Sokhelyütt olvashattunk már arról, hogy a halakhoz néha órát lehetne igazítani. Mindenki, akinek van szerencséje egy-egy vizet rendszeresen felkeresni, sok hasonló történetet mesélhetne. Én is. Ezek a történetek a mellett, hogy valóban érdekesek, sok tanulságot is hordoznak magukban, olyan tanulságokat, amik segítségünkre lehetnek abban, hogy eredményesebbek legyünk, élményekkel gazdagodjunk. Ehhez persze az is szükséges, hogy a korábbi tapasztalatokat ne alkalmazzuk mereven, figyeljünk a körülöttünk zajló változásokra is. Mondom ezt én, aki nem vagyok kutató, nem vagyok etológus, csupán egy horgász.
Minden reggel, mielőtt dolgozni indulok, kimegyek az erkélyre. Egy csésze kávé és egy szál cigi van nálam. Ha ez valami ok miatt elmarad, egész nap érzem a hiányát. Téli reggeleken a varjakat figyelem. Ezer meg ezer madár vonul a reptér irányából a város felé ilyenkor. Minden nap, mindig ugyanakkor. Lenyűgöző, néha kicsit félelmetes a látvány, ahogy a károgó fekete sereg meghódítani indul a várost. Útjuk egy kisebb gyártelep felett vezet, ahol néhanap egy kémény gőzt okád magából, magasba törő meleg áramlatot hozva létre. A varjak ezt kihasználva kiterjesztett szárnyakkal, lassan köröznek, s a meleg levegő több tíz métert emel rajtuk a nélkül, hogy túl sok munkát kéne ebbe fektetniük. Sok száz madár alkotta lusta forgószél kerekedik, az érkezők a tölcsér alján lépnek be, aztán néhány percnyi körözés után a tetejétől rugaszkodva indulnak tovább.
Ezt a nap, mint nap ismétlődő jelenetet sokszor csak tátott szájjal bámulom, s bizony nem ébreszt kellemes érzéseket. Néha azonban - főleg, ha már régen nem voltam vízparton - inkább az érdeklődés kerekedik felül bennem. Ahogy nézem a károgó armadát, nyári emlékek jutnak az eszembe. Emlékek és tapasztalatok.
Furcsa csend üli meg körülöttem a nádast. Percekig is eltart, amíg rájövök az okára. Hétköznap van, persze. Tegnap ilyenkor még valami idegtépő „zene” rikácsolt a csárda felől, a motorcsónakok is itt nyüzsögtek még. „Te, ezeknek valahol itt van a fészkük...” mondta mérgesen a haver, én meg majd’ leestem a deszkáról, úgy kellett röhögnöm. Az órámra nézek: hét múlt pár perccel. Úgy fél óra múlva megjelennek. Az utóbbi napokban mindig ilyenkor láttam meg az első nádmozgásokat. Szép nagy csapat vette be magát az előttem elterülő részbe és itt is maradtak úgy éjjel 11-ig. 3-5 kilós pontyokból állt össze a „gárda”, lényegesen nagyobb vagy kisebb egyed nem nagyon keveredett közéjük.
Ma sem késnek, ahogy mondani szokták: órát lehetne igazítani hozzájuk. Fentről, folyásirányból jönnek be a gyékényesbe, szinte mindig ugyanott, aztán szétszélednek a sziget belsejében. Mindig ugyanazokat az „ösvényeket” járják, néhány nap után az ember szinte pontosan tudja azt is, melyik tövet érdemes nézni ahhoz, hogy mozgást lásson. Az idén nincs könnyű dolga a horgásznak, mert a természetes táplálékbőség terített asztalt nyújt, nem nagyon akaródzik nekik kidugni az orrukat a biztonságot jelentő növények közül. Ahogy nézem nádas szívet melengető táncát, amint a csapat tagjai itt is, ott is döngetik a szálakat, azon gondolkodom, vajon mi készteti őket erre? Ugyanazt az utat járni, ugyanazt tenni, mindig ugyanakkor, nap, mint nap.
Kicsit elgondolkodom ezen a kérdésen, főleg azon, vajon mit tudok ezekből a kényszerekből a magam javára fordítani. A következő gondolatsorban ne keressetek tudományos megalapozottságot, tekintsétek úgy, mintha az alábbiakat csak úgy magam elé dünnyögném a csónak deszkáján ülve...
A pontyok aktív idejük legnagyobb részét mozgással töltik. E mozgás alapvető célja a táplálék felkutatása és megszerzése. A vizek melegedésével a nyári időszakban a halak szervezetének működése is felgyorsul, több táplálékot igényelnek, ami egyúttal nagyobb területek bejárását is jelenti.
A táplálékszerző helyek igen változatosak: gödrök, mélyedések, akadók, medertörések, partvédő kövezések szélei, kagylópadok és általában olyan helyek, ahol az áramlatok több-kevesebb, a pontyok számára táplálékként hasznosítható anyagot raknak le, vagy olyanok, ahol a ponty táplálékainak nagy részét kitevő alacsonyabb rendű állati szervezetek megfelelő számban vannak jelen. A nyílt, egyenletes mederrészeket is felkeresik halaink, főképp akkor, ha az adott helyen a természetes táplálék nagy számban fordul elő. Van azonban a táplálékszerzés kényszere mellett egy másik kényszer is, az életben maradásé. Mivel ezek a nyílt területek még a csapatokban járó egyedek számára is komoly veszélyt jelentenek, ezeken a helyeken huzamosabb ideig nem fogjuk megtalálni őket.
A vízinövényekkel (náddal, gyékénnyel, hínárral, töklevéllel) sűrűn benőtt részek kiemelt fontossággal bírnak a táplálékszerző helyek között, három okból is. Egyrészt ezek a területek kiváló életfeltételeket biztosítanak a táplálékállatok részére, másrészt búvóhelyet is jelentenek a pontyoknak. Nem veszélytelenek persze ezek sem, hisz a csukák is ott lebzselnek a hínáros szélein, a nádöblökben pedig még a nagyobb harcsák is szívesen elfekszenek, legalább is a Ráckevei-Dunaágon ennek sok bizonyítékát látjuk. A harmadik ok is igen egyszerű: a sűrű növényzet bizonyos értelemben szűrőként funkcionál, visszatartva az áramlatok által sodort táplálékok egy részét.
Pontyaink megérkeztek mondjuk egy medertörés alsó szélére, és módszeresen kutatni kezdik az aljzatot. Közben a csapat kicsit szétszéled ugyan, de az egyes egyedek minden érzékszervükkel résen vannak. Túrják az iszapot, vagy csak „porszívójukat” használva mozgatják meg a laza altalajt. Óvatosak és nem kapkodnak. Többször is megvizsgálnak egy-egy falatot, mérete, keménysége, íze szerint szelektálva. Ha egyéb körülmény nem zavarja meg őket, akkor bizonyos idő után továbbállnak majd. Miért? Mondjuk azért, mert a csapat egyedeinek jó része már eltelt a táplálékkal. Azért is továbbállhatnak, mert a könnyen hozzáférhető táplálék mennyisége oly mértékben lecsökkent, hogy „nem éri meg” tovább dolgozni, egy értékes falat felkutatása már több energiát igényel, mint ami nyerhető vele. Lassan továbbállnak hát a következő helyre.
De miből gondolom én azt, hogy a következő hely az lesz, ahol tegnap is, meg azelőtt is járt a csapat? Nehéz kérdés. Egyrészt abból, hogy ezt tapasztalom. Ha két héten keresztül minden áldott nap, ugyanabban az időben, ugyanakkora egyedekből álló pontycsapat teszi tiszteletét ugyanabban a zsebkendőnyi nádszigetben, akkor azt gondolom, hogy az nem véletlen. De gondolhatnám azt is, hogy egy adott vízterületen az áramlások, mederalakulatok szinte „vezetik” a pontyokat, s ha e körülmények közel állandóak, akkor a végeredmény is állandó lesz.
Talán sokan hiányolják az okfejtésből azt az érvet, hogy a pontyok megjegyzik a helyeket, s visszatérnek a táplálékban gazdag területekre. Igen sokat olvastam már e témában és, hogy őszinte legyek, nem lettem okosabb. Egyes szerzők (kutatók és horgászok egyaránt) arról próbálnak meggyőzni, hogy kedvenc halaink gyakorlatilag nem rendelkeznek olyan értelmű emlékező képességgel, mint a magasabb rendű állatok, mások viszont éppen a jó vagy kellemetlen tapasztalatok rögzülésére és az ezeknek megfelelő jövőbeni viselkedésre építik érvelésüket. Nem tudom. Maradjunk abban, hogy én - csak úgy a deszkán ücsörögve és magam elé dünnyögve - azt gondolom, hogy az információk jelentős része az állatban kódolva ott van. Például a kedvelt, vagy épp ellenkezőleg, elutasított ízeket, illatokat, a csapatban való viselkedés formáit már ikra korából magával hozza. Kell azonban bizonyos mértékű „tanulási” képességének lennie, e nélkül nem valósulhatna meg mindaz, amit a csónakban ülve tapasztalunk.
Természetes környezetben - amennyiben álló- és folyóvizeink nagy részére alkalmazható még e kifejezés - kialakul a pontyoknál egyfajta napi rutin, mely egyrészt meghatározott útvonalakat, táplálkozási helyeket, másrészt egy jól nyomon követhető időbeosztást jelent. Ha az időjárás, ezzel összefüggésben a vízhőmérséklet, az áramlási viszonyok lényegesen nem változnak, úgy pontyaink ragaszkodni fognak ehhez, s ha útvonalaikat sikerül kitapasztalni, akkor másnap is jó eséllyel számíthatunk a megjelenésükre.
Hiba lenne azonban ezt valami állandó dolognak gondolni, hisz számtalan körülmény befolyással van arra a kényes egyensúlyra, melyen pontyaink napi rendszeres tevékenysége nyugszik. Ezek a körülmények szinte minden pontyhorgászattal kapcsolatos könyvben megtalálhatók, ezért csupán felsorolás jelleggel emlékeznék meg róluk. Az időjárás változása biztos ezek közé tartozik. A szeles, esős, hidegebb idő már néhány óra alatt is érzékelhetően csökkentheti a vízhőmérsékletet, némileg lassítva a halak szervezetének működését, csökkentve a táplálékigényt. Az időjárás-változásokat megelőző és kísérő fronthatások a ponty étvágyára hatnak. Köztudott, hogy a hidegfront betörése előtti órák igen eredményesek lehetnek, majd a front megérkezésekor szinte teljesen megszűnhetnek a kapások.
Az áramlási viszonyok megváltozása - azaz a vízszint emelkedése vagy csökkenése, az áramlás sebességének változása - szintén átrendezi a kártyákat. Nem vagyok tapasztalt folyóvízi horgász, de az általam leggyakrabban látogatott Ráckevei-Duna-ágon, mely egyes időszakokban folyóvízi, máskor szinte állóvízre jellemző tulajdonságokat mutat, ennek is meghatározó szerepe van. Eddigi tapasztalataim szerint a vízszint emelkedése, történjék az lassan, vagy gyorsan, mindig átrendezi ezt a napi rutint. A lassú vízszintcsökkenés a nyári időszakban nem jelent problémát. Ha a vízszint változása viszonylag gyors - néha egy-két nap alatt is változik 40-50 centit - az a változás irányától függetlenül eltéríti a pontyokat a korábbi útvonalaktól, időbeosztástól.
Történnek olyan dolgok is, melyeket nem látunk, vagy csak bizonyos jelekből következtethetünk rájuk. Egyes táplálékszerző helyek kimerülnek, mások - talán épp az áramlási viszonyok megváltozása következtében - létrejönnek vagy inkább „felszínre” kerülnek. A víz alatti tárgyak - egy bedőlt fa, egy elsüllyedt csónak - elmozdulnak a helyükből, s néhány méterrel odébb állapodnak meg. A kövezések megroskadnak, szétterülnek. Főképp a növényzettel sűrűn benőtt, viszonylag sekély részekre jellemző az altalajon fekvő nagy mennyiségű növényi eredetű anyag. Ez tartósan meleg időben olyan mennyiségű bomlásterméket, gázokat bocsát ki magából, mely a fenék közeli rétegekben oxigénhiányos állapotot hoz létre. Ezekről a helyekről, bármennyire is népszerűek voltak korábban a halaknál, menekül szinte minden élő, ami tud. Célszerű, ha a horgász is ezt teszi.
Persze nem minden ponty viselkedik így. Az adott vízbe frissen telepített, általában viszonylag kisméretű halak az első sokk után hatalmas csapatokban járva habzsolnak mindent, ami az útjukba kerül. Heteknek, hónapoknak kell eltelnie ahhoz, hogy ezek az állatok is alkalmazkodjanak új környezetükhöz. Sajnos sok „horgásztársunk” él vissza ezzel a helyzettel és számolatlanul fogja az éhes pontyocskákat, s viszi őket haza, nem törődve szabállyal, etikával. Nem értik, nem érdekli őket, mit is csinálnak tulajdonképpen. Pusztítanak.
Az igazán nagy pontyok vagy csak igen kisszámú, néhány egyedből álló csapatban, vagy magányosan járnak. Útvonalaik, táplálékszerző helyeik sokszor mások, mint a nagy csapatban mozgó, kisebb pontyoké. A korábbiakban említett rendszeres napi rutin azonban rájuk is jellemző, sőt, ha valakihez igazán órát lehet állítani, akkor ők azok. Pontosak és nagyon-nagyon óvatosak, hisz többek közt ezért tudtak olyan eredményesek lenni, ezért nőhettek meg ilyen nagyra.
Hogyan lehet mindez a mi segítségünkre abban, hogy eredményesebben, több sikerélménnyel gazdagodva horgászhassunk? Ha megismerjük, kitapasztaljuk a halak útvonalait, táplálékszerző helyeit vagy a vizet rendszeresen látogató helyi horgászok segítenek nekünk rátalálni ezekre, akkor biztosan sokkal több fogásnak örülhetünk, mintha letennénk a motyót az első szimpatikusnak tűnő helyre.
Mi is befolyásolhatjuk e napi rutint, nyilván azonban csak akkor, ha egy vízen rendszeresen ott tudunk lenni. Az egy-egy horgászat kapcsán alkalmazott etetés inkább csak arra alkalmas, hogy attraktív íz- és illatanyagok segítségével a közelben tartózkodó halakat magunk elé csaljuk, vagy az ott lévőket tovább tartsuk meg egy helyben, mint ahogy azt egyébként tennék. Ekkor sem mindegy azonban, hogy hol horgászunk. Ha ezt egy egyébként is haljárta helyen tudjuk megtenni, nyilván gazdagabb lesz munkánk jutalma.
Ha rendszeresen járunk egy adott vízre, és megismertük a jónak ígérkező helyeket, akkor napi, kétnapi gyakorisággal elvégzett etetéssel befolyással lehetünk pontyaink napi rutinjára. Némileg el is téríthetjük őket szokott útvonaluktól, ha annak közvetlen közelében számunkra előnyösebb horgászhely kínálkozik. Fontos azonban, hogy a bejuttatott etetőanyag mennyisége nem szükségszerűen nagy. Állóvízen egy-két kiló kukorica, búza, esetleg 15-30 szem bojli beszórásával, ha az kellő rendszerességgel történik, rábírhatjuk a halakat arra, hogy horgászhelyünket mindig felkeressék. Ha a megfogott pontyokat a fotózásig pontyzsákban tartjuk, érdemes megnézni azt az anyagot, melyet a megriadt hal a zsákba ürít. Ha ebben felfedezzük etetőanyagunk alkotóelemeit, biztosak lehetünk munkánk eredményében.
Mindezt csupán a következők miatt tartottam fontosnak elmondani azok számára, akik a horgászat „rögös útjain” csak a kezdeti lépéseket teszik. A horgászatban az alkalmazott módszerek, eszközök milyensége valóban rendkívül fontos, ezek rossz megválasztásával sok kényelmetlenséget, kapástalanul eltöltött órát „okozhatunk” magunknak. Ne feledjük azonban, hogy legalább ennyire fontos a halak, a víz, a környezet megismerése a tapasztalatok értékelése és hasznosítása. Ha figyelünk, ha ezeket a mozaikokat jól rakjuk össze, az talán fontosabb is annál, minthogy botunk éppen milyen nehéz, vagy mekkora a zsinór szakítószilárdsága. Nézni a varjakat, a fákat, a vizet, figyelni a körülöttünk lévő világ rezdüléseit, tanulni belőlük. Ez az igazi játék!
Czender Miklós (bogyo)
