponty, és már harmadik fogásit tölti meg! Nem értette, mikor jeleztem neki, hogy nem vagyunk sporttársak…
Azt is leírhatnám, hogy számtalanszor váltottam napijegyet csak pár óra pecáért is, ha horgászni és az éppen aktuális cikkhez anyagot gyűjtve ugrottam csak ide ki a partra! De akkor is ott állt a halőr és értetlenkedve nézett a feederbotok és a finom pelletek láttán, amikről reméltem, hogy nem tartja mérgezőnek! Kifejezetten leszidott, amikor a kifogott pontyokat lefotóztam és visszaengedtem, majd alig várta, hogy eljöjjön az este, amikor felhívhatja a figyelmemet egy szabályra, miszerint ki kell világítanom a horgászhelyemet! Ez ugye, általánosan elfogadott, de itt speciális rendelkezések is voltak! Mivel nem volt nálam más, csak 4 db fejlámpa, így azokat raktam körbe, magam köré, plusz a kis asztalomon a laptop monitora is adott annyi fényt, hogy attól én is tájékozódhattam és engem is láthattak. De ez nekik nem felelt meg! A halőr szolgálatba léptette magát és felszólított, hogy amennyiben nincs a vezető(ség) által előírt viharlámpám, akkor távozzak azonnal! Hát távoztam…
Nem, ezeket nem részletezem, mert reményt adott tavaly ilyenkor, hogy tisztújítás volt az egyesületben, új vezetőt választottak, akinek személyét ismerve határozott reményt láttam a pozitív változásokra! Lettek is! Heteken belül meghozták az elvihető halakra a súlykorlátozást, miszerint 5 kilogramm felettit nem vihet el senki. Nem üldözik már a bojlisokat, nincsenek fafejű rendelkezések, rugalmasan, a szabályokat betartatva, mégis barátságosan kezelik a tavat látogató horgászokat! Nem volt kétségem afelől, hogy ez pozitív változásokat hoz majd mindenki életében, így hamarosan közkedveltebbé válhat a tó. Ebben próbáltam segíteni, mikor felajánlottam az elnöknek, hogy egy cikk erejéig megírom a tapasztalataimat a tóval kapcsolatban. Nagyon készségesen álltak hozzá és engedélyezték is a cikkhez szükséges horgászatokat, természetesen a szabályok szigorú betartása mellett. A régi halőr még állományban volt, próbálta is feleleveníteni a múltat, de nem sok sikerrel járt már, hiszen nem volt mögötte az ideológiai támogatók sora, akik akkor már magányukba vonulva nyalogatták sebeiket.
A cikk elérte célját, sokan olvastátok, voltak ennek hatására idelátogatók is, amiről kaptuk is a visszajelzést, ezzel megnyugtatva mindenkit, hogy a kitűzött célt elértük vele.
Nos, itt elérkezünk a cikk apropójához, egy több éve zajló versenysorozathoz, melynek következő rendezvényét szerettem volna a bölcsőmet is ringató szülőföldem taván megrendezni. Ez egy amatőr bojlis vándorkupa, mely évről évre nagyobb társaságot mozgat meg, mára már teltházzal büszkélkedhetünk, sőt ha lett volna még lehetőségünk több helyet kijelölni ősszel, akkor jöttek volna még! Reményeim szerint az idén is betöltjük az új helyszínt. Szóval, megegyeztem az egyesület vezetőjével mindenről: hogy a verseny elsősorban a bojlizásról szól, nem vérre menő profikkal, de mégis a halakat védve, a tavat népszerűsítve, a helyi szállásadóknak, vendéglátóknak és persze az egyesületnek is nem kis bevételt produkálva!
Ő mindenben támogatásáról biztosított, amit mindmáig be is tartott, nem miatta került a verseny végül másik helyszínre. Örömömre szolgált, mikor értesített, hogy késő ősszel sporthalakat hoznak a tóba, mintegy 21 mázsányit, átlagos 8 kilós pontyokból! Kérésem annyi volt tavaly ősszel, hogy a telepítéskor ott lehessek és készíthessek pár képet, mintegy igazolva a beharangozó cikkben, hogy mekkora halakkal várják a versenyen indulókat! Meg is történt… majd egy újabb ötlettől vezérelve a regionális, helyinek nevezhető újságban is írtam egy rövidke cikket a telepítésekről, a tóról és kicsit elkalandoztam az új szabályok felé is, mintegy megismertetve az olvasókat - már amelyikük nem hallott még róla - a fogd meg és engedd vissza horgász hitvallással. A cikkben egy aprócska hibát elkövettem, ugyanis összemostam a mostani és a tavaszi telepítés utáni tilalmi időket, ezzel talán egy kicsi zavart keltve a nem idevalósi horgászok fejében (megjegyzem, azonnal írtam egy helyreigazító cikket, amit már nem engedtek a helyi őskövületek megjelenni… nehogy megvédhessem magamat!).
Ez olyan apropót adott annak a megkövesedett, régi világban reménykedő és a régi ideológia torz eszméi iránt még mindig áhítattal és reményekkel tekintő pár emberben, hogy hatalmas gáncsoskodásba és személyeskedésbe torkolló hadjáratot indítottak ellenem és az egyesület új vezetője ellen is. A városi televízióban élő adásban üzenték a horgászoknak, hogy el se olvassák az írást, mert zagyvaság (mármint a hal visszaengedése és a tilalmi idők felsorolása). A helyreigazító cikkem helyett egy helyi öreg írt, helyreigazításnak egyáltalán nem nevezhető, sokkal inkább kioktató pár sort, amiben végül a tévedésemet nem is igazította helyre, csak téves információkkal tetézte a helyzetet. Ebből ismét nagy kalamajka lett, aminek szerencsére már nem lettünk szereplői!
A versenyünket azonban szerettem volna már az év legelején biztosra és minden pontjában, feltételeiben precízre leszervezni, ezért siettettem az elnököt, hogy fogadják el a tervezett programokat és feltételeket, ahogy én is elfogadom az övéiket. Ekkor már láttam az elnökön, hogy kétségei vannak, de biztattam, vigye az egyesület elé és akár szavaztassa is meg, hiszen ezekkel a feltételekkel anyagi hasznot (is) hajtva, nem hiszem, hogy lesz, aki ne értené meg a dolog értelmét és ne szavazna mellette! Nem így lett…
A vezetőség 2 igen és 4 nem szavazattal leszavazta a versenyemet, elfogadható és érthető magyarázat nélkül! Talán olyanokat vetettek fel, hogy a felajánlott összeg nem „kártéríti” arra a hétvégére a nem versenyző horgászokat, akik így nem horgászhatnak a partról, csak csónakból. Pedig erre nézve adataim vannak, hogy akkora bevételt napijegyekből csak mintegy két hónap alatt értek el, azt is kevésszer…
Aztán hallani lehetett olyat is, hogy ne háborgassák fel idegenek a nyugodt vízpartot, ne szurkálják a halakat feleslegesen! Ne értsétek félre, nem a halak védelméről szólt a félelmük, hanem arról, hogy a „ki mint él, úgy ítél” mondás alapján féltek, hogy esetleg nem ők vihetik haza a halakat!
Én pedig csalódottan búcsúztam még a gondolattól is, hogy itt rendezhessek versenyt, idegenekkel szerettessem meg rég nem látott vizem, pénzt, népszerűséget hozva haza.
Persze, nem csüggedtem, mára már teljesen kész szervezéssel zajlik a verseny előkészülete, ami remélem, ezek ellenére is sikeres lesz - köszönhetően nektek, akik értitek az új kor üzeneteit és készek vagytok a barátságért és élményekért időt, pénzt áldozva nevezni ezekre!
Kérlek benneteket, ne vegyétek bántásnak e cikkemet, hiszen senkit sem szerettem volna vele megbántani, csak szerettem volna leírni egy kórisme itteni jelenségeit, melyek sajnos másutt is felüt(het)ik még fejüket. Szomorú vagyok, hogy így esett, de belátom, nem nekem kell megváltanom a világot és rendet tenni a fejekben… majd az idő begyógyítja az ő és az én sebeimet is! Most füstbe ment egy terv, de remélem, hogy új szelek fújnak majd és visszahozzák reményeimet, eloszlatják csalódásaimat.
Menjetek a vízpartokra, fogjatok szebbnél szebb halakat, óvjátok őket, a környezetet, hiszen magunknak, az utódainknak tesszük szebbé, jobbá a világot ezzel! Aki meg gáncsoskodni próbál, azokkal bánjatok kíméletesen, hiszen nekik sokkal nehezebb a lelkükkel békében maradni, mint azoknak, akik kiegyensúlyozottan és határozott elvek szerint élnek!
Mert horgászni, versenyezni, közben horgászokkal, barátokkal találkozni jó!
Jeszy
Fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszenszki Andi
