Némiképp továbbgondolva a történetet és egyben kitörve a domolykózás bűvköréből, nagyobb jigfejekkel (7-20 g) kezdtem el kísérletezni. A célom egy olyan univerzális, mélyvízi verzió megalkotása volt, amely méltó alternatívája lehet a gumihalaknak / twistereknek süllőre, csukára, harcsára egyaránt. Na, itt kezdett érdekessé válni a dolog.
Ekkor még mindig szárny teljes, körkörös megtámasztásától vártam, hogy tökélyre vigye a hullámformát (és ezáltal a műcsali mozgását), ezért ebbe az irányban vittem tovább a koncepciót. Hogy aztán a gyakorlat később rácáfolt az elméletre, az már egy másik dolog. Akárhogy is, ezekhez a robosztusabb testekhez a koax szigetelésnél valamivel masszívabb anyagra volt szükségem. Némi keresgélés után találtam is valami használhatót: lágy, flexibilis PVC rudat különböző átmérőkben (9, 11 és 15 mm). Csőhajlító betét néven árusították a helyi barkácsáruházban - gondoltam, a tesztelésekhez ez is tökéletesen megfelel. Így történt.
Miután minden szükséges anyag a rendelkezésemre állt, hozzákezdtem a munkához. Első lépésként a kiválasztott jigfejek körmös nyúlványait fémfűrésszel leválasztottam az ólomgömbről.
Ezután a jigfejek nagyságával arányos méretű rudakból késsel ledaraboltam a szükséges hosszúságúakat (a PVC rúd puha anyagát remekül szelte a kés). Úgy kalkuláltam, hogy az ólomfejen felütköző test hátsó része néhány milliméterrel érjen túl a jig horogöblén.
A PVC testek egyik végét késsel előfaragtam, majd durva reszelővel elsimítottam, azaz legömbölyítettem. A reszelő durvasága itt fontos tényezőnek bizonyult, ugyanis a lágy műanyag ledobta magáról a finomabb reszelőket és a csiszolópapírt is.
Aztán szépen kettévágtam a testeket. Jó, annyira azért nem szépen - az egyenletes és szimmetrikus vágási felülettel kellett kicsit trükközni -, az első pár darabot el is szúrtam, mire rájöttem a megoldásra. Szóval, először szikével, vonalzó mentén kb. 2 mm mély, hosszanti bemetszéseket ejtettem a test átellenes oldalain, amelyek aztán kellőképpen megvezették a kés élét a tényleges kettévágás során.
A következő lépés a horogszár helyének kiképzése volt, amihez az egyik test-fél közepébe szikével, vonalzó mentén V alakú, hosszanti hornyot vágtam, illetve hátul, a lekerekített résznél még egy bemetszést is. Ez utóbbi a horogöbölnek készült, hiszen ahogy említettem, a test vége túlért rajta.
Amikor megvoltam, 1 mm vastag polikarbonát lemezből készítettem egy távtartót, mely funkcióját tekintve a két test-felet volt hivatott eltartani egymástól a szükséges horonyszélességben (jelen esetben 1 mm-re), szélességével pedig a horonymélységet lehetett beállítani. A lemezke szélességét amúgy a test átmérőjének felére méreteztem (bár úgy vélem: néhány milliméter ide vagy oda itt nem számított), a hosszát pedig a test hosszánál 3-4 mm-rel rövidebbre hagytam, hogy hátul is maradjon horony a szárny számára. A lemezkét ollóval vágtam ki, a hátsó részét pedig reszelővel lekerekítettem, hogy a szárny hátsó részének felfekvő köríve szépen hozzá tudjon idomulni.
Jöhetett a felső test-fél és a távtartó összeillesztése. Bevallom, nem bíbelődtem sokat a dologgal, pillanatragasztóval pikk-pakk ráragasztottam őket a jigfej horogszárára. Persze előtte azért kitámasztottam a horogszárat egy csődarabkával, illetve vízszintes pozícióban az egész szerelvényt gyurmaágyba nyomtam, nehogy lefolyjék róla a ragasztó. Ja, és még egy dolog: a távtartó lemezke felületét csiszolópapírral előzetesen érdesítettem, hogy jobban „fogja” a ragasztó.
Némi kikeményedési időt követően az alsó test-felet is hozzáragasztottam a szerelvényhez, és a hordozó teste ezzel el is készült. Kicsit aggasztott ugyan a keskeny távtartó lemezkén keresztül egymáshoz kapcsolódó test-felek kötési szilárdsága, ám a pillanatragasztó szépen megdolgozta a műanyagokat (beoldotta a felületeiket), és ezzel elég szilárddá tette a kötést, tehát magát az egész kreatúrát is.
A jig ólomgömbjét már a test hornyában megvezetett fémfűrész lappal, kézbe fogva hornyoltam be - félelmeimmel ellentétben egész egyszerűen. A puha ólom nem volt ellenfele a fűrészlapnak, és szépen lehetett orientálni a vágás irányát is. Kétoldalt a polikarbonát távtartó mélységéig hatoltam be az ólomfejbe, elől pedig közel a beágyazott horogfülig, miközben a horonyfenekek találkozásait (a távtartó lemezke lekerekítésének mintájára) szépen összekerekítettem.
Megjegyzés: későbbi kísérletezéseim rávilágítottak arra, hogy szemből nem túl szerencsés túl mélyre hatolni az ólomgömbbe, mert ezzel ronthatunk a hullám mozgásán. 3-4 mm untig elég a legnagyobb hordozóméretek esetében is.
Ebben a formában a jigfejes prototípusok már alkalmasak voltak a fürdőkádi próbákra (amik persze rendre meg is történtek), ám tudtam, hogy némi cicomázás még sokat dobhat a megjelenésükön, így további kezelésbe vettem őket. Először is az ólomgömböket bevontam fehér Epokittel, miközben a hornyukba egy, a már ismertetett 1 mm-es polikarbonát lemezkéből vágott darabkát helyeztem, nehogy befolyjék oda a ragasztó. Az Epokitt, amellett, hogy a test színéhez hasonló, matt fehér színt adott, eltüntette a fűrész okozta durva nyomokat is a horony pereméről (miután csiszolópapírral megcsiszoltam). Ezt követően a hordozók kaptak még szemeket, illetve egyes darabok mintázatot is. Végül az elkészült darabokat - a hornyok gondos tisztántartása mellett - egyetlen rétegben lelakkoztam (a házi wobblerkészítés cikkemben ismertetett módon). Ez a művelet szép csillogóvá tette a teljes felületet.
Ezekhez az 5-8 cm-es hosszúságú hordozókhoz már nagyobb szárny dukált, a girbegurba felületű és behatárolt méretű lufik azonban erre már nem voltak alkalmasak, tehát új alapanyag után kellett néznem. Rövid keresgélés után a helyi szupermarketben rá is leltem egy hófehér színű latex úszósapkára, aminek anyagvastagsága a lufiéhoz hasonlóan 0,5 mm körüli lehetett, ám összehasonlíthatatlanul nagyobb, de legfőképp sík felületet biztosított. Ezen túlmenően a barátaimtól kaptam ajándékba egy szürkésfehér színű vegyvédelmi gumikesztyűt, melynek 1 mm-es anyagvastagsága az igazán nagy szárnyak esetén jelentett előnyt. Az úszósapkával ellentétben ennek már nem volt annyira sík a felülete, de a szárából egész jó kis szárnyakat lehetett kikanyarítani. A nagyméretű jigfejes hordozók szárnyai már mind ezekből az anyagokból készültek.
Megjegyzés: A gumi alapanyag sík formája amúgy igen fontos tényezőnek bizonyult a hullámképződés szempontjából. Tapasztalataim szerint a gumiban lévő legkisebb egyenetlenség, gyűrődés, strukturális eltérés is hatványozottan jelentkezett az előfeszített hullámban, ami nem mindig vált előnyére. Persze itt is akadtak kivételek.
A nagyméretű jigfejes hordozók szárnyformáit a már működő domis modellek szárnyméreteiből arányosítottam. Megjegyzem, itt már olyan tényezők is beléptek a képletbe (mint pl. a szárny saját súlya, tehetetlensége, merevsége), melyek jó néhány használhatatlan szárnyformához vezettek, de hellyel-közzel nagyban is úgy működött a dolog, ahogy kicsiben. A gumilapokra 0,5 mm-es ceruzával és körzővel rajzoltam ki a szárnyformákat, a kivágást pedig lyukasztókkal (belső körívek esetén), illetve ollóval (külső, nagy átmérőjű körívek esetén) végeztem. Az eredményt a következő képek mutatják:
A vizes próbák aztán végképp meggyőztek arról, hogy az új műcsali valóban alternatívája lehet a gumihalaknak, illetve a twistereknek. A szárny behullámzása már minimális vontatási sebesség mellett létrejött, és annak gyorsaságával arányosan fokozódott az egészen lusta, billegőtől az elmosódott vibrálóig. Sőt, a behullámzás a test szabad süllyedése közben is létrejött, és a gumihalakhoz / twisterekhez hasonlóan emelgetni is lehetett vele. Egyszóval le voltam nyűgözve, de tényleg. A történetnek azonban itt még korántsem szakadt vége.
A következő részben a hullámképződés új tudományágával szeretném Önöket megismertetni.
Sulyok Sándor
Fotók, ábrák, videók saját forrásból
