Valamikor kora tavasszal történt azt hiszem, amikor céltalanul böngésztem az interneten és a leghíresebb videó-megosztó portálon ráakadtam egy a Dunajec folyót bemutató kisfilmre. Amit láttam, az ámulatba ejtett, egyre több képet és videót néztem meg erről a csodás hegyi folyóról. Aztán a térképeket vizsgálva az is kiderült, hogy kevesebb, mint 300 kilométer választ el csak ettől a csodás víztől. Na, így született meg fejemben a terv, hogy idén nyáron Lengyelországban nyaralunk…
Barátnőmnek, Edinának vázoltam a helyzetet, hogy közös nyaralásunkat én bizony Lengyelországba, a Dunajec folyó közelébe tervezném. Kedvesem kezdetben talán ódzkodott az ötlettől, de a folyóról és környékéről mutatott képek hamar meggyőzték róla, hogy csodás helyre utazunk. Így közösen kezdtük tervezgetni a nyaralást.
A gondolat megszületése és a tényleges nyaralás kezdete közötti hónapok kemény felkészüléssel zajlottak. Ahogy egyre többet olvastunk a folyóról, a lengyelországi horgászrendről és a halakról, hamar rádöbbentünk, hogy elég felkészületlenek vagyunk. A Dunajecben leggyakrabban fogható halak a pisztráng, a pénzes pér és a „Huchen”, azaz dunai galóca (Hucho hucho). Így pisztrángos pergetésre kellett készülnünk. Mivel idehaza soha sem pisztrángoztam még, felszerelésem sincs célzottan erre a halra. Be kellett hát szereznem egy melles csizmát, egy műlegyes merítőt, egy mellényt, apró műcsalis dobozokat, apró wobblereket, körforgókat, kapcsokat, minőségi monofil zsinórt stb.
Sikerült felvennem a kapcsolatot egy lengyel horgászkísérővel, akivel napi szinten leveleztem és próbáltam belőle minél több információt kicsikarni. Przemysław Póltorak (http://www.gorskierzeki.pl/) professzionális legyező horgász és vezető, de - saját bevallása szerint is - a pergető horgászat nem az ő világa. Nekem semmilyen tapasztalatom sem volt a legyezéssel kapcsolatban, mindenáron pergetni szerettem volna. Przemek vállalta, hogy leteszi a legyező botot három napra és velünk tart egy dunajeci pergetésre.
Ahogy telt az idő, lassan helyükre kerültek a mozaikdarabok, és az indulás napján teljesen felkészültnek éreztem magunkat. Hat különböző hosszúságú és erősségű botot, hét különböző orsót, többféle átmérőjű monofil, fonott és nanofil zsinórt, plasztik csalikat és wobblereket rejtő dobozok armadáját pakoltuk be a kocsiba. Nem bíztunk semmit a véletlenre; minden eshetőségre fel kellett készülnünk.
Július 14. Hétfő
Reggel 7 óra körül indultunk útnak kedvesemmel. Szlovákiát átszelve jutottunk el a lengyel határhoz, ahol már a Magas-Tátra lenyűgöző látványa fogadott minket. Azt hiszem, én még soha sem láttam ehhez foghatót. A júliusi fülledt meleg ellenére mindketten beleborzongtunk, ahogy a felhőkbe burkolózó hegyeken felfutó tekintetünk elért a fenséges, havas csúcsokig.
Lengyelországban az utcák rendkívül keskenyek, sok helyen kanyargósak, rengeteg a lejtő és az emelkedő. Autózásaink során sokszor éreztük magunkat úgy, mintha hullámvasúton lennénk. Volt, hogy félóráig emelkedőn haladtunk, és fuldoklott alattunk a kocsi, aztán a következő félórában le sem tudtam venni a lábam a fékről, mert folyamatosan lejtőn haladtunk lefelé. A hegyi utakon nagyon fontos, hogy a gépjárművek fékje tökéletesen működjön. A meredek lejtőkön nagyon könnyen meg tud lódulni a jármű, különösen akkor, ha a sok felszerelés miatt le van terhelve autónk. A lengyelek egyébként őrült tempóban vezetnek ezeken a szerpentineken; sokszor halálfélelmünk volt, amikor Przemek vitt minket egyik helyről a másikra.
A szálláshelyünkre - némi kóválygás és eltévedés után - csak kora délután érkeztünk meg. Białka Tatrzanska Dél-Lengyelországban található, a Białka folyó vízgyűjtőjén. Nagyon érdekes hangulata van ennek a kisvárosnak. Egyrészt vidékies, mert rengeteg állatot tartanak - naponta találkoztunk tehenekkel, kecskékkel, tyúkokkal és bárányokkal -, másrészt viszont gyönyörű, három- négyemeletes házak sorakoznak egymás mellett, ami kicsit a gazdag külváros érzetét kelti az idelátogatóban.
Ezek szebbnél szebb otthonok és vendégházak is egyben. Az egyértelmű, hogy a helyiek nagyon is építenek a turizmusra; a „Pokoje Gościnne” („vendégszobák”) tábla szinte minden második ház előtt ki van téve.
Vendéglátóink kedvesek voltak, bár angolul senki sem beszélt. Kávéval fogadtak minket, amit körülbelül három deciliteres üvegpohárban kaptunk, melynek alján úgy egy-másfél centiméternyi vastag zacc állt. Kedvesemmel hagytuk kicsit ülepedni a sűrű zaccszemeket, majd óvatosan lehörpöltük róla az egyébként finom kávélevet.
Lengyelországi tartózkodásunk első napját kipakolással, pihenéssel és a másnapi horgászatra való készülődéssel töltöttük. Tettünk egy rövid sétát a környéken is, és hamar rájöttünk, hogy egy csodálatos hegyi folyócska folyik nem messze szálláshelyünktől. Ekkor láttuk először a Białkát. Keskeny, sekély, rendkívül gyorsan rohanó, kristálytiszta vizű folyó mellett készítettük első fényképeinket. A folyamban egy legyezőhorgászt is megfigyelhettünk rövid ideig, de sötét felhők gyülekeztek felettünk, így hamar visszatértünk a szállásunkra.
Az első nap éjszakáján nagyon rosszul aludtam. Izgatott voltam a másnapi peca miatt. Egyre csak a csodálatos pisztrángok lebegtek a szemeim előtt, és talán pont a pöttyös halak számolása közben aludtam el egy pár rövid órácskára. Álmomban már a hegyi folyam közepén pergettem.
Július 15. Kedd
Reggel kipattant a szemem, és szinte kidobott az ágy. Jóval a megbeszélt időpont előtt útra készen álltunk Edinával. Ezt, mint utólag kiderült, jól is tettük, mert Przemek majd egy teljes órával érkezett korábban, mint amit előzetesen mondott. Hirtelen összekaptuk cuccainkat, bepakoltunk a kocsijába és már száguldottunk is a kiszemelt cél felé.
Az indokolatlanul gyors tempó okozta kezdeti sokkból felocsúdva csak néhány perc után kezdtünk el társalogni lengyel horgászkísérőnkkel az autóban. Przemek volt az egyetlen lengyel, aki legalább társalgási szinten tudott angolul, így vele meg tudtuk értetni magunkat. Megtudtuk, hogy a zivataros időjárás miatt a Dunajec áradt és zavaros, pisztrángozásra alkalmatlan, így a Białka folyó torkolatában kezdjük majd a horgászatot. Először azonban kiváltottuk az engedélyeket, ami kettőnknek három napra körülbelül 450 Złotyba került. Ez olyan 34 ezer magyar forintnak felel meg.
Amikor a helyszínre értünk, azt is megértettük, hogy akárhol a folyón nem pergethetünk, csak a folyó torkolatában, mivel a felső szakaszokon tilos a pergetés. Aztán az is kiderült, hogy ugyanez a szabály érvényes a Dunajec folyóra is. Legyezni a folyó teljes szakaszán szabad, de pergető horgászatra csak ott van lehetőség, ahol a folyó a Czorsztyn-tóba (lengyelül: Jezioro Czorsztyńskie) torkollik. Ezek az új információk kicsit sokkoltak minket, mivel így horgászati lehetőségeink két viszonylag rövid folyószakaszra szűkültek. Ennek ellenére bíztunk a sikerben, hiszen a Białka még tiszta volt, és horgászkísérőnk is pisztrángokkal kecsegtetett minket.
A Białka folyó a torkolat felett kiszélesedik. A homokzátonyokkal és kőszórásokkal teli, széles folyót szinte csak gázlóruhában lehet eredményesen meghorgászni. A partszélben bokáig érő víz nem rejt halakat, így be kellett jutnunk a meder közepére, ahol egy nagy zátonyon lepakolhattuk motyóinkat, és onnan gázolva közelíthettük meg a legmélyebb főfolyást.
A gyorsfolyású vízben gázoló horgászat igazán nagy élmény volt számunkra. Habár Edinának nem volt melles csizmája, azért az első nagyobb zátonyra ő is be tudott jutni szárazon, így ő onnan próbálkozott. Przemek és én még beljebb mentünk és gyakran derékig érő, iszonyatos erejű sodrásban horgásztunk.
A nehezebb dobozokat, hátizsákokat a zátonyon hagytuk, csak a legszükségesebb holmikat aggattuk magunkra vagy tettük ruháink zsebébe. Az én mellényemben apró műcsalis dobozok, olló, fogó, kapcsok és az engedélyem volt csak. A műlegyes merítő a hátamon, bot a kezemben.
Sajnos amennyire magával ragadó volt a Białka, annyira nem voltak étvágyuknál a halak. Minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült még csak kapásig sem jutnunk; nem akarták mutatni magukat a lengyel pisztrángok.
Przemek délután azt javasolta, hogy próbáljuk meg a zavaros Dunajec folyót meghorgászni, süllőt esetleg tudunk fogni az áradó szőke vízben. Kicsit szkeptikusan fogadtam ötletét, de mivel az első helyen semmilyen műcsalival sem tudtunk halat fogni, hallgattam kísérőnkre. Kocsiba ültünk és átszáguldottunk hát a Dunajec torkolatához. Itt az alsó szakaszon rengeteg horgász fenekezett, feederezett. A kisebb halak mellett időközönként kilós vagy nagyobb dévérkeszegeket tereltek szákba a sporik.
Mi egy híd alatt találtunk egy kevés helyet, ahol nem zavartunk senkit és dobhattunk párat. A víz színe a szőke Tiszára hajazott. Igazán hordalékos, átláthatatlan sáros folyam hömpölygött a hídlábak között. Przemek azt is elmondta, hogy sokkal magasabb a folyó vízszintje a megszokottnál. Kicsit csalódottan, szomorkásan álltunk neki gumihalakkal vallatni a hídláb fölötti meggyorsuló vizet.
Kezdetben sok jiget vesztettünk a rendkívül akadós terep miatt. Aztán Edina azt mondta, hogy kapása volt, és nem sokkal később én is mintha apró ütést éreztem volna. A plasztikokat messzire dobáltuk, de mindkettőnknek a bevontatás utolsó szakaszán, egészen közel érkezett egy-egy nagyon finom rávágás. Végül rájöttünk, hogy a süllők nem a mély vízben tartózkodnak, az erős sodrás kiszorította őket partszélbe. Így nem is kellett nagy ólomfejekkel messzire dobnunk a húzósabb vizekre. Kisebb jigekre váltottunk tehát, így sokkal alaposabban át tudtuk fésülni a parthoz közeli medertöréseket, akadókat.
A sodrás kitette apró csalimat az alámosott partoldalba, és mikor már szinte a lábam előtt emelgettem a plasztikot, hirtelen ráütött valami. Akasztottam, és két rontott kapás után ezúttal sikerült megcsípnem az óvatoskodó jelentkezőt. Rövid fárasztás után szép dunajeci süllőt emeltem ki a zavaros vízből. „Végre!” - megtört a jég.
Az első süllő után kicsit felgyorsultak az események. Habár a nap nagy része már eltelt, és közben az eső is eleredt párszor, azért a rövid idő alatt még két fogast meg tudtam fogni, és volt néhány rontott kapásunk is. Sokféle színű és méretű Awaruna, Nevis Action Shad, valamint Vibra Shad csalit kipróbáltunk, de igazából a süllők nem repítettek egekbe egy gumit sem. Minden esetben szájszélbe, vékonyan és csak épphogy akadtak meg; nem voltak igazán étvágyuknál a halak.
Estefelé járt már az idő, és Przemek már mondogatta, hogy mennünk kellene. Én még egy fél órát kértem tőle, amit megkaptam. Mindannyian fáradtak és elcsigázottak voltunk, de engem még hajtott a vágy, hogy egy nagyobb süllőt becsaphassak. Mondtam is Edinának, hogy jó lenne egy szebbet fogni. A hídláb alsó részén megüresedett egy hely, mert elment egy spori, így gyorsan átmentem a kőláb alatti, lassú vizet „megolvasni”. Itt is ugyanúgy akadt a pálya, mint feljebb. Szép lassan emelgettem csalit a part menti csendes visszaforgóban, amikor hirtelen óriási koppanás szaladt végig a karomon. Reflexből akasztottam és perecben maradt könnyű botom. „I have a fish!”, szóltam fel kísérőnknek, aki rögtön ott termett egy merítőhálóval. A hal mozgásából egyből tudtam, hogy ő lesz a legnagyobb, és a bottesten végigfutó fejrázásokból, a pálca bólogatásából tudta ezt jól Przemek is.
Halam nagyon erősen küzdött. Egyszer úgy éreztem, hogy akadóba szaladt, de sikerült kimozdítanom belőle. Végül nehezen, de fel tudtam emelni a mélyből, és segítőnk rögtön a fejére is húzta a nagyméretű szákot. Gyönyörű, egészséges fogassal pózolhattam a fényképezőgép előtt. Megvolt az, amire vágytam.
A képek elkészülte után rögtön visszaengedtem a halat, majd össze is pakoltunk és elindultunk hazafelé. Az újabb halálos száguldás közepette még megbeszéltük az aznapi élményeket és megterveztük a másnapi menetrendet. Összességében elégedetten zártuk a napot, habár a pisztrángos pergetés sikertelensége okozott némi hiányérzetet bennünk. Bizakodva vártuk a még előttünk álló két horgásznapot - talán majd holnap sikerül…
Folytatása következik!
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Rónavölgyi Edina, Przemysław Póltorak és Szalai Gábor László
