Becslések szerint tízezer éve még alig ötmillió ember lakta a Földet. A Homo sapiens abban az időben már a ma élő fajtársakkal - vagyis velünk - azonos lény volt, ugyanolyan képességekkel, ösztönökkel és hajlamokkal. Akkoriban még nem lógott ki ennyire a bolygót benépesítő számtalan faj közül, de már mutatkoztak előjelek arra nézve, hogy rendkívüli pályafutás előtt áll. Különleges képessége, a gondolkodás révén nagyon hamar túlszárnyalta a többi emlőst. Fajtársaival magas fokon kommunikált, eszközöket készített, közösségeket alkotott, ezzel megsokszorozta túlélési esélyeit, és sikeresen terjeszkedett a planéta minden részén. A Föld arculatát ekkor még a természet határozta meg, de eleink már megtették az első lépéseket annak átformálására. Kisebb-nagyobb területeken kiirtották a természetes növényzetet, és megkezdték egyes állatfajok háziasítását is.
Tízezer év elég volt hozzá, hogy a népesség több mint ezerszeresére nőjön, és az ember alapjaiban változtassa meg az őt körülvevő környezetet. Világunk mára olyan mértékben átalakult, hogy bármerre nézünk, gyakorlatilag mindenütt mesterséges, ember alkotta dolgokat látunk magunk körül.
Sőt, már-már ez a „természetes”, legalábbis abban az értelemben, hogy nem tudnánk létezni a kreált közegünket alkotó lakás, fűtés, élelmiszer-termelés, közlekedés, villamos áram, gyógyszerek nélkül, és még hosszan folytathatnánk a sort. Az ember olyan mértékben függővé vált a maga konstruálta világtól, hogy nagy megrázkódtatást jelent számára, ha ebből a közegből kiszakad. Ez megtörténhet háborúk, katasztrófák, balesetek következtében, ami szomorú dolog. Az emberek jólétben élő része viszont önként is lemond néha a civilizációról, vagy annak kisebb-nagyobb szeletéről, hogy átmenetileg alávesse magát a természet erőinek, pusztán a kaland, izgalom, kikapcsolódás kedvéért. Ezt aztán rafinált módon elnevezi túlélő túrának, raftingnak, vagy éppen horgászatnak. Eme foglalatosságok során jólesően borzong, és közben rájön arra is, hogy mennyire elveszítette azon a képességeit, amelyekre feltétlen szüksége lenne a természet erőivel való test-test elleni mérkőzés során, a játék végén pedig boldogan tér vissza a civilizáció óvó karjai közé. Egy szó mint száz, ha lecsupaszítjuk a dologról a díszleteket, akkor valahová ide lyukadunk ki a szabadidős sportokat szemlélve.
De kellenek az embernek ezek a játékok, mert emlékeztetnek rá, hogy mégis valami élőlény-féleségek volnánk, nem csak hasznos (vagy kevésbé hasznos) tagjai ennek a túlburjánzott társadalomnak. A mókához viszont szükségünk van a háborítatlan természetre, vagy legalább annak illúziójára. Tény, hogy lehet a falmászást gyakorolni egy erre a célra épített teremben is, meg lehet horgászni - mint a jobb sorsra érdemes tokiói pecások - egy betonmedencében, ahol csak a minimál kellékek - úgymint a hal és a víz - vannak jelen, de sokkal élvezetesebb ugyanezt természetes kulisszák között tenni, ahol legalább a háborítatlanság illúzióját megkapjuk.
Jó lenne, ha nem csak (és főleg nem) a Haldorádó olvasói, hanem minden horgász elgondolkodna ezen. Meg azon is, hogy sok emberben a „horgász” szó hallatán egy szemétkupac mellett terpeszkedő, rossz külsejű, hangoskodó tahó képe rajzolódik ki. De mielőtt mi, a tiszteletre méltó kivétel megsértődnénk, járjuk körül a témát, hogy mi lehet ennek a rossz megítélésnek az alapja? Mert nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!
Nemrég olvastam valahol, hogy Afrika elmaradott térségeiben, ahol a törzsi életmódból szinte minden átmenet nélkül billentek át az emberek az iparosodott, globalizált társadalomba, egy különös jelenséget írtak le a kutatók. Ezek a természeti népek, hozzájutva a civilizáció kétes vívmányaihoz, valószínűtlenül rövid idő alatt irdatlan mennyiségű kacattal, lim-lommal vették körül magukat. Településeik környékét ellepi a hulladék, pedig semmi munkájuk nincs a szerencsétleneknek, ráérnének rendet tartani maguk körül, de valahogy nem megy nekik. A szociológusok szerint ennek az a magyarázata, hogy ezek a népek a korábbi életmódjuk során kizárólag természetes anyagokból készítették a használati tárgyaikat. Hozzászoktak, hogy ha elnyűtt egy pálmalevélből, fakéregből, vagy tökhéjból készült eszköz, azt ott hagyták el, ahol éppen érték. Ebből nem származott semmi gond, hiszen a természetes eredetű hulladékok visszakerültek abba a körforgásba, amelyből egy időre kiemelték őket. A hulladékok természete időközben megváltozott, de az emberek viselkedésmódja még a régi mintákat követi.
De nem kell Afrikáig elmennünk a példáért. Ki ne ismerne rá ugyanerre a mentalitásra a hazai vizek partját járva? Sajnos az a helyzet, hogy a kőkori gondolkodású emberek nem is veszik észre, hogy amit tesznek, az káros, visszatetsző, környezet- és közösségellenes.
A környékünkön az a hír járta, hogy az egyik közeli Tisza-holtágat természetvédelmi területté akarják nyilvánítani. A horgászok kitiltása mellett nyomatékos érv, hogy iszonyatos mennyiségű szemetet hagynak maguk után. Ezt tudják azok is, akik odajárnak, mégsem változik a helyzet. A rendesebbje persze nem szemetel, de ez még kevés a tiszta vízparthoz, ezért aztán nehéz a horgászokat védeni. Jó-jó, de hát ez nem maradhat ennyiben, mondja a tisztességes pecás. Valamit mégis tenni kellene. Legalább szóljunk rá a bunkókra, nem?
Gondolom, nem vagyok egyedül azzal a hozzáállásommal, hogy ha horgászni megyek, akkor nem szívesen népnevelek, meg úgy általában kerülöm a balhét, sőt ha lehet, még az embereket is. A szeméttel rendszerint csak mint végeredménnyel találkozom. Ritka az olyan alkalom, amikor magával a szemetelővel is szembesülök a ténykedése közben, de a múltkor ez történt. Evezek a vízen, amikor tőlem talán 30 méterre egy kőkorszaki szaki pakolászik a csónakjában, és nagy ívben kihajít a vízbe két sörösdobozt. Nem suttyomban, mint aki tudja, hogy szégyenletes dolgot cselekszik, dehogy. Kérlelhetetlen proletár nyíltsággal, hogy a klasszikust idézzem. Pont oda, a hínár szélére, ahol az előbb még az úszói voltak. Elszakadt bennem a madzag, és még mielőtt végiggondoltam volna a lehetséges forgatókönyveket, a távolságnak megfelelő emelt hangon odaszóltam, hogy „nem akarja inkább hazavinni a szemetét, jóember?!”. Valamit morgott maga elé evezés közben, de nem tett ráutaló magatartást, hogy vissza akarna fordulni a dobozokért, ezért folytattam: „engem nagyon zavarnak a dobozai, megharagudna, ha kivenném?”. Ahogy odaértem, tüntetően kiszedtem a két dobozt, és közben - mintegy magamnak, de azért elég hangosan ahhoz, hogy az elmenő is hallja - füstölögtem még egy sort, hogy „persze aztán az ilyenek lesznek legjobban felháborodva, ha minden horgászt kitiltanak a szemetelők miatt…”. Volt közönségünk is, 4-5 pecás ült a parton látó- és hallótávolságon belül. Emberünk érezte, hogy ellene fordul a közhangulat. Hang nélkül kászálódott ki a partra, és gyorsan elmotorozott. Abban a pillanatban egy kicsit úgy éreztem, hogy nem teljesen reménytelen javítani ezen a világon. Csak 1-2 generációnak kell addig kihalnia. Az újak talán már megtanulják, hogyan viselkedjenek, ha kiteszik a lábukat az ajtón, hiszen manapság már iskolai tananyagban is szerepel a környezetvédelem. Persze annyi mást is tanítanak, aztán mi foganatja van…?
Pár éve Japánban töltöttem néhány hónapot. Egyszer meghívtak egy szabadtéri, sütögetős-zsákbanfutós-lepényevős összejövetelre. Már az alkalom is sokat mond, a Tenger Napja („Umi Nohi”) volt a rendezvény apropója, ami Japánban hivatalos munkaszüneti nap. Kb. 50-60 ember jött össze a folyóparti szabadidőparkban. A buli végén, mielőtt szétszéledt volna a csapat, a „hoppmester” vezényletével sorba fejlődtünk. Először fogalmam se volt, hogy mire megy ki a játék. Nos, átfésültük a pályát, és összeszedtünk minden, véletlenül otthagyott dolgot, szélfújta szalvétát. A legkisebb nyom se utalt arra a végén, hogy emberek jártak ott.
De nem tudtam hétvégén úgy kimenni horgászni, hogy ne találkozzak egy kis, önkéntes csapattal (nem közmunkások!), akik a parti sétányról, és lent a partról is összeszedték a nem odavaló dolgokat, pedig igazán csak elvétve lehetett szemetet látni.
Persze a derék japánok erősen érzik a saját bőrükön a túlnépesedést, és kétségbeesetten vigyáznak is mindenre, ami még megmaradt körülöttük a természetből. Másrészt sok igazság van abban a sztereotípiában is, hogy vérükben van a közösség normáinak követése. Ha egyszer valaki megtanulta, hogy így kell, akkor így tesz akkor is, ha nem áll ott senki a sarkában. Vajon mi képesek leszünk-e erre egyszer?
Mindennapjaink során csak azt éljük meg közvetlen tapasztalatként, hogy mennyire függünk a magunk által létrehozott, mesterséges környezettől. Az emberek többségében azonban nem tudatosul, hogy ennek a mesterséges környezetnek az előteremtéséhez végső soron csak a Föld korlátozott erőforrásai állnak rendelkezésre. Ekkora a Föld, amekkora, ennyi rajta a termőföld, a tiszta víz, a kőolaj, a levegő, ezt kell beosztanunk, slussz.
Ebbe az ökológiai lábnyomos fejtegetésbe most nem mennék bele nagyon mélyen - jövő ilyenkorra is kell valami téma - de ezeket a kis kérdőíveket mindenkivel kitöltetném, ha rajtam múlna www.myfootprint.org (ez egy angol) tavoktatas.kovet.hu/okolabnyom.html (ez egy másik magyar). Bár a modellek nagyon leegyszerűsítik a valóságot, azért alkalmasak a figyelem felkeltésére, és a nyugalom megzavarására. Azt hittem, hogy én, a mindenhová biciklizős, környezettudatos figura majd valami csuda eminens leszek, és tessék: kiderült, hogy 1,6 Földre lenne szükség ahhoz, hogy mindenki így élhessen, mint én. A magyar átlag meg valahol 2 körül van, ha hinni lehet az adatoknak. Ettől persze még kevesen fogunk megtérni, de már az is eredmény, ha minél több ember gondolkodik el ilyesmiken, és esetleg az is magára veszi, akinek tényleg inge.
Nyáron megütötte a fülemet egy beszélgetés a kikötőben. Nagymenőkém panaszkodott, hogy a hétvégén egy hordó (írd és mondd: 200 liter) benzint nyelt le a jetski. Egyébként se a szívem csücskei a harsány vízimotorosok, de ettől kinyílt a bicska a zsebemben, és gyorsan arrébb mentem, hogy ki ne essen a számon véletlenül valami megjegyzés.
Lehetne tovább borongani azon, hogy Amerikában bezzeg még úgyabbul csinálja mindenki, de maradjunk csak itthon szűkebb portánkon, a horgászatnál.
Megint a kőkorszaki hasonlattal hozakodok elő. A mai halfogók (szándékosan kerülöm a horgász megnevezést) alig különböznek a régmúlt idők zsákmányszerző emberétől. Ugyanaz az elemi késztetés van bennük, mint a szigonyával víz fölé hajló ősemberben: megfogni a halat, lehetőleg minél többet, hogy a törzsnek legyen ennivalója. Az ember eszközei azóta rendkívül hatékonyakká, kifinomultakká váltak. Elég csak a horgászfelszereléseinkre gondolni, de ott vannak a fegyvertárban a pókháló vékonyságú, erős hálók, és a villanyos szerszámok is. A gondolkodásmód pedig mintha inkább visszafelé fejlődne (tisztelet a kivételnek). A természeti népeknél az önkorlátozás még a kultúra része volt, csak annyit vettek el az élővilágtól, hogy az regenerálódni tudjon. A „civilizált” emberhez már nem ér el ez az ősi igazság. Ha csak rajta múlna, képes lenne az utolsó ikrát is kiszedni a vízből, ha nem védik szögesdróttal és fegyveres őrrel.
Hát így élünk most, ebben a szép új világban, és nincs sok okunk az optimizmusra. Csak a csodák segíthetnek - ha vannak.
Azt hiszem, elég is lesz ennyi erre a mai kijózanodós napra. Felállok a monitor elől, megropogtatom a derekam. Kicsire összegyűröm a dopping-csoki alufólia csomagolását, és bepottyantom a sörösdoboz szűk nyílásán. Ha megtelik, majd elviszem a gyűjtőhelyre. Nem sok, de mégis csak pár kilowattóra ez is. Talán annyival később oltják majd ránk a villanyt…
