Nem túlzok, ha azt mondom, hogy finnországi tartózkodásom egyik legnagyszerűbb élménye a pisztrángozás volt. Mindig is vonzottak a gyorsfolyású vizek, de még sosem volt alkalmam patakban pisztrángra horgászni azelőtt. Nem csoda hát, hogy nagyon vártam már azt a lehetőséget, ami tavaly megadatott nekem. Finn barátaim elvittek egy igazi pisztrángos vízre, és kicsit kárörvendve hagytak magamra, kíváncsian várva az eredményt, hogy vajon tudok-e majd halat fogni egy számomra teljesen idegen közegben…
Persze mondhatom, hogy a Tisza és a Bodrog ártéri mellékágain tavaszi áradáskor kialakuló zúgók, átfolyók nagyban hasonlítanak a patakokhoz, és innen nézve a dolgot persze pergettem már félelmetes tempóban zúduló víztömegben, de azért kissé tartottam a kudarctól, az a pálya azért mégis csak más…
Viannankoski - a hely, ahol próbára tehettem magam - Finnország középső részén, Maaninka városától nem messze található. Igazából ez nem is egy a szó szoros értelmében vett patak, a hatalmas víztömeg ugyanis egy duzzasztógát alatt zúdul át és gyorsul fel, míg bele nem ömlik egy tóba. Finnország középső és keleti területein számos hasonló vízfolyás van. A hihetetlen mennyiségű tavakat folyók, patakok és erek kötik össze, amikben jól érzik magukat a pisztrángok és más halak is.
Vendéglátóm, Janne beismerte, hogy a hely kiválasztásakor nem az volt a célja, hogy a legszebb vagy legérintetlenebb helyre vigyen, hanem oda, ahol nagy valószínűséggel halat tudunk fogni. Nyár közepén tartózkodtam Finnországban, ami horgászati szempontból az egyik legrosszabb választás. Barátaim elmondták, hogy tavasszal vagy ősszel könnyebb lett volna pisztrángot fognunk.
Késő délutánra és estére váltottunk egy hatórás engedély, így este öttől tizenegy óráig vallathattuk a habokat. Egyébként ez a késő esti időpont látási viszonyok szempontjából egyáltalán nem volt problémás, hiszen még így is csak kellemes szürkületben fejeztük be a horgászatot.
Janne kiváló műlegyes horgász, így ő természetesen legyezve próbálta becsapni a halakt, én pedig pergetve próbáltam eredményes lenni, ami - mint utólag kiderült - sikerült is.
Az általam használt felszerelés egy medium-light botból és egy 25-ös orsóból állt. Zsinór terén a monofil mellett tettem le voksomat, ugyanazért, amiért idehaza is monofilt használok balinozáskor vagy jászozáskor. Meggyőződésem, hogy könnyebb becsapni az óvatos halakat a tiszta vízben monofillal, ugyanakkor kisebb kárt is okozunk bennük. Gondoljunk csak bele, milyen vehemenciával támadja csalinkat rohanó vízfolyásban a balin! Aki már tapasztalta, tudja, hogy olyan erővel rabol az őn, hogy szinte kiveszi kezünkből a botot. A fonott zsinór keménysége ilyen esetben kegyetlen csapást mér az érzékeny halakra, amellett teljesen indokolatlan is, hiszen a gyors bevontatás mellett akasztanunk sem kell, a balin szinte ráragad a wobbler horgaira. Ugyanezen megfontolásból nem használtam multifil zsinórt Finnországban sem.
Önfejűen és önfeledten pergettem végig a horgászatra engedélyezett időt. Voltak meggyőződéseim arra vonatkozóan, hogy mivel és hogyan lehetek eredményes. Szerencsére számításaim bejöttek, így nem is kellett sokat várnom arra, hogy megfogjam életem első pisztrángját.
Barátaimat megelőzve fogtam az első halat, de arra nem gondoltam, hogy ezt a szintet tartani is tudom, pedig így lett… Az első gyönyörű szivárványos pisztráng után némi kapástalan periódus következett, ami alatt én legyalogoltam a folyó torkolatáig, ahol egy hatalmas tóba ömlik a habos folyam. A meglassuló vízben csukát gyanítottam, és gyanúm be is igazolódott: félóra alatt három krokodilpofájú ragadozót is sikerült partra emelnem, ami azért elég nagy szerencse, tekintve a harapásálló előke hiányát…
Apró wobblerekkel pergettem, és azokból is inkább a rikító színűek váltak be igazán. Így például a narancssárga, citromsárga vagy a vörös színű fahalacskák voltak leginkább eredményesek.
Később aztán visszatértem barátaimhoz a gyorsabb szakaszra, nehogy lemaradjak valamiről, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy még mindig nem fogtak semmit. Nekem azonban ismét szerencsém volt, hamarosan még egy gyönyörű pisztrángot fogtam, majd még két jászt és egy pár sügért is sikerült becsapnom apró wobblereimmel.
Összességében egy fantasztikus délutánt zártam. Számos ragadozó halat sikerült fognom a rohanó vízben, míg barátom legyezve egyet sem tudott megszákolni - habár több jó halat is akasztott, amit elvesztett végül a sodrásban. A horgászidőnk lejárta után még megvacsoráztunk a vízparton, egy-egy sör mellett megbeszéltük a történteket, majd kényelmes tempóban hazafelé vettük az irányt. Ez a nyugodt, lassú életforma hiányzik ma leginkább…
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Szalai Gábor László
