A téma igencsak időszerű, és talán több figyelmet is érdemelne/igényelne, mint amennyit valójában kap. A bojlis pontyhorgászat betörésével robbanásszerűen jelentek meg különböző cikkek a módszerhez társuló alapelvekről, illetve etikai sajátosságokról, azonban idővel ezek elcsendesedtek - a pontyhorgász társadalom döntő többsége talán úgy vélte, hogy e témában már nincsenek olyan plusz információk, amellyel érdemes lenne többet foglalkozni. Ezért is ragadtam ezúttal billentyűzetet, mert véleményem szerint ez nem egészen így van! Lássuk tehát a főbb mozzanatokat a kapás pillanatától egészen a legyőzött ellenfél visszaengedéséig…
Számos véleménnyel, a témához kapcsolatos tudnivalóval találkozhat az ember szerte a világhálón. Számomra a gyökeres változások az utóbbi 3-4 évben mentek végbe, akkor, amikor úgy éreztem, hogy a téma kezd kissé háttérbe szorulni, elhanyagolódni. Ez idő alatt elsajátítottam azokat a lépéseket, amelyeknél még a korábban jellemzőnél is több figyelmet fordítottam a halakkal való kíméletes bánásmód gyakorlati alkalmazására. Ennek mozzanatait és a különböző etikai kritériumokat ismertetem a következőkben tematikusan, több részre osztva. Fontosnak tartom megemlíteni rögtön az elején, hogy gyakorlati példákkal alátámasztott írásom célja pusztán a gondolatébresztés. Bár a szükséges helyeken erősebb hangnemre fogok váltani, emiatt senki ne érezze úgy, hogy ezt kioktatásnak szánom, ez csupán a figyelemfelhívás célját szolgálja: véleményem szerint bárki számára előnyösebb, ha ilyen formában szerez tudomást esetleges korábbi hibáiról, mintha nyilvános helyeken kapna kritikát a különböző szempontok alapján szerencsétlenül elkészített fotókért.
Végszerelék
Bár nem szerves része a halakkal való bánásmódnak, mégsem elhanyagolható a téma, hiszen már itt is elkövethetők olyan hibák, amelyek miatt akár rövid-, akár hosszú távon kedvenceinkből sajnálatos áldozatok válhatnak. Fontos kritérium a felszerelésünk megfelelő összhangja. Egy 3,5 lbs tesztgörbéjű (dobó)bothoz például ne használjunk kisebb (6-os, 8-as) méretű horgokat! Alapból a bot keménysége a nagyobb nehezékek használatát kívánja meg, és már pusztán a nehezék súlya is iszonyatos károkat tehet a hal szájában, ha az egy kisebb méretű horoggal párosul. És akkor még el se jutottunk a fárasztásig… Terhelés hatására a horog kiakadhat, átakadhat lágyabb részbe, ott nem képes megfelelően ülni, és ez sajnos a hasítás jelenségével fog végződni. Egyes horogfajták (például a Long Shank típusok) kialakításuknál fogva szintén hajlamosak lehetnek a hasításra, ezért én leginkább az rövid, egyenes szárú, nagyöblű típusokat preferálom. Sokat vitatott téma a szakállas kontra szakáll nélküli horog kérdése is. Az igaz, hogy a szakáll nélküli horgok a parton könnyebben eltávolíthatók a halból, de pont ebben vélem felfedezni veszélyüket is, hiszen a szakáll teszi lehetővé a horog stabil tartását az akadás pontján, és ha ezt a stabilitását elveszíti, akkor szintén az előbbiekben említett hasítás jelenségével szembesülhetünk. Hasonló hiba lehet egy behúzós pecán is a kisebb méretű horgok használata abban az esetben, ha a fárasztás partról történik. De alapvetően, ha van rá módunk és az időjárási viszontagságok nem teszik körülményessé, a nagy távolságra (150 m-nél messzebb) vagy extrém körülményekkel jellemezhető horgászhelyre bevitt végszerelékek esetében ajánlott a hal csónakos megközelítése a sérülések minimalizálása érdekében.
Ami a szerelékek összeállítását illeti, a legnagyobb hibát az jelenti, ha a rendszer kialakítása miatt beszakadás esetén képtelen a hal az ólmot elhagyni. Szép és hangzatos szó a Safety Lead Clip, vagyis az oldalkapcsos kialakítás egészen addig, amíg használója „csontig” rá nem húzza az ólmot tartó műanyag pöcökre a gumiharangot, és ha mindezt úgy teszi, hogy még clipbe belehúzott forgót is lefixálja egy műanyag tüskével, máris elkészült a „tökéletes”, elhagyhatatlan szerelék! Hasonló hibának számít a nehezék fölé helyezett forgókapocs vagy bármilyen egyéb ütköző, amely meggátolja az ólom csúszását a fő/előtétzsinóron. A beszakadt, el nem hagyott szereléket a szerencsétlenül járt hal egészen addig „cipeli”, míg fel nem tekeri magát vele egy akadóra (már amelyik vízen talál ilyet), ahol vagy borzalmas sebet ejtve kiszakad a horog a szájából, vagy rosszabb esetben örökre odavész. Szerencsésebb esetben egy másik horgász időben megfogja és megszabadítja a beszakadt, felelőtlenül összeállított szereléktől.
Én több szempontból is inkább az in-line típusú ólmokat pártolom, az oldalkapcsos rendszert leginkább akkor használom, ha akadós terepen egyből elhagyós szerelékkel szeretnék horgászni. Az ilyen jellegű, kemény pályákon előtétzsinórnak csak és kizárólag vastag (50-es, 60-as) monofil zsinórt használok, ugyanis amellett, hogy ezek kevésbé sérülékenyek, a fonott zsinórral ellentétben nem „vágnak bele” a fába, hanem szépen elcsúsznak rajta, sőt, a merevségük még lehetővé teszi, hogy könnyebben „kirugózzák” magukat az akadók közül. Ahol a körülmények nem teszik indokolttá a nagy átmérőt, ott legfeljebb 40-es monofil előtétzsinórt alkalmazok, így ha dobással kell a végszereléket a kívánt helyre bejuttatni, a kisebb zsinórösszekötő csomó is kevésbé csökkenti a maximálisan elérhető dobótávot. A sajnos gyakori tévhittel ellentétben kemény terepeken vastag előtétzsinórra nem azért van szükség, hogy legyen mivel kitépni a halat az akadóból… Aki erre a célra kötné fel… ezt inkább nem fejezem be. Na, jó, mégis: az szerintem inkább masnit, nyakkendőt, vagy ikebanát kötögessen szabadidejében! A rugalmas és humánus fárasztások érdekében, amennyiben fontos számunkra halaink épsége, ágas-bogas pályákon mindig legyen kéznél nálunk zsinórszabadító kampó! Ennek használatát sajnos nem lehet képernyőn keresztül elsajátítani, de némi gyakorlás után gyorsan rájön az ember a technikájára.
Kapás, fárasztás
Bár kétségkívül ezek a bojlis pontyhorgászat talán legerősebb adrenalinszint-fokozó pillanatai, muszáj ekkor is megőriznünk higgadtságunkat az akció szakszerű lebonyolításához. Az egyik legfontosabb lépés - elsősorban a módszerrel ismerkedőknél - a korábbi helytelen mozdulatok kinövése, gondolok itt főleg a bevágásra. A fix rendszer lehetővé teszi, hogy a halat már pusztán az ólom súlya megakassza, ezért teljesen felesleges, sőt egyenesen baklövés a kapásnál oly módon bevágni, hogy az ember majd hanyatt esik. Egy határozott, de nem erős ráemelés bőven elegendő. Én csupán annyit szoktam tenni, hogy kézzel lekapcsolom a nyeletőféket és egy óvatos ráemeléssel felveszem a hallal a kontaktust. Sőt, vannak olyan helyzetek, amikor ha tudom, hogy esélytelen partról megakadályozni, hogy a hal elérjen egy akadót, kapásnál még csak rá se emelek, hanem egyszerűen beszállok a csónakba és óvatosan felcsévélve a zsinórt a hal fölé megyek, és csak akkor veszem fel vele a kontaktust, amikor már látom, hogy beért az előtétzsinór. Így a delikvens nem érez addig komoly ellenállást (pláne ha elhagyós szerelékről van szó), valamivel nyugodtabb marad, ezáltal elkerülhető az a jelenség, hogy ötven ágon átfűzze magát, mire fölé érünk a csónakkal. Ha partról fárasztunk, ameddig csak lehet - és természetesen, ha a terep lehetővé teszi - a botspiccet a vízfelszínhez közel tartva ajánlott fárasztani a halat, hiszen így nyugodtabb marad, ezáltal csökkenthető a horog miatt esetleg kialakuló vagy további sérülések mértéke.
A merítéstől a matracra/bölcsőbe helyezésig
A merítőháló anyaga és mérete tartozik a fontos kritériumok közé. A háló legyen sűrű szövésű és masszív, így minimalizálható leginkább a sérülések mértéke. A fej mindenképp legyen kivehető, és ezt a tulajdonságát ne legyünk lusták kihasználni! Ugyanis találkoztam élőben nem egy olyan esettel, hogy a fej levétele nélkül, a háló keretét fogva vitte a horgász a halat a bölcsőig, majd csodálkozott, hogy miért vérzik a hal a kopoltyújánál, amikor még hozzá sem nyúlt. Ha az ember nem veszi le a merítő fejet és nem tekeri fel a hálót a „transzport” előtt, akkor a halnak hatalmas mozgásteret ad a hálóban, ami ha él ezzel a lehetőséggel, akaratlanul is kárt tehet magában. Forgolódása közben megütheti az ólom, sérülhetnek az úszók, fejre állhat, belevághat az előkezsinór a kopoltyújába, és máris megvan a baj úgy, hogy még hozzá se értünk. A kopoltyú sérülésén keresztül pedig nyitott a kapu a fertőzések számára, így e felelőtlen mozdulat a legrosszabb esettel is végződhet a megfogott hal szempontjából. A leghumánusabb megoldásnak azt tartom, ha közvetlenül merítés után a fejjel együtt egy vizes mérőzsákba helyezzük a halat és így visszük a bölcsőig.
A matrac/bölcső mellett évszaktól függetlenül mindig tartsunk készenlétben egy vödör tiszta vizet, egyrészt a halkímélő eszközök használat előtti benedvesítése, másrészt a megfogott hal fényképezése alatti locsolás céljából. Csónakos fárasztás során is mindig vigyük magunkkal ezeket az eszközöket. Amennyiben egyedül, csónakmotorral fárasztjuk/közelítjük meg a halat, a merítés után szerencsésebb a legyőzött ellenfelet beemelni a matracra/bölcsőbe, hiszen a motorral gyorsan kiérünk, és így kevésbé tesszük ki a halat a sérülésnek, mintha a csónak oldalához szorítva vonszolnánk a vízben a partig. A horgászhelyig vezető út alatt is célszerű, sőt, többször is használatba kell venni a locsoló vödröt! Ha evezővel és kétemberes meló formájában zajlik a csónakos csata, a partig vezető útig a lassabb haladás miatt szerencsésebb a vízben hagyni a halat. Ilyenkor a merítő fejét annak kereténél kell megfogni és a csónaktól jó távolra eltartani, miközben a másik személy evez. A menet közben elvégzett csalizást/frissítést csak abban az esetben vélem helyesnek, ha a halat még bent a csónakban, egyből vissza is engedjük. Ne legyen lustaság áldozata a megfogott hal, ne legyünk restek több kört menni a csónakkal különböző indokok mögé bújva. Horogszabadításnál egyik kezünkkel takarjuk le a hal szemét, így nyugodtabb marad, ezáltal nemcsak számára, hanem számunkra is biztonságosabbá válik ez a lépés.
Tartás
Talán a legtöbb indulatot gerjesztő mozzanat a pontyhorgászok között, hisz tény és való, sokféleképp meglehet fogni úgy a halat, hogy az ne csupán esztétikai szempontból váltson ki másokból ellenérzetet. Kisebb vázlatpontokba szedve ismertetném azokat a halak testtájaihoz köthető hibákat, amelyek adott esetben elkerülendők:
- Kopoltyú:
Ha van valami a világon, ami könnyen kihoz a sodromból, az nem más, mint a kopoltyúban turkálós képek. Ennek kiküszöbölése pedig nem egy lexikális tudást igénylő folyamat, csupán arra kell egyedül figyelnünk, hogy maximum egy ujjunk (ez szinte kivétel nélkül a mutatóujj, illetve a másik oldalon a hüvelykujj) lógjon ki a mellúszók vonalából a fej felőli oldalon. És értelemszerűen lehetőleg az se a kopoltyúfedő alatt legyen.
- Végbélnyílás:
Ehhez inkább nem fűznék hosszabb kommentárt. Nem csak esztétikai, de minden szempontból szerencsétlenül néz ki egy képen, ha az ember keze enyhe túlzással könyökig elvész a hal hátsójában.
- Szemgödör:
Általában versenyhorgászoknál látni ezt a fajta fogást a halakon. Nem azért nem tartom szerencsésnek, mert megsérülne így a hal szeme, ám esztétikai szempontból csúnyán mutat egy fotón, ráadásul egy bizonyos méret felett egyáltalán nem biztonságos. 100%, hogy én sem lennék boldog, ha valaki így próbálna meg engem felemelni.
- Úszók:
Bár az igazat megvallva sosem találkoztam pályafutásom alatt törött mellúszójú pontyokkal, jobb kerülni az olyan fogást, amelynél e végtag már túlságosan feszül a tartási stílus vagy épp a hal saját súlya miatt. Amit mindenképp ajánlatos figyelembe venni, hogy tartsuk meg bárhogy is kedvenceinket fényképezésnél, ha alkarunk vagy ujjaink miatt feszülne a mellúszó, akkor semmiképp ne fogjuk úgy a halakat, hogy fejük az ég felé nézzen!
A vázlatpontok felsorolása után képes példákkal is igyekszem szemléltetni leírtakat. Először azonban részletesen ismertetem az általam alkalmazott két tartási mód előnyeit és hátrányait, hogy mindenki számára kialakuljon egy összkép, hogy mikor melyiket előnyösebb alkalmazni.
1.
Bár ez alkat (kövér/nyurgás egyed) kérdése is, a „nyakátfogós” tartást a legtöbb esetben kimondottan a nagytestű (15 kg feletti) pontyok fényképezése során alkalmazom. Előnye, hogy nagyobb felületen fogjuk a halat, ezáltal a tartás nagyobb biztonságérzetet ad a hal elejtésének kizárásában, ugyanakkor hátrányként hozhatók fel azok a szempontok, amelyek szerencsétlen esetben pont e biztonságosnak vélt tartást tehetik veszélyessé. Egy kisebb testű hal sokkal mozgékonyabb, virgoncabb, így náluk nem tartom minden szempontból életbiztosításnak a kopoltyúfedőhöz közel eső mutatóujjat, amely e tartási metódus velejárója. Nyilván kellő gyakorlottság birtokában az ebből adódó esetleges problémák esélye egészen kicsire csökkenthető, de addig, amíg nem látunk bele a halak fejébe, és nincs sejtésünk az esetleges „terveikről”, hogy mikor válnak a kezünkben nyugtalanná, addig sajnos e veszély lehetősége fennállhat! A másik problémát az előbbiekben említett mellúszó esetében vélem felfedezni. Amikor a matracon lévő halat átkaroljuk, azt a mellúszót, amely a felőlünk lévő oldalon lógna alapesetben, érdemes hozzáfogni az alkarunkkal a megfogott példány oldalához, hiszen ha úgy nyúlunk át mögötte, hogy ez az úszó a felemelés után lógva marad, akkor túlságosan feszülhet, így sebezhetővé válik abban az esetben, ha megcsúszna a kezünkben a hal.
2.
A két mellúszó közötti tartást már a kezdetektől fogva alkalmazom. Előnye, hogy ujjaink így vannak a lehető legtávolabb a kopoltyúfedőktől, viszont hátránya, hogy kisebb a halon átfogott felület, így a nagyobb biztonságérzet érdekében azonnal le kell tennünk a matracra/bölcsőbe, ha csak egyetlen úszója is megrezdül. Ahhoz, hogy ez a tartás teljesen biztonságos legyen, szükséges betartanunk néhány alapvető mozzanatot. A matracon/bölcsőn lévő hal mindig az oldalára fektetve, nekünk háttal legyen, mielőtt felvesszük. Jobb kezünkkel átnyúlunk alatta és megkeressük az alsó mellúszót úgy, hogy azt a mutató és a középső ujjunk közé fogjuk. Ez azért szükséges, mert így tudjuk megakadályozni a fej felőli oldalon, hogy a hal egy hirtelen mozdulattal kiugorjon kezünkből. Míg a hüvelykujjunkkal a halat az oldalánál fogva támasztjuk, a maradék négy ujjunk mindegyikét a „nyaknál” való megtámasztásra használhatjuk. Mivel a mellúszót a két ujj közé fogjuk, kizárólag a halak „egyenes” tartását ajánlom ennél a módszernél, mert ha megdöntjük a fej felőli oldalt a kezünkben az ég irányába, akkor itt is feszülne az ujjunk közé szorított mellúszó. Találkoztam már olyan véleményekkel, miszerint ez a fajta tartás azért nem szerencsés, mert megnyomódik tőle a hal szíve. Hogy ebben ki hisz, ki nem, az mindenkinek a saját szubjektív nézőpontja, én személy szerint ezt már túlzásnak tartom. Mint szerencsére sokaknak, úgy nekem is érdekem, hogy kialakuljon hazánkban egy olyan új irányzat, amely az eddigiektől jóval többet foglalkozik a halakkal való kíméletes bánásmód fontosságának népszerűsítésével, de mint ahogy sok minden másnak, úgy a halvédelemnek is vannak egészséges határai. Számomra ez a feltételezés már túllő ezen a határon. Több mint 8 éve alkalmazom a két mellúszó közötti tartást, a legnagyobb, 25 kg feletti pontyomat is így tartottam meg a fényképezés során, majd engedtem sértetlenül szabadon. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ezt a halat 2014 őszén visszafogták… Immár 30 kg feletti tömeggel!
Talán a legfontosabb kérdés még hátravan, hogy a leírtak alapján melyik tartást mikor ajánlanám, mikor nem, és mik erre az indokaim?
„Nyakátfogós” tartás: Kimondottan a nagytestű (15 kg feletti) halaknál előnyösebbnek vélem. Vannak olyan esetek, amikor a hal annyira kövér, hogy kizárólag ezzel a tartással tudjuk stabilan megfogni. Én két esetben mellőzném mindenképp ezt a módszert: kisebb testű, mozgékonyabb egyedeknél, és a versenyek vagy egyéb indok alapján pontyzsákba helyezett halak esetében. Ennek oka a kopoltyúfedőhöz közel eső mutatóujj, véleményem szerint túl kockázatos egy kipihent, ereje teljében lévő, mozgékony, 5-10 kilós halat így fogni.
Két mellúszó közötti tartás: Akik a fogás körülményei vagy egyéb okok által előszeretettel fényképezik a kisebb testű halakat is, azok számára véleményem szerint ez a megoldás előnyösebb. Bár megfelelő fizikummal problémamentesen megtartható egy kapitális ponty is ezzel a módszerrel, kezdőknek semmiképp nem ajánlom, hogy egy nagy halnál ezzel kísérletezzenek! Ennél a módszernél a halakat csak és kizárólag egyenesen tartva fogjuk.
Ami módszerektől független, ám semmiképp nem elkerülhető kritérium, hogy a halakkal soha ne fényképezkedjünk állva, és a kapitális példányokat soha ne fotózzuk a hasukra fordítva. Ha másképp nem tudjuk felemelni, csak félmeztelenül (még vizes ruhában se tartom szerencsésnek) öleljük magunkhoz őket, és a víztől 1 méternél távolabb lévő matrac esetében soha ne kíséreljük meg kézből visszaengedni (a vízhez visszavinni) a halat.
A „Release”
Ugyan kétségtelenül ez a sporthorgászat legtiszteletreméltóbb cselekedete, nem árt megemlíteni, hogy milyen hibákkal fulladhat a teljes visszaengedést megelőző cselekménysor akár egyetlen mozdulattal is kudarcba. Ha stégről vagy szakadt partról horgászunk, mindenképp a mérlegelő zsákból történő visszaengedést részesítem előnyben, hiszen ha nem vagyunk tisztában az előttünk uralkodó vízmélységgel és kézből szeretnénk visszaengedni a halat, akkor a lehajolásnál könnyen kiugorhat a kezünkből, és sekély víz vagy például kövezés esetében olyan sérülést szerezhet, ami miatt később el is pusztulhat. A szabadon bocsátásnál mindenképp várjuk meg, amíg a hal erőre kap és magától úszik ki a kezünkből - ez a pillanat talán a legszebb az egész horgászatban, így ezt a mozzanatot semmiképp ne hanyagoljuk el, ne hagyjuk csak úgy sorsára a félig még kábult halat! Ez az amur esetében különösen fontos!
Etika
Egy külön misét úgy érzem, mindenképp megér még ebben a fejezetben két eszköz, a pontyzsák és a sebfertőtlenítő. Ez előbbi használatát, amióta csak az eszemet tudom, sose támogattam csak azért, hogy nekem legyen jobb (fotó), mint a halnak. Ugyanakkor vannak olyan szituációk, amikor a kellenek, nem kell messzebb mennünk a pontyfogó versenyeknél. Ha egymagunk vágunk bele egy hosszabb horgásztúrába, pontyzsák nélkül sose induljunk útnak! Nagyon hasznos segítséget nyújthatnak benedvesítve a hal letakarásában, megnyugtatásában, önkioldós képek készítése előtt. Sőt! Jártam már úgy is, hogy a fényképezési előkészületek alatt volt kapásom a másik, még bent lévő botomon. Ilyenkor eszünk ágába se jusson (előbb) bevágni, pontosan az ilyen helyzetek miatt tartsunk magunknál pontyzsákot! Tudjuk előbb biztonságban a még parton (matracon/bölcsőben) pihenő barátunkat, és csak utána foglalkozzunk az újabb delikvenssel. A két egy időben megfogott példányt - ha egyedül vagyunk - csak akkor kíséreljük meg magunk fényképezni, ha kellő rutinnal rendelkezünk ehhez a feladathoz! Ezt a helyzethez mérten tudnunk kell mérlegelni!
A fertőtlenítő folyadékokból ugyan én is tartok magamnál, de álszentség lenne azt nyilatkoznom, hogy minden helyzetben elengedhetetlen a használatuk. A horog ütötte kisebb sebeknél úgy gondolom, nincs elég idejük a kívánatos hatás kifejtésére az alatt, amíg a hal a parton van, ezért ilyen esetekben elgondolkodtató, hogy van-e egyáltalán hasznuk? Sok típus tartalmát ráadásul fel sem tüntetik a csomagoláson, ami megint csak kételyeket ébreszthet a tudatosan cselekvő horgászban. Viszont a csúnyább sebek, valamint a halakon látható korábbi ütődések, horzsolások, zúzódások kezelésére én is tartok magamnál mindig fertőtlenítőt, hiszen számomra is nagyobb a biztonságérzet, ha használom őket ilyen esetekben.
A fejezet talán egyik legfontosabb kritériuma a módszer alapelveinek feltétel nélküli betartása. Tudom, már szinte közhely ezt leírni, de se a bojlis technikával megfogható halak konyhacélra történő használatának, sem a kapitális pontyok más tavakba való átlopásának nem szabad teret engednünk! Előbbi az etikai megközelítéssel nem elfogadható, utóbbi viszont - mindennemű, kapitális egyedekkel folytatott (horgász)kereskedelem - nemcsak, hogy nem etikus: a hatályos jogszabályok szerint TILOS is! Ráadásul (szerencsére!) számos vízterületen él felső súlykorlát, amelyet ha a két említett mód bármelyikével megszeg valaki, arra hamisítatlanul a lopás bűncselekményének pecsétje fog rákerülni! Az ilyen esetekben remélem, hogy egy életre… Kerüljük az olyan vizek látogatását, amelyekről köztudott és BIZONYÍTHATÓ, hogy lopott halak (is) lakják. Hol fogunk 10-20 év múlva horgászni, ha a területi jegyek váltásával azokat a tógazdákat pénzeljük, akik természetes vizeinkből szerzik illegális módszerekkel kapitális halaikat?!
Az etika másik fontos alappillére véleményem szerint az, hogy az általunk vallott nézeteket hogyan adjuk elő horgásztársainknak. Ha valaki a halakkal való bánásmód fontosságát és saját szakszerű megoldásait mások kárára, nyilvános helyeken másokat megalázva adja elő, az véleményem szerint semmivel nem etikusabb cselekedet, mintha valaki kíméletlenül bánna a hallal. Akik szívükön viselik a halvédelem fontosságát, azoknál felelősségtudat nem szabad, hogy kimerüljön a helyes metódusok bemutatásában. A nem megfelelő stílusban, hangnemben, és legfőbbképp a nem megfelelő környezetben előadott érvekkel egyes esetekben akár több kárt is tehetünk, mint hasznot. Az esetlegesen fellépő nézeteltéréseket és az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, valamint az építő jellegű észrevételeket MINDIG privátban kezeljük azokkal, akikkel különböző okok miatt esetleg nem értünk egyet! A módszerrel ismerkedőkkel mindig legyünk türelmesek, hiszen kizárólag a MI felelősségünk, hogy milyen lesz a jövő generációjának mentalitása!
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak az olvasóknak, akik áldoztak időt arra, hogy elejétől a végéig átrágják magukat ezen az írásomon! Természetesen nincs olyan horgász (ebbe magamat is beleértem!), aki a fejlődés sokszor rögös útvonalán ne követne el hibákat, vagy ne látna másoknál a vízparton olyan eseteket, melynek borzalmai egy életre nyomot hagynak emlékeiben. De ha ezekre a megfelelő helyeken felhívjuk a figyelmet, máris teszünk egy olyan lépést, melynek eredményét csodás vizeink halállománya hosszú távon biztosan meghálálja!
Írta: Jávorka Dániel (Abiotic Carp Baits Team)
Fotók: Molnár Levente (A.C.B. Team), Hernyák Gábor (Prologic Team), Dani
