A vadvízi horgászatok során megtapasztaltam, hogy csupán egy dolog biztos: HOGY SEMMI SEM BIZTOS! Amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a vízterületről, amikor már úgy véled, hogy nem okozhat számodra meglepetést, akkor jön az igazi meglepetés! Hogyan lehet a menthetetlennek ítélt helyzetet megmenteni, miként lehet végül mosolygós arccal a vízpartról távozni? Hát erről is szól ez a tanulságos történet!
Dr. Pulai István barátommal idén tavasszal, immár negyedik alkalommal tértünk vissza a Dallas (USA / Texas) közelében található Lake Fork víztározóra, ahol az elmúlt évben végre sikerült álmaink halát (egy az amerikai kontinensen őshonos halfajt), a buffalo carpot (bivaly pontyot) horogra kerítenünk. Nem titkolt szándékunk az volt, hogy idén még nagyobbakat, még többet fogjunk belőlük.
Hosszas, precíz előkészítő munka előzte meg utazásunkat, amelybe már nemigen hittük, hogy hiba csúszhat. Hát csúszott…! Minden új felszerelésem, csalim sértetlenül megérkezett István amerikai lakhelyére, ahol ő a csomagokat betette a többi közé, és időben útnak indította a Greyhound busztársaság segítségével a célállomásra. A Greyhound olyan, mint idehaza Volánbusz, csak ők átszelik egész Amerikát és a szabad kapacitásukat kihasználva, csomagokat is célba juttatnak. Mivel nem kis mennyiségű felszerelésről, összesen 10 nagyméretű dobozról és kb. 300-400 kg cuccról van szó, nem mindegy, hogy mennyiért jut el északról (István lakhelyéről) délre, a horgászhelyünkre. Több éve bevált, jól működő rendszer ez, de idén porszem került a gépezetbe és elveszett kettő csomagunk. Pont az a kettő, amelyben az én botjaim, orsóim, aprócikkeim, csalik és etetőanyagok voltak.
Gondoljatok bele, ott álltam a vízparton botok nélkül…! Naponta hússzor hívtuk az ügyfélszolgálatot, de ahogy telt az idő, lassan be kellett látni, hogy bizony ez a csomag nem fog megérkezni hozzánk soha. Az volt a szerencse, hogy István 6 bottal érkezett, ebből hármat átadott nekem. Orsónk csak 4 db volt, de azt tudtunk egy helybéli ismerőstől szerezni. Akik számára mindez esetleg furcsán hangzik és azt gondolná, hogy a nagy Amerikában mindent, így feederbotot is lehet kapni, az bizony téved! A rendkívül jól felszerelt gigantikus méretű horgász-vadász boltok egyikében sem kapható feederbot, de még bojlis bot sem, hanem szinte kizárólag pergető és tengeri horgászathoz alkalmas felszerelés. Így kénytelen voltam azzal horgászni - ha már horgászni akartam -, ami rendelkezésre állt!
Amikor ezt a sokkot kihevertem, akkor azzal kellett szembesülni, hogy a tavalyi nyerő helyünkön szinte nincs hal. Próbálkoztunk minden bevált(nak hitt), ez előző években jól működő módszerrel, de kisebb-nagyobb harcsákon kívül nem fogtunk semmit! Eltelt 3 nap és ez idő alatt - hatalmas szerencsével - mindössze kettő pontyot tudtam partra segíteni. Persze ezeknek is örültünk, de mégsem értük jöttünk.
A horgászatra szánt időnk vészesen fogyott, és látszódott, hogy buffalo itt már nem lesz, de ponty is csak kósza vendég. Amikor rádöbbentem, hogy sikertelenségünk oka nem a „bénaságunk”, hanem a rossz helyválasztás és inkább meg kellene keresni a halakat, mint várni a csodát, újra felcsillant a remény szikrája! No de hol lehet megtalálni egy fél Balaton méretű, rendkívül tagolt és igazán vad terepen a halakat? A megoldás karnyújtásnyira volt. A helyünk közelében, az eredetileg kiválasztott horgászállástól talán 100 méterrel jobbra volt egy sekély vizű, lábon álló és vízbe dőlt („láthatatlan”) fákkal bőven tarkított öböl. Ez az öböl kb. 300 méter hosszú és 50-70 méter széles lehetett, amely mint a későbbi terepszemle során kiderült, számos ponty menedékhelyeként szolgált.
Érkezésünk előtt kettő héten keresztül szinte megállás nélkül, nagyon intenzíven esett az eső. Ez felduzzasztotta környékbeli ereket, patakokat, kisebb folyókat is, amely hatására 50-70 cm-rel megemelkedett a víztározó szintje. Rövid időn belül számos olyan füves vagy addig szárazon álló terület került víz alá, amely addig elérhetetlen volt a halak számára. Ráadásul az esőfelhők után szikrázó napsütés köszöntött ránk, nem volt ritka a 30-32 Celsius-fokos meleg sem. A víztározó hőmérséklete 13 Celsius-fok volt, míg a sekély öböl ennél 2-3 fokkal volt melegebb. Ha mindezt végiggondoljuk, nem kérdés, hogy hová igyekezett a halak zöme. Az elmélet tökéletes összhangban volt a gyakorlattal, és bizony jól látható módon, több - főként kisebb testű - pontyot láttam a part szélében sütkérezni, táplálék után kutatni. Már csak azt kellett kitalálni, hogy miként lehet a látott halakat horogra csábítani?!
Utólag végig gondolva ez is sokkal egyszerűbb volt, mint hittem volna! Semmilyen csoda csalira vagy csoda etetőanyagra nem volt szükség… csupán néhány marék áztatott takarmánykukorica kellett hozzá, majd türelem és jó adag szerencse. Ugyanis a kifogott halak meghökkentően nagyok és erősek voltak. Magam sem hittem volna, hogy a térdig érő (50-60 cm „mély”) vízben akár kapitális pontyok is rejtőznek. Amikor egy ilyen horogra akadt, még az erős felszerelés mellett is nagyon ügyesnek, vagy inkább szerencsésnek (?) kellett lenni, hogy végül partra tudtuk őket segíteni.
Hihetetlen, szavakkal nehezen kifejezhető élmény volt a part szélében úszkáló, a frissen elárasztott területen táplálék után kutató pontyok becserkészése és horogra kerítése. A megakasztott halak egyike sem volt még SOHA horgon. A „szűz” halak először meglepődtek, nem értették, hogy mi történik velük, majd ahogy tudatosult bennük a veszély, eszeveszett vágtába kezdtek és a legsűrűbb víz alatti erdők takarásába menekülve próbáltak a horogtól szabadulni. Szerencsére ez csak ritkán sikerült nekik, többnyire mi voltunk az ügyesebbek!
A nem hétköznapi cserkelő pontyhorgászatról és az érintetlen, igazán vad nyurgákkal folytatott csatákról egy olyan filmet sikerült leforgatnunk, amelyre ha készültünk volna, akkor sem tudtuk volna ilyen látványosan összehozni. Ráadásul egy igazán tartalmas, dupla epizóddal örvendeztetjük meg a vadvízi horgászat rajongóit. Ha megnéztétek a filmet is, mindenképpen írjátok meg a véleményeteket!
Írta: Döme Gábor
Fotók, videó: Takács Péter
