A gyerekek nagyon várták, hogy az idén is eltölthessenek néhány napot a Nagyszülőknél a vakáció ideje alatt. Mami és Papi vadászok. Kislányként engem is kivittek magukkal esténként a lesre és meséltek. Tőlük tanultam meg az időjárásra vonatkozó alapigazságokat, a vad és a madarak szokásait, valamint a természet szeretetét. Mindig nyugodt szívvel hagyjuk náluk csemetéinket, hogy nekik is átadhassák azóta is gyarapodó ismereteiket. Horgászni viszont nem járnak. Megígértük ezért nekik, hogy amikor a gyerekekért jövünk, kirándulunk egyet a közeli horgászvíz partjára. Lássuk, hogy telt az a vidám nap, hogyan horgásztak a vadászok!
Gondosan beállítottam a telefonom ébresztőjét, nehogy elaludjak, és ne teljesítsem Rubikának tett ígéretemet, miszerint ott leszünk szombaton, mielőtt ő felébredne. Csipogott is az az áldott, ahogy az elő van írva. Látszólag nem esett nehezére, ellentétben velem, mert én fél 4-kor sem friss, sem kipihent nem voltam. Nálam kevésbé mozgékonynak csak Sanya mutatkozott ezen a korai órán. Ezért énekelni kezdtem neki a Micimackó főcímdalát, ami így hangzik: „Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám…” (ez mindig beválik). Jól kinevetett - nem értem, miért -, de legalább felébredt és pergő ritmusban készülődtünk.
Fél óra múlva már úton voltunk. Áthasítottunk a városon, aztán a fél országon és negyed 7-kor meg is érkeztünk a szüleimhez, ahol Rubika már boldogan rohangált a kutyákkal az udvaron.
Jól megölelgettük egymást, és mielőtt nekifoghattam volna a magyarázkodásnak, hogy miért nem érkeztünk ébredés előtt, Mamikám előperdült mindannyiunk számára egy-egy forró lángossal. Na, nem olyannal… hanem amolyan tejfölös-sajtos, ehető változattal.
A reggelit követően a gyerekek érzékeny búcsút vettek az ebektől, autóba pattantunk és egy közeli magántó felé vettük az irányt. Percek múlva egy szépen gondozott, 4,5 ha-os víz partján álltunk, ahol a tulajdonos készségesen tájékoztatott bennünket a helyi szokásokról, szabályokról. Javaslatára egy árnyat adó, öreg diófa alá költözött a család, ahol egész nap mindenki kedvére hűsölhetett, illetve napozhatott.
Nekiláttunk az etetőanyag bekeverésének. Sanya a meleg nyári napokon szinte kizárólag büdös, halas etetőanyagot használ. Én mindig készítek egyet a jól bevált édesből, amit aztán kisebb adagokban tovább tudok aromásítani, ha önmagában nem elég fogós.
Míg mi a pikkelyesek élelmezésével foglalatoskodtunk, Mami gondosan másodszor is megreggeliztette az unokákat, nehogy a minimális kalóriavesztés miatt sorvadásnak induljanak.
A horgászhelyünk pazar volt, gyönyörű nyírott gyeppel, szomszédoktól nem zavartatva, teljességgel átadhattuk magunkat a horgászat élvezetének és egymás társaságának. Dobótávolságban előttünk a vízben egy nagy fatörzs meredt a bárányfelhőkkel tarkított kék ég felé.
Markos gombóckákat gyúrtam, hogy becsúzlizva a fatörzs közelébe vonzzam az áhított uszonyosokat. A piros csúzlimat a legutóbbi versenyen sikeresen leamortizáltam, így a maradék zölddel próbáltam teljesíteni a kitűzött célt. De nem jártam szerencsével… Vagy a csúzligumi volt fáradt, vagy a reggelim sikerült tartalmasra, de a második lövés közben ez a készség is megadta magát.
Sanya eközben már vízbe juttatta a végszerelékeit és perceken belül több szép kárászt is a partra emelt.
Én sem bosszankodtam sokáig a fogyasztói társadalom tovatűnő értékű vívmányain (jelen esetben az újnak mondható csúzlikon), inkább behajítottam a csalikat a tuskóhoz.
Rövid használati bemutatót tartottam Édesapámnak az orsók fékeinek használatáról, majd hagytam, hadd élvezze a feederspiccek szuggerálása közben átélhető nyugalmat.
Hamarosan jelentkezett is a horgon az első önkéntes egy újabb szép kárász személyében.
A jókedvünk töretlen volt… A gyerekek hozták a tőlük megszokott formát. Ismét megcsodálhattuk a tanév közben elsajátított összes tánckoreográfiát, szerencsére most zenei kíséret nélkül (betartva a magyar horgászrend szabályait).
Közben csalit váltottunk, nagyobb horogra cseréltük a nyolcasokat és horogpellettel próbáltunk szerencsét a nagyobb zsákmány reményében. Elképzelésünk bevált: hamarosan mindketten szép pontyot fáraszthattunk. Először nekem sikerült egy 5,5 kg-ost fotózásra bírni, aztán Mami 3 kg-os tükrösét terelhettük szákba.
Az időjárás kimondottan kedvező arcát mutatta. Mérsékelten meleg, napsütéses nyári nap volt. Szél alig lengedezett, csapadékot sem ígértek.
Szinte megállás nélkül fogtuk az apróbb testű halakat. Többnyire az édes etetőanyagot részesítették nagyobb figyelemben. Örültem, hogy a halak kapókedve kiemelkedő volt ezen a napon, így mindannyian kedvünkre pecázhattunk. Mami és Papi ügyesen kezelte a szerelékeinket és fél nap múltán már önállóan is sikeresen terelgették partra a becserkészett kopoltyúsokat.
Szerencsére a gyerekeket - szokásuktól eltérően - e napon az új barátnő megismerése és a jégkrém jobban izgalomba hozta a botok mellett való ücsörgésnél, ezért nem kellett közelharcot vívnunk, hogy melyik generáció őrizze a feedereket.
Ha Xavi és Rubi elunta magát a déli parton, a mellettünk elnyúló hosszú hídon átsétálhattak a szomszéd, dombosabb oldalra. Ott kedvükre játszhattak a farakások között Kirával, aki szintén a szüleivel horgászott a túlparton. Horgászhelyünkről könnyedén figyelemmel kísérhettük, ahogy önfeledten futkostak, bújócskáztak, aztán hosszasan ücsörögtek egy nagy filagória alatt. Kézbe vettem a fényképezőgépemet és utánuk indultam, hogy megörökítsem a kis brigádot…
Néhány percet töltöttem még csak a gyerekeknél, amikor visszapillantva láttam, hogy Sanyáék mindhárman állnak, és hogy Mami minden erejét bevetve feszül a parton egyik botommal a kezében. Sarkon fordultam és szaporán szedtem a lábam, nem akartam lemaradni a nap haláról.
Mamikám egy elsőnapos horgász összes tehetségét és tapasztalatát bevetve vontatta kifelé az óriást. Félútról is tisztán hallottam, ahogy tekerés közben recseg az orsóm, csavarodik a zsinór, amitől minden jóérzésű pecásnak fátyolossá válik a tekintete. Sebaj, gondoltam, ezzel a monofillal már úgyis másodjára horgászunk, megérett a cserére! :-)
Kicsit balra oldalazott a halunk, utánamentünk. Sanya mindig mondja persze, hogy ott kell kivenni az uszonyost, ahol az ember bedobott, de ez most kivételes eset volt. Nem kell mindig mindent olyan tökéletesen csinálni. Így nyertünk vagy húsz lépést, közelebb kerültek az ellenfelek, Mami mögött meg ott volt az egész szurkolótábor. Már csak 8-10 m lehetett hátra. Mamikám a 40-es orsóval fárasztotta a pikkelyest, a botot pedig stabilan tartotta a kék ég felé. Papa boldog izgalommal mosolygott. Sanya kézbe vette a merítőt, látszott rajta is, hogy nagyon szeretné, ha Édesanyám egész napos kitartását megkoronázhatná ezzel a kapitális fogással. A zsinór továbbra is csúszott az ellentétes erőknek köszönhetően. Gondoltam, kattintok kettőt a féken, hátha az segít az ügyön… Bár ne tettem volna! Éppen ennyi feszítés hiányzott csak ahhoz, hogy pattanjon a 20-as damil és vágyott fotómodellünk olajra lépjen. Annyit azért tudunk róla, amit a Papa mutatott, amikor még a fotógép a kezemben volt.
Nos, hát ekkora volt a nagy halunk, most már mindannyian tudjuk.
Közben a gyerekek is visszajöttek. Közösen elfogyasztottuk a maradék sülteket és meglocsoltuk pár korty házi borral.
Sanya fogott még néhány keszeget, Mami pedig minden kétséget kizáróan beleszeretett a horgászat szépségeibe. Húzta-vonta, várta, merítette… Aztán, ahogy múlt az idő, elkezdtünk pakolászni.
Két részletben kicipekedtünk az autóhoz. Lefotóztuk a terítéket… pontosabban egy részét, mert a merítőben lévő szépségek lemaradtak a képről.
Boldogsággal töltött el, hogy vadász szüleim puska helyett horgászbottal a kezükben is otthonosan érezték magukat. Az idén még biztosan teremtünk alkalmat arra, hogy ezt a napot megismételjük!
Szerző: Szelina (szelina72)
Fotók: Rubina, Xavér, Sanya, Szelina
