Huh, az úgy vót… hogy ott vótunk. A Doki, a Zoli, a Misó meg én, de én csak úgy ottan vótam! Nem, akartam csinálni semmit, de kényszerítettek a többiek, bűntárs lettem, halakat zaklattam! Na de hogy is vót az?
Egy barátság kezdete, melyben két egri fiatalemberrel egy verseny kapcsán összebarátkoztunk még tavaly ősszel, beért és egy meghívássá fejlődött ki. Dr. Székely András (továbbiakban Dottóre, Doki, Andris… ahogy tetszik) és Kovács Zoltán (továbbiakban Zolika), aki nem tévesztendő össze a neves bojlis specialistával, még ha hasonlóan profin is adja elő sokszor, meghívtak egy felejthetetlen hétvégére Harsányba, a méltán népszerű horgászcsodába! Még tavaly télen lefoglalták a helyet, ami egyúttal jelzi is, hogy nem lehet csak úgy odamenni és leülni akárhova a jó helyekre! Meglepődve tapasztaltam, mekkora embertömeg képes - és milyen nagy türelemmel! - várni a sorára, hogy óriási halakat szákolhasson, akár életre szóló élményt szerezve ezzel önmagának!
Ahogy közeledett az április végi időpont, egyre sűrűbben bámultam a harsányi tavon lévő webkamera képeit, hátha valamit leszűrhetek belőle, de aztán semmit sem sikerült, csak a nagy népvándorlást és pár fárasztást, szákolást láttam. Amit olvastam, hallottam a vízről, az az volt, hogy dobálós pecára kellett készülni nagy távolságokba, a legjobb csalikkal és etetőanyagokkal. Lelkiekben felkészültem a hatalmas suhogtatásokra, a 100 méter feletti dobásokra, a parittyázásra, dobócsövezésre. Aztán a valóság a képzeletemet is felülmúlta… Még ma is fájnak az alkarjaim, annyit pumpáltam, dobtam, tornáztam, mire a megfelelő helyre kerültek a csalijaim (már legalábbis az én megítélésem szerint, a halak nem egészen egy értékrenden voltak velem).
Na, de szóljatok már rám, hogy ne rohanjak ennyire előre, nézzük csak sorjában, mi történt, hogy és főleg, hogy miért! Szóval… szerda este 7 óra, Misó érkezik értem egy leharcolt munkásbusszal, amiben van hely a sok cuccnak, van benne hely két embernek (na, jó háromnak, de azok kisebbek, mint én!), és van benne - mint később kiderült - egy hibás tömítés, amitől az utastér megtelik kipufogófüsttel… Ez az este is jól kezdődik… mi jöhet még? Mondjuk, 280 kilométernyi út 80-as átlagtempóval, fáradtan, egész napos meló után, pár köbméternyi füsttel, korommal, de az elszánt horgász nem tántorodik meg egyiktől sem! Nyomjad neki Misó, várnak a halak!
Az események kronológiáját illetően arról már nem írok sokat, ami az indulást megelőzte, mert csak pár mondatot igényel. Gyúrtunk pár kilogramm különféle ízű-színű-szagú bojlit, bevásároltuk a hiányzó (és a soha, a későbbiekben sem, semmire sem felhasznált) apróságokat. Főztünk magokat és a terveket szövögettük, mint a pók a hálóját! A sajátunkba azonban bele is gabalyodtunk…
Tehát úton vagyunk, ugye? Én vagyok az élő „dzsípíesz”, hogy oda is találjunk, pedig még sosem voltam annak előtte ott, de olyan jó tájékozódó képességű vagyok, hogy otthon néha a garázsból is feltalálok egyedül a lakásba… Misó is látta bennem a magabiztosságot, ami végül célhoz is juttatott bennünket. Itt vagyunk, éjfél múlt kicsivel és nulla fok is éppen hogy csak felülről picivel. Sebaj, kemény pecás mindent kibír!
Misó a fülkében alszik, én a „dobozban”, az legalább nem fűthető… kemény pecás mindent kibír! Misó beindítja a buszt, hogy ne fázzon, én szagolom a füstöt, a kormot… kemény pecás mindent kibír! Misó kényelmesen elalszik, és állat módon horkol, én nem alszom, fújom az orromból a kormot, fulladozom és hallgatom Misó brummogását… kemény pecás mindent kibír! Alig vártam, hogy reggel legyen…
Reggel volt, jöttek Dottóréék, mehettünk a helyünkre, az 5-ös nevezetűre, ami a tó délkeleti felén, az alsó keresztgát felső sarkában van. Mély vizes a pálya, ez már akkor nem tűnt jó jelnek a hideg miatt. Kiosztottuk a helyeket, én kerültem a part felőli szélre, amire akkor még azt hittem, jó dolog a szélén lenni, később kiderült, csak nekem tetszett! Kibójáztak a profik, aminek látványától kicsit hátrébb toltam a „bézbóz” sapkámat, ugyanis éppen hogy csak látótávolságra rakták le azokat… hát hogy fogok én odáig eldobni, még ellátni odáig is időbe és sok kalóriába telik!
Gyors összeszerelés, arzenál kiteregetése, hencegés a többieknek a tuti csalikkal, csalizás és suhintás befelé! Először csak féltávra, másodikra kétharmadra, harmadikra 3/4-re, negyedikre 4/5-re, ötödikre jobbra el, hatodikra balra el és túl közel, hetedikre gubanc és csalicsere (a régi már elkopott), nyolcadikra „na, jó, én feladom, majd odamegy érte”! És volt még másik két botom kint… de ezért jöttünk, nem? Gyakorolom majd!
Miután mindenki bejuttatta a csodacsaliját a megfelelő helyekre, a többiek ittak egy áldomást a hazaiakból. Én jaffa szörppel koccintottam, miután erősen gyógyszereztem a közelgő műtétem előkészítéseként. Kicsit aggódtam is magamért, hogy fogom kibírni ezt a négy napot ezekkel az emberekkel, akik üdítőt még mutatóba se hoztak… valaki biztosan sokat fog röhögni a másikon, vagy én rajtuk, vagy ők rajtam!
A halfogás dél után indult be, pontosan 12:30-kor Zolika horgán akadt fent egy másik horog, amin egy 3,40-es tükrös szenvedett, miután valaki durva fonottra szerelt szerelékébe beleakadt és elszakadt a főzsinór. Szegény ki volt alaposan merülve, így miután megszabadult béklyójától és ellátták sebeit, mehetett tovább isten hírével!
Közben én nekiálltam valami ehető főtt ételt készíteni a pecásoknak. Kakaspörköltet főztem túrós csuszával körítve. Ott, „Nomádiában” ez kicsit bonyolult volt, de ráértem és szeretek is főzni, így megcsináltam. Kicsit zavart a sokszor erős szél, a tüzet állandóan elfújta, de ki találta fel a tüzet, hát az ember… hát nehogy már!
Több órányi csend volt közben, így kezdtem úgy érezni, hogy jöttemet-jelenlétemet felismerték az itteni halak is és eltávolodtak ettől a helytől. Mivel az ivóvizünk fogytán volt, úgy eldöntöttem, besétálok vízért a sok száz méterre lévő halőrházhoz, hátha távollétemben megjön a halak kapókedve, ezzel is kedveskedek a többieknek, hogy ne kelljen nekik is elszenvedniük a rajtam lévő rontás hatásait!
A projekt bejött! Ahogy kb. 300 méterre eltávolodtam a tábortól, visszanézve láttam, ahogy ketten is, Misó és Doki is fárasztanak… tudtam, hogy ez lesz!
Mindjárt a webkamerán keresztül üdvözöltem a családot, barátokat… lehet, hogy nem csak ők látták az idiótát kamerába integetni…
Visszafelé jövet már aggódtam a pörköltért, aminek a mozgatását a tűz felett az ott maradókra bíztam, akik még mindig a fárasztással, szákolással, fotózással, mérlegeléssel voltak elfoglalva… a pörkölt meg csak úgy magában pöfögött!
Szerencsére Misónak volt annyi esze, hogy elvette a közvetlen tűz fölül a bográcsot, így csak alig rotyogott…
Miután megköszönték nekem, hogy megszántam őket, jeleztem, hogy kész a pörkölt, kaja van! Jóízűen bekajáltunk, repetáztunk és megnyugvással vettük, hogy maradt másnapra is elég főtt kajánk. Elmosogattam, elpakoltam, mint egy jó háziasszony, pedig itthon nem szokásom! Akkor most már én is nekiállok komolyan halat fogni… de viccesen hangzik, mi?
Ekkor már megint több órája nagy csend uralkodott, de ahogy kiszedtem a botjaimat, szinte azonnal beindultak a maradék csalikra. Dottóre azonnal fogott egy szép 7,60-ast, majd kis idő múlva Zolika egy 11 kilós tövest. Engedelmetekkel nem pakolom tele a cikket halas fotókkal, mindenkinek megmutatom pár halát, elégedjetek meg ezekkel. Az én esetemben nem lesz nagy kihívás, lévén, hogy összesen két halat sikerült szákba terelnem. Ezek vagy nem hallottak a rajtam lévő rontásról, vagy nagyon lököttek voltak, vagy csak egyszerűen dilettánsok!
Az éjszaka és a következő nap is aránylag jól adta a halat, persze nem nekem, hanem a többieknek. De cseppet sem bántam, sikerült végre rendesen megtanulnom parittyázni, gyakorolhattam a nagy és főleg pontos dobásokat. Sikerült 120 méternél messzebbre dobnom, a jó helyre, igaz, ettől még nem tudtam csőbe húzni, pontosabban horogra csalni egy halat sem. Egészen péntek reggelig abban a tudatban horgásztam, hogy innen sem megyek haza halas fotókkal, sikeres fogási élményekkel, míg 5:30-kor kirángatott az ágyamból egy határozott jel, ami a rádiós jelzőm vevőjéből érkezett. Futás, mert lemaradsz! Megvagy… kint vagy, szép vagy! Öt harminckor egy ötharmincas tükröst fogtam, tiszta mágia az egész, nem? Mellesleg a hőmérő -2 Celsius-fokot mutatott, amit elsőre el sem akartam hinni, de a sátrainkon lévő dér hamar meggyőzött!
Talán a barátaim jobban örültek ennek a halnak, mint én, végre fellélegezhettek, hogy nem megyek haza betlizve… A sikeren felbuzdulva ismét bőszen belekezdtem a vízhabosításba, a legjobb helyre a legjobb bojlit igyekeztem eljuttatni!
Etetés után mi is ettünk egy kis hazait, persze mindenki a másikét, mert az sokkal finomabb! Fogytak a szalonnák, kolbászok, sonkák, szalámik, meg amik még voltak, de csak koleszterinmentesen, nehogy még a végén elhízzunk!
Sajnos ezután ismét nagy csend következett. Sőt, egy új „brigád” érkezett, aki a bójáival végérvényesen lezárta az előttem lévő keskeny folyosót, amin eddig véletlenül át tudott evickélni pár hal! Marhára boldog voltam…
A fiúknak még jött pár kisebb-nagyobb hal, Zolika megfogta a hétvége rekordját, szombaton hajnalban pedig én is megkaparintottam még egy szép tövest, még ha csak kis időre is! De az éppen elég volt a fotózásra, mérlegelésre… íme:
Szombaton reggeltől kezdve több mint 24 órányi teljes csend következett, kivétel az esti, Dottóre botján halkan jelentkező kapást, aminek sajnos nem lett „jó” vége…
Viszont, mivel a kakaspörköltet elfogyasztottuk előző nap, Misó vállalt be egy újabb főzési manővert. Nagyon jót ettünk a krumplis sertéspörköltből, majd jót ittunk rá! Ki-ki, ami jár neki, én jaffát, ők sört, bort, pálinkát, meg mit tudom én még milyen májmérgeket! Még pezsgő is jutott a poharakba estére, lévén Doki születése napja közeledett vasárnap. Ebből is kimaradtam, persze saját kérésemre!
Vasárnap reggelig sajnos túl nyugalmasan múlt az éjszaka, semmi csippanással megúsztuk.
Ébredés után jött az ilyen turnék legmegrázóbb, legszomorúbb, de mégis várva várt eseménye, a pakolás. Mindannyian alaposan elfáradtunk a hosszú hétvége alatt a sok lapátolástól, a sok dobálástól, éjszakázásoktól, hidegtől-melegtől, így ha a búcsútól szomorúan is, de vágytunk már haza, hogy elnézést kérjünk az otthoni WC-től, fürdőszobától, az otthoni ágytól!
Summázva a négy napot, Zolika „nyert” 7 darab ponttyal, ő vitte el a legnagyobb halért járó virtuális trófeát is. Utána Dottóre lett a második 6 darab ponttyal, majd Misó a harmadik 4 db hallal, végül én 2 db halacskával. Összesen 143,7 kilogramm pontyot sikerült összekanalazni a zord időjárásban és a nem mindig kedvező feltételek mellett.
Csodás volt, elég volt, a barátokból és a halakból persze nem, így azonnal el is döntöttük, hogy amint sikerül, megismételjük ezt a turnét, remélve, hogy akkor a körülmények jobbak lesznek, és több halas élmény fűződhet majd azokhoz a napjainkhoz!
Köszönjük Andrisnak és Zolikának a meghívást, Petinek, a tógazdának a segítséget és az újabb invitálást.
Jövünk még…
Jeszy
Fotók: a négy „muskétás”
