Valamivel több mint 20 éve láttam először - és sokáig hittem, utoljára - tengert, mégpedig a Fekete-tengert. Akkoriban tökéletesen kielégítette szó szerint tengernyi kíváncsiságom a gerinctelenek tömege (csigák, kagylók, rákok és persze medúzák minden mennyiségben), a horgászatra nem is gondoltam, igaz, a dugig megtelt homokos strandok nem is tették volna lehetővé a nyugodt pecázást. Nemrég azonban remek alkalmam adódott egy „közeli” (mindössze bő 550 kilométernyire lévő) tenger, az Adria feltérképezésére, már ami a horoggal történő kutatást illeti.
Persze, az irdatlan víztömegnek csak picurka darabkáját „szűrhettem” át, pontosabban a körülbelül 50 kilométer hosszúságú Krk-sziget Baska nevű településének eredményes horgászattal kecsegtető partvidékét. Miért is remélhettem jó zsákmányt, annak ellenére, hogy a tengeri horgászattal kapcsolatos ismereteim enyhén szólva hiányosak voltak?
Elsősorban a jó terepviszonyok kedveztek: változatos, javarészt sziklás, búvóhelyekben gazdag meder, hirtelen mélyülő partoldal, a szeleknek, hullámzásoknak gátat szabó kisebb-nagyobb szigetek csoportjai (ottlétem 4 napja alatt szinte teljesen hullámmentes volt a tenger, legfeljebb a szinte állandó szellő fodrozta a felszínt), illetve a horgászatot megkönnyítő, a strandolásra kialakított sóderos-kavicsos, sekélyebb partrészektől messzebbre kinyúló masszív mólók.
Másodsorban az alapos felkészülésnek is megvolt a maga előnye - jól tettem, hogy vittem magammal csalit, horgászfelszerelést, mert Baskán nem találtam horgászboltot. Az autó „málhájába” került pinki, csonti, ilyen-olyan horgok garmadája, majdnem egy kiló ólom (ha esetleg a fenekezés válna be), vagy tucatnyi „nélkülözhetőbb” úszó, vékony és vastag zsinór (előbbi kis halakra, utóbbi cápára :-)), illetve a két „főszereplő”, matuzsálemi korú Silstar bot viharvert állapotú, szintén Silstar orsókkal. Persze, ez itt nem a reklám helye, de korábbi dunai éveimben ezek a botok, orsók derekasan megállták helyüket. Mi tagadás, ennek legalább 10 éve, ezért jó mélyre kellett ásnom e szebb napokat látott „leletekért”. Nos, szerény gyűjteményem legidősebb tagjai kaptak még egy esélyt, jöhettek velem a szeptember közepei kiruccanásra. Nem is sejtették eme ócskaságok, hogy a tengervíz maró hatása miatt esett rájuk a választásom.
Harmadsorban fő az optimizmus, azaz valamit majd csak sikerül kifogni, nem baj, ha kicsi, csak legyen valami ismeretlen tengeri „herkentyű” a horgomon!
Az autós utazás mintegy 7-8 órás „program” volt, de az efféle járgány legalább jobban megpakolható, mint egy repülőgép, és a kilátás is élvezhetőbb, különösen a horvát tengerparthoz közeledve. Tehát elindultunk reggel 8 körül, megérkeztünk délután 4 táján. Kissé gémberedetten botorkáltunk ki a TENGERHEZ, így, csupa nagybetűvel. Első benyomásom talán botrányosnak tűnhet, de hirtelenjében egész „Balatonosan” festett a nagy víz, hiszen sziget-sziget hátán, dombok, hegyek övezetében feküdt az öböl, tehát az a bizonyos „ahol az ég összeér a tengerrel” effektus itt nem működött. De tengernek kellett lennie, mert az íze sós volt, nem is kicsit, ráadásul hamar rábukkantam az első tengerlakókra, kisebb almányi méretű, sötét tengeri sünök képében. Ezek a feketés gömböcök egykedvűen gubbasztottak a nagyobb sziklák tövében, vagy a szép számban található mólók oldalában, az aljzat közelében. A köveken tömzsi, kemény házú csigák legelésztek, és mintha az egyik sziklán villanásnyi időre tarisznyarákot is láttam volna.
A két-három méteres mélységekben nem csak a szúrós sün komákat láttam tisztán, hanem a várva várt első halakat is úgy, mintha egy óriási akváriumba pillantottam volna. Elég aprónak tűntek, és akkor még csak egyetlen fajt sikerült pontosan beazonosítanom, a közönséges szivárványhalat. Valamilyen nyálkáshalakat, gébeket is észrevettem egészen a part szélén, kockáztatták, hogy apálykor esetleg kint ragadnak egy-egy pocsolyában, azonban - e szórakozott csúszkáló halak szerencséjére - nem akadt egyetlen „csapda” sem. Biztatónak tűnt minden a másnapi kora reggeli bevetéshez.
Nem aludtam valami sokat, lelki szemeim előtt csodás halak úszkáltak, illetve műveltek látványos kapásokat. Fél 6-ra már az egyik messzebbre nyúló móló végén teremtem, izgatottan lógattam be egész közelre, a legalább két méteres mélységbe a csontival-pinkivel szépen megtűzdelt kisebb keszegező horgot (itt persze aligha lehetett szó keszegezésről). Még elég sötét volt ahhoz, hogy ne vegyem észre, mi történik a kristálytiszta vízben, de azért azt jól láttam, hogy a 3 g teherbírású úszó volt-nincs, eltűnt! Huhh, máris kapás! De hiába vágtam be, ahogy a további 3-4 kísérletem is kudarcba fulladt. Nosza, legyen csak egyetlen szem csontkukac a menü - s láss csodát, végre kezembe vehettem életem első tengeri halát, egy GÉBET!
Ezekből a pici, de nagyon érdekes, világos homokszín alapon barnán pöttyözött gébekből sok pattogott a partszéli részeken, nem lepődtem meg első vendégemen. A következő halban örömmel ismertem fel az ezüstös, némileg keszegre emlékeztető, de sügérszerűen tüskés hátúszójú pettyes keszegdurbincsot (abroncsos keszeg, Diplodus sargus). Volt vagy 10 centis, de nem a méret a lényeg, ugye?
A harmadik elmerülős kapásból egy erőteljesen védekező, és jelentősen nagyobb jószág, a már előző napi felderítéskor felismert közönséges szivárványhal kerekedett ki, megdöbbentő színei mellett angolnát megszégyenítő csúszóssága lepett meg igazán. Páratlan külsejű hal, a „közönséges” magyar jelző talán gyakoriságára utal. Nem kis üggyel-bajjal bányásztam elő a horgot érdekes, de szerencsére apró fogacskái közül. Tudományos neve is mosolyogtató: Coris julis, el is neveztem „Juliskának”.
Nem lehetett mondani, hogy unatkoztam, gyakorlatilag állandóan húzogatta lefelé „valaki” az úszót. A probléma csak a sikeres bevágások csekély számában rejlett, nem túlzok, ha azt írom, 10 kapásból csak egy-kettőnek lett tenyérbe érkező hal a vége. De kisebb horgot nem hoztam, be kellett érnem azzal, ami volt (kb. 14-16-os méret), és így legalább minden egyes kifogott halacskának többszörösen örülhettem.
Sokáig tartott, mire a Nap előmerészkedett a magas hegylánc mögül, a halak pedig -ha lehet - még jobban elkezdték ostromolni a szerencsétlen csonti-csalit, egyszersmind rájöttem a sorozatos üres bevágások okára is. Az átlátszó vízben a növekvő világosságnak köszönhetően ugyanis észrevettem, hogy az éhesen tolongó halak java része egyszerűen túl kicsi volt ahhoz, hogy begyömöszölje magába a kukacot. Attól kezdve szegény úszót mellőzve csak azt figyeltem, mikor tűnik el valamelyik „testesebb” hal szájában a falat. A taktika bevált, egyre-másra perdítettem ki felváltva „Juliskákat”, abroncsos keszegeket, gébeket, de nem sokat kellett várnom újabb „bennszülöttek” kapására sem; egyik pillanatban egy kétsávos keszegdurbincsnak (Diplodus vulgaris a „becsületes” neve), a következőben pedig egy jókora, vaskos gébnek (vélhetően Gobius cobitis) örvendhettem, majd egy fiatal ajakoshal jelentkezett. Be is mutatom őket szép sorjában:
Remekül szórakoztam az apróságokkal, kíváncsian várva az újabb fajokra, de hal helyett egy igazi csúcsragadozóval találtam magam szembe, a MACSKÁVAL! A semmiből, illetve mintha a „vízből” bukkant volna elő a feje, pedig csak a móló egyik alsóbb, párkányos részén lopakodott elém, még jó, hogy nem a levegőben, a lábam elől kapta el a kifogott halakat. Rutinos kandúr lehetett, kissé unott pofával, de azért félreérthetetlen pózban telepedett le tőlem úgy méternyire. Aznapra azonban, sajna, későn érkezett, mert 9 óra felé a számomra már kellemetlenül tűző Nap, no meg a kialvatlanság „haza” zavart. Késő délután azonban új élmények vártak rám.
Ebéd után kiadós szieszta, ahogy errefelé szokás, szükség is volt a pihenőre ebben a szeptemberi nyári melegben. Öt órakor azonban újra hívott a tenger, minden pillanatban valami újat felmutató, varázslatos világával. Nosza, erőt vettem magamon, és először nem a horgászbotot vettem kézbe, hanem legott hozzáláttam módszeresen átkutatni a sziklás-köves partszakaszt kedvenc mólóm közelében.
Bár a turistaszezon végén jártunk, azért elég sok sétálgató külföldi (köztük szép számban német) nézhette furcsállva „bogarászó” mivoltomat, de ügyet sem vetettem rájuk, lelkes kutatásom közepette sokkal fontosabb és érdekesebb dolgokra lettem figyelmes, mintsem saját fajtársaimat tanulmányozzam, amint lassan, de biztosan szórják el pénzüket a parti szuvenír- és csecsebecse-árusok pultjainál. A körülbelül félórás turkálás során rettenetesen fürgén cikázó, üvegszerűen áttetsző garnélákat, egy-két bíborpiros tengeri rózsát, alig néhány centis vízben ücsörgő gébeket, nyálkáshalakat, valamint vízben-szárazon egyaránt otthonosan mászkáló tarisznyarákokat találtam, utóbbiakat némi szökdécselés után sikerült elkapnom, fotózás végett. A számomra leglényegesebb - noha korántsem a legfotogénebb - lényekre azonban a nagyobb sziklák alatt vagy a sóderos-homokos fövenybe ásva találtam, külsőre giliszta és százlábú keveréknek tűnő gyűrűsférgekre. Tucatnyit el is raktam belőlük a soron következő horgászathoz.
Már jól ismert móló végére baktattam, mikor feltűnt, hogy jó 30-40 cm-rel lejjebb ment a víz, apályt jelezve. A halak feltűnően finnyásan, ímmel-ámmal kaptak horogra, de a férgek valamelyest segítettek az étvágy serkentésében. Egy-egy férget több darabra vágva használtam fel, a halak kis mérete ugyanis lehetetlenné tette hosszabb falatok sikeres felkínálását. Amíg a fáradt Nap el nem tűnt egy kis alvásra a méltóságteljes hegyormok mögött (jó, tudom, csak a Föld fordult el tengelye körül), addig néhány „Juliska” szivárványhal, abroncsos és sávos keszegdurbincs akadt horogra. Hirtelen egy kisebb csapat szembetűnően sötét, kerekded halacska bukkant fel a móló legeslegvégén. Az otthon lelkesen tanulmányozott tengeri „szakirodalomnak” köszönhetően már ismerősnek tűntek, barna korallsügérek vagy más néven barátsügérek (Chromis chromis) voltak, a sok-sok, színesebbnél színesebb és trópusi származású, messzi korallzátonyoknál honos korallsügérek szerényebb színezetű, a Földközi-tengerben élő képviselői. Hát, életemben ilyen tartózkodó halakat még nem láttam! A perzselő kánikulában punnyadva napozó, elhízottan kóválygó, agyonetetett pontyok is több érdeklődést mutattak volna hasonló esetben, de a korallsügérek nem és nem voltak hajlandók a csontira ráhederíteni. Maradt még némi ínycsiklandozó gyűrűsférgem, azzal próbálkoztam, hátha. Végre vehemens kapás, amiből viszont csak egy nevetségesen apró, talán 5 centis keszegdurbincs került ki, a kis hisztis óvodás baj nélkül került vissza a szinte tükörsima tengerbe.
Újabb féregdarab, újabb kapás, ezúttal mintha az egyik barna korallsügér fordult volna a csali felé, a csökkenő fény miatt nem voltam benne egészen biztos. Nem lett meg, ismét kénytelen voltam apasztani a féreg „csodacsali” forrást, lévén sajnos, a többi hal könnyedén lecsipkedte a furán izgő-mozgó féreg puha testét. Aztán végre-valahára sikerült lépre csalnom egy barátsügért, egészen különösen festett nagy pikkelyeivel, komor színezetével.
Megszenvedtem érte, nem vitás, arra a napra elég is volt a horgászatból. Sötétedéskor gyakorlatilag leálltak a kapások, bár néhány helyi horgász éppen akkor telepedett le a szomszédos mólókra, hogy milyen halakra készülve, azt csak ők tudták.
Másnap már „öreg tengeri medveként” sétáltam ki szokásos helyemre, elégedetten nyugtázva a csendes, alig fodrozódó vizet, és a csak enyhén fújó szellőt. Most viszont merész tervet eszeltem ki: a temérdek tengeri sünt szándékoztam „etetésre” felhasználni, ehhez csak térdig kellett begázolnom az igencsak borzongató tengerbe (a strandolók közt csak kevesen vállalkoztak a fürdésre). A sünök elszántan kapaszkodtak apró tapadókorongos nyúlványaikkal a hasadékokba, úgy tucatnyit mégis sikerült ollóval lefeszegetnem, kipattintanom. Nekik pechjük volt, de a térden felüli vízmélységekbe már nem merészkedtem, az ott hemzsegő sünök biztonságban érezhették magukat tőlem. A kevésbé szerencsés gömböcöket egy nagyobb kaviccsal roppantottam össze, és az így nyert tüskés-héjas-húsos „etetőanyagot” dobáltam a kívánt helyre. A hatás szinte azonnali és lenyűgöző volt, csak éppen a halak vagy sokkal okosabbak voltak, mint a hazaiak, vagy nagyon ostobák, mindenesetre inkább a sünöket dézsmálták, mint a csontikat. Azért némelyik, az új ízeket kipróbáló „Juliska”, keszegdurbincs, különösebbnél különösebb ajakoshal, géb ráfázott, és ezúttal bekerült a szákba, egy későbbi közös fotózásra.
Nem tudom, mi késztetett arra, hogy kipróbáljam az egyik legegyszerűbb - és hamarosan kiderült, a legfogósabb - csalit, a kenyérgyurmát. Talán a fogyatkozó sün-etetés, vagy a szintén csökkenő csontkukac-muníció volt az ok, mindenestre az elemózsiának szánt szendvics zsömléjéből formáltam egy nagyobb diónyi kemény gombócot egy kevés tengervíz felhasználásával. A halak talán még őrültebb habzsolásba kezdtek (némi morzsa is bekerült csalogatás gyanánt), a csipetnyi gyurmát elképesztő gyorsasággal tüntették el mohó szájukban. Újabb és újabb rajok érkeztek, de ezek a halak gyanúsan másnak tűntek az addigiaknál. Nem is tévedtem, gyönyörű, aranycsíkos „pizsamás”, sárga szemű, latin nevükön Sarpa salpa halak érkeztek egyre-másra a horogra, nagyjából olyan intenzitással (és testméretben), mint a balatoni snecik.
A csíkos halak kapása közepette bukkant elő szokásához híven a tegnapi cirmos, de most elszántabbnak mutatkozott. Sicc! Hát nem elragadta az egyik durbincsot? Ennek fele sem volt tréfa, jobban kellett ügyelnem a továbbiakban kifogott halakra, mert a macska árgus tekintettel szuggerált hol engem, hol az elővarázsolt finom falatokat. Szerencsére a szákba nem nyúlkált, talán nem akarta besózni a mancsát.
Macska ide, macska oda, hiába ült szfinx módjára kibicelő (és sóvárgó) társam, nem adtam neki egyetlen halat sem (tekintve, hogy sikeresen elcsórt egy második magashátú durbincsot is). Szépen gyűjtögettem a zsákmányt, a 3 órás horgászat végére egész tisztességes teríték kerekedett ki. Persze, mind visszanyerte szabadságát, erre válaszként a macska szemrehányóan pislogott felém.
Természetesen az újabb este további meglepetésekkel szolgált. Az apály most is megérkezett, ahogy a barna korallsügérek is rendre elfoglalták a mólóvégi törzshelyeiket. A tegnaphoz képest azonban ezúttal a féreg-darabokra sem voltak hajlandóak kapni, de helyettük az annál lelkesebben vacsorázó „Juliskákkal” (itt most ne gondoljon senki „olyan” jelenetekre :-)), különféle keszegdurbincsokkal szórakozhattam. Az est leszálltával a kapások most is elcsitultak, ráadásul jól be is akadtam az aljzatba. „Ha beszakad, befejezem, ha nem, akkor sem maradok sokáig” - gondoltam. Az akadóból azonban egy nagyon-nagyon furcsa halacskát bányásztam elő, néztem felülről, oldalról, alulról, de akkor sehogy sem tudtam vele dűlőre jutni. Rögvest közszemlére is teszem. Abban biztos voltam, hogy ez egy hal.
Miután jól kicsodálkoztam magam a visszaengedésére váró apró szörnyetegen (amelyről azóta kiderült, hogy csőrös csukagéb, azaz Lepadogaster lepadogaster), újult reményekkel dobtam magam elé az úszós cejgot. Zutty! Azonnal vitte valaki-valami a férgezett horgot, csakhamar ezüstösen csillogó, vékony, jó nagyarasznyi haltest röpült a kezembe. Szardínia? Szardella? Sprotni? Hering? Egyik sem, hanem egy nagy szemű durbincs (Boops boops), persze, ezt is csak később tudtam meg róla. Zsinórban még négy hasonló hal került horogvégre, majd végül vissza a vízbe. Aztán - a kapást mintha elvágták volna - a csapat odébbállt. Másnap várt rám az utolsó horgászat, kora reggel.
Egyszer minden jónak vége lesz. Utolsó alkalommal ültem szokott helyemen, azon tűnődve, vajon lesz-e alkalmam jövőre újra kilátogatni a tengerre. Párás-ködös, hűvös pirkadat adta át helyét a hamarosan megszülető nappalnak, a komor, magas hegyek zárkózottan takargatták a vonakodva előkászálódó Napot. Kényelmesen dobáltam be egy kevés kenyeret, a már ismerős színes halak menetrendszerűen jelentkeztek a horogra, ahogy cirmos ismerősöm is elszántan lopakodott felém, ki tudja, milyen aljas, kifürkészhetetlen gondolatokkal fejében.
Megszántam, hisz rajtam kívül más alig horgászott apró, macskát vonzó halakra, én meg addig megszállottan dobáltam vissza az apróságokat. Ezúttal azonban legalább tíz halat burkolt magába rámenős kandúr kibicem, önfeledt falatozásában nem is sejtve, hogy a következő napokban hiába fog rám várakozni. A tenger azonban legutolsó zsákmányomnál is valami újjal szolgált: első (és remélem, nem utolsó) nyálkáshalamat adta horgomra. Ezzel a harapós, csupasz, tekergő hallal zárult első tengeri horgász-kiruccanásom, hogy aztán hazatérve a mogorván, zavarosan megáradt, hömpölygő Duna partjára, máris ébredezzen bennem a „honvágy” a TENGER iránt…
Fotók, szöveg: Ördögh Máté (Bagolykeszeg)
