2004. november 28-án több „ősfórumos” összefogott, s leszervezett egy jó kis horgászatot a Tatai Derítő-tóra. Idén páran úgy gondoltuk, hogy ippeg itt az ideje hagyományt teremteni, s megszerveztünk november 20-ára egy újabb pecát a Derítőre. Tavaly a tó teljesen befagyott, csak a be- illetve kifolyó rész maradt részben jégmentes, ezért igencsak leszűkült a meghorgászható terület. Azóta is azt hallgatom, hogy „Na, Sanya jó kis pecát szervezett le nekünk…” Még ha nyárra szervezek horgászatot, akkor is többen megkérdezik: -Ugye nincs befagyva? Az idei horgászatunkkor még jégmentes tó november végére már megint befagyott, tehát az időpont kiválasztásával szerencsénk volt, nagyjából…
Bizony, ha jobban belegondolok, az időpont kiválasztása jól sikerült, de csak a tó jégmentessége szempontjából. Itt-ott volt csak némi jéghártya, de azt szinte egész nap nézhettük, ugyanis nem olvadt el… De az időpont kiválasztásának volt szerencsétlen része is. Sajnos mégsem volt tökéletes, mert nagyon kevesen tudtak eljönni velünk, ráadásul még cudar időjárási körülményekre is számítanunk kellett.
Végül hárman indultunk neki a horgászatnak, Origo, Grasscarphunter és jómagam. Reggel (mit reggel… hajnali fél hatkor!) találkoztunk az M1-en, az első MOL kútnál. Példásan pontosak voltunk. Gyors köszönések és kézfogások után már robogtunk is „konvojban” a tó felé. Azt hiszem, ha a nagyhírű, Konvoj című mozifilmre akarnék utalni, vagy hasonlatot keresni, akkor a mi kis két autós sorunkra tán mégsem a „konvojunk” a megfelelő kifejezés. De oly csodás kimondani…
Titokzatos arcát mutatta nekünk a tó, amikor megérkeztünk. Minden valamirevaló horrorfilm-rendező elégedetten csettintene, ha ilyen díszletekre tehetne szert. De szerencsénkre szó sem volt díszletről, hanem maga a TÓ burkolózott tekintetünk elől sejtelmes ködfátyol mögé. Csak néhol tűnt elő egy-egy akadó homályos kontúrja.
Míg Grass megvásárolta a napijegyeinket, Origóval elkezdtük kipakolni az autókat. Előzőleg hiába beszéltük meg, hogy „Óóóóóó, alig hozunk cuccot”, volt mit rendezgetni, ide-oda pakolni a kiskocsikon. Pedig hármunk arzenáljából otthon maradt láda, rod-pod, s vagy tucatnyi bot, meg egy kisebb boltnyi apróság.
A kiszemelt horgászterület az úgynevezett „magaspart” volt, de hogy pontosan hol üljünk le, azt a végén szimplán ránézésre döntöttük el.
Horgászatra kiszemelt helyeim megválasztásánál rendszerint jelentős szerepet kap az, hogy milyen halmozgásra utaló jeleket látok, avagy vélek felfedezni a kérdéses vízrészen. Sajnos esetünkben nem volt ilyen - hmmm, „tudományos” helyválasztásra okot adó - tényező, ugyanis a vízimadarakon kívül semmi más élőlény (értsd:HAL) nem törte meg a feszes víztükör nyugalmát.
Sajnos ez az állapot egész napra megmaradt, mert bármilyen furcsán is hangzik, de abszolút nem mozogtak a halak a vízfelszín közelében. Sőt, mint később tapasztaltuk, a vízben sehol nem mozogtak, nem táplálkoztak…
Mindhárman kicsomagoltuk botjainkat, elővettük titkos receptek alapján kikevert etetőanyagainkat, feltűztük horgainkra a csodacsalit, s bőszen elkezdtünk alkudozni, hogy ki is fogja az első halat.
Persze nem maradhatott el a kellő mennyiségű alapozó etetés sem. Kezdésnek mindhárman 8-10 gombóc etetőanyagot lőttünk a kiszemelt akadók mellé. Az etetőanyagokba bőségesen került csonti, pellet, darabolt giliszta.
Némi előnnyel indultam, mert a többiek még szereltek, amikor az én két botom már bevetve várta a kapást. Ennek egyszerű oka volt, Origót idézve: - Milyen „sárgavégűs-húshorgászos” dolog előre felszerelten vinni a botokat a vízpartra, főleg feederbotokat?? Igazándiból csak türelmetlen vagyok, mert szeretem gyorsan bevetett szerelékeim mellett várni a remélhetőleg mihamarabb bekövetkező kapást. Szerelgetni ráérek otthon is… sőt, kifejezetten jó dolog otthon molyolgatni, amikor van pár üres órája az embernek.
Mindenesetre amíg ezen viccelődtünk, én már feszült figyelemmel vártam az első kapást. S csak vártam, csak vártam, csak vártam…
S amikor már mindannyiunk összesen hat botja be volt dobva, akkor csak vártuk, csak vártuk, csak vártuk…
Sajnos ezen a napon a halak nem tüntettek ki odaadó figyelmükkel minket, mert kapás nélkül megúsztuk az egész horgászatot. Bár nékem volt egy cincálásszerűség, de szerintem csak szimplán egy arra bóklászó pikkelyes esett hasra a zsinóromban.
Pedig mi mindent megtettünk! Sok-sok trükköt, csodacsalit és végszerelék-kombinációt próbáltunk végig, de sajnos eredményt nem tudtunk elérni.
Már maga az etetőanyag, amit boszorkánykonyhánkban kikevertünk, megért volna egy kisebb ódát, hiszen oly csodás illatfelhőben úszkáltak etetőanyagos bödönjeink.
Mivel a halak nem adtak nékünk túl sok munkát, ezért inkább jól eldumálgattunk.
Sőt, ha nincs program, akkor az ember talál magának elfoglaltságot. Felfedeztük, hogy a tőlünk körülbelül 30-40 méterre kikötöttnek hitt csónak szépen komótosan, lágyan ringatózva elindult befelé a tó vízén. Nem volt szükség túl nagy okosságra ahhoz, hogy rájöjjünk, valószínűleg valahonnét elfújta a szél. Rögtön előléptünk nemes megmentővé, már csak azon oknál fogva is, hogy megakadályozzuk a csónak elénk sodródását. Meg hát az sem elhanyagolható tényező, hogy így némi színt vittünk horgászatunkba. S hát mire is volt szükség mindehhez? Semmi másra, csak a sokoldalúan felhasználható, „hiper-univerzális” horgászeszközre, a feederbotra. Előkaptam a Spro Exclumat, és mehetett is a feederes pergetés, mégpedig csónakra. Talán háromszor vagy négyszer is kiakadt a horog a csónak „szájából”, ámde kitartó próbálkozásnak meglett a gyümölcse, egy szép csónak képében.
És ha már itt van, akkor használjuk! Origó és Grass ment egy kis kört, alaposan megvizsgálva az általunk meghorgászott akadósort. Miután a csónakkal megtettük a tiszteletkört, rendesen kikötöttük az egyik bokorhoz. Így a gazdájának nem kell úszva keresgélnie, hanem ha veszi magának a fáradságot, akkor csak körbe kell sétálni a tavat érte.
Mivel délelőtt csodás tiszta idő volt, elővettem a match botomat. Gondoltam, itt az ideje, hogy bevessem a Korumot, mert ha ez sem hoz halat, akkor semmi.
Hát halat nem hozott. De már amikor elkezdtem kicsomagolni, akkor kezdett erősödni a szél. Amire az első dobásokig eljutottam, és belőttem az úszót, már igencsak komolyan süvített. Szólt is Origo, mi lenne, ha mégis inkább visszacsomagolnám a tokjába… Sajnos ekkor már késő volt bárminemű, időjárást befolyásolni próbáló trükk. Ami a szél felgerjesztésre bejött, annak ellenkezője a szél megszelídítésére már nem. Ezek után már kaptunk mindent, amit aznapra beígértek derék meteorológusaink. Volt erős szél, némi havazás, és metsző hideg.
Délután három óra táján úgy döntöttünk, hogy ami nem megy, azt kár lenne erőltetni. Éppen ezért elkezdtünk lassacskán összepakolászni.
Tudtuk, hogy nem is oly rég volt telepítés, de valamiért nem volt szerencsénk. Erre mondja néhány horgász hangos bekiabálással: - Itt nincs is hal, becsaptak minket!
Mi nem mondtuk.
Tudjuk azt, hogy a halak érzékeny jószágok, és bizony nagyon sok olyan dolog van, ami befolyásolja étvágyukat, mozgásukat, s egész viselkedésüket.
Attól függetlenül, hogy a bot végén kívül nem fogtunk semmit, nagyon jól éreztük magunkat. Úgy éreztük, mi mindent megtettünk azért, hogy halat foghassunk, és ha nem fogunk, az sem nagy baj. Azt nem mondom, hogy a betlizés nem zavart némileg bennünket, de egyikünk sem érezte óriási tragédiának. Dumáltunk nagyokat. Kitárgyaltuk az élet „nagy” dolgait. Hülyéskedtünk. Horgásztunk egy jót! És jól éreztük magunkat, ez az, ami lényeges!
Az M0-ig még konvojban haladtunk, aztán elváltak útjaink, de idén még valószínűleg találkozunk!
Írta: Nyika Sándor /Sanyamester/
Fotók: Vágó Ádám /Origo/ & Nyika Sándor
