Azt szokták mondani, ha az ember valamivel sikert szeretne elérni, akkor vagy elsőként kell kirukkolnia vele, vagy a legjobbnak kell lennie benne. Nos, a magam részéről soha nem szerettem a versengést, így inkább innovatív hajlamaim kiélése révén próbáltam érvényesülni, több-kevesebb sikerrel...
Nem volt ez másként a pergető horgászattal sem. Tudván, hogy a halak rekord gyorsasággal képesek kiismerni az újszerűségükben egyébként rendkívül fogós műcsali típusokat is (különösen C&R vizeken), már korábban is próbálkoztam apróbb tuningolásokkal, trükközésekkel, hogy a megunt darabok is az újdonság erejével hassanak. Aztán rájöttem, ha valami igazán fogósat szeretnék alkotni, akkor egy teljesen új ötlettel kell előállnom. Mert ha, teszem azt, a halak egy valóban új dologgal találnák szembe magukat, éhségükön túl a kíváncsiságuk talán jobb eséllyel akcióra sarkallhatja őket. Így született meg ő.
Ebben a 12. részes cikksorozatban egy olyan új műcsali koncepcióval szeretném megismertetni Önöket, ami a maga nemében talán tényleg egyedülálló (a Netet böngészve ugyan találtam hasonló megoldásokat, ám azok eltérő felépítésűek és a felhasználási területük is más). Teszem ezt azért, hogy Önök is részesei lehessenek az élménynek, amit a kifejlesztése során megéltem, ugyanakkor részesei lehessenek az előnynek, amit újdonságként nyújthat. Ennek érdekében írásom nem csupán egy útmutatás az elkészítéséhez, de egyben egy történet is, amely bemutatja a kifejlesztéséig vezető rögös utat a maga sikereivel és útvesztőivel. Akik olvasták a házi wobblerkészítés cikksorozatomat, azok tudják, hogy kellő alapossággal szeretek a dolgok mélyére ásni, miközben próbálok az érthetőség határain belül maradni. A célom ezúttal is hasonló, ám egy teljesen más előadásmódban.
Az új műcsali ötletére egy apró, ám annál bosszantóbb probléma vezetett rá. Lévén otthonomtól csupán néhány lépésnyire van, gyakran ugrom le az Eger-patakra pergetni, amikor is apró domikra horgászom a hozzájuk illő apró műcsalikkal - leginkább 1 g-os twisterekkel. Ez a műcsali esetenként igen fogós tud lenni, ám jó, ha 20 odanyúlásból egy hal akad, ugyanis sokszor csak a műcsali farkát csipkedik az ebadták. A jobb akadási arány elérése érdekében először egy apró füles horoggal próbálkoztam, melyet a jig-horog szárára húztam fel pótlólagosan, de akárhogy is ügyeskedtem, ez a plusz horog minden esetben akadályozta a farok mozgását, így elvetettem. Aztán arra gondoltam, hogy ha a verető részt, nevezetesen a twister farkát valahogy be tudnám hozni a horog elé, esetleg mellé, akkor egy hátulról érkező, finnyás odanyúlás esetén is megnőhetne az akasztás esélye. Ez elméletben jónak tűnt, de a gyakorlati megvalósítás sehogyan sem akart összeállni a fejemben. A megoldás lehetőségét végül a természet kínálta, egészen pontosan a tiszai kérészálca vízben történő mozgása.
Nekem még magadatott a kegy, hogy a Tisza folyó eme sokat emlegetett csodájával horgászhassak a védetté nyilvánítása napjáig. Megjegyzem, ezek a horgászatot nem ma történtek, de az emlékezetemben még mindig élénken élnek - nem véletlenül, hiszen felejthetetlen élmények kötődnek hozzájuk. A halak persze vagy nem értesültek erről a korlátozásról, vagy ha igen, akkor sem izgatták magukat túlságosan miatta, hisz természetes táplálékukként ma is jó étvággyal fogyasztják - vélhetően nagyságrendekkel nagyobb mennyiségben, mint amennyit az a néhány megszállott horgász kínkeservvel be tudna gyűjteni belőlük. De hagyjuk, ez a cikk most nem erről szól. A lényeg az, hogy annak idején egy hosszú, közel 9 m-es nyelű, bagger nevű eszközzel gyűjtöttük a különleges jószágokat a Tisza hasonlóan mély vizű, külső ívű, márgás partoldalából, majd vizes edénybe helyeztük őket, ahol, ha vígan nem is, de szabadon elúszkálgathattak a horogra kerülésükig. Mert esendő rovarlétük ellenére is remekül tudtak ám úszni a kis drágaságok, de ami igazán érdekessé tette a mozgásukat, az a potrohukat körülölelő vékony, egybefüggő hártyának tűnő függelék, az állat légzőszerve (trachea-kopoltyú) volt. Ezt a „hártyát” úgy hullámoztatták, mint ahogy a ráják is a szárnyukat, gyakorlatilag egy szabályos hullámot futtattak végig a testük oldalán. Sokszor elnézegettem őket az edényben és csodáltam a tökéletességüket. Szó mi szó, emlékeim között kutatva egyszer csak beugrott ez a kép, és rögtön elkezdtem agyalni. A cél adott volt, egy apró műkérészt, vagy ha úgy tetszik, mini műráját kellett megalkotnom. Nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a végén sikerült. A „meghökkentés” teória helyességét pedig elsőként a pataki domolykók igazolták. Jó, egyelőre még csak azok, mert az időközben beállt fagyok akadályát képezték a további teszteléseknek, ám ettől függetlenül ígéretes jövőt jósoltam a dolognak. De ítéljék meg önök, ha végigolvasták a cikket.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az új műcsali ötlete teljes egészében a saját kútfőmből származott, és azt sem állítom, hogy teljesen új dologról lenne szó, inkább egy meglévő koncepció újragondolásának mondanám. Ez a koncepció pedig nem más, mint a twister. Mert egy twisterfarok esetében ugye úgy jön létre a különleges alternáló mozgás, hogy a nyugalmi állapotban görbe farok a víz ellenállásának köszönhetően próbál kiegyenesedni, ami a farok külső ívének begyűrődését, úgymond behullámosodását okozza. Ebbe a hullámba aztán szépen belekap a víz, és ide-oda dobálja a farok aktuális pozíciójától függően. Az egész kinetikus rendszer a holtpontok és átbillenések gondos egyensúlyán alapszik - kitalálója zsenialitását semmiképp sem szeretném elvitatni. A kulcs tehát valahol a külső él vagy karéj hullámosodásában rejlett (lásd a ráják esetében), mely rögtön föl is vetette számomra az első megoldandó problémát: hogyan lehetne ezt a hullámot permanens módon létrehozni és elhelyezni egy műcsali testoldalán - ahogyan azt a kérészlárvák esetében is láttam. Empirikus lény révén rögtön kísérletezésbe kezdtem, amihez elsőként a kacatjaim között fellelt, közönséges lufikat használtam fel. A színes lufikat ollóval kettévágtam, majd a többé-kevésbé sík felületeikre kirajzoltam pár, a twisterfarokra nagyban hajazó, holdsarló alakzatot, amiket ollóval kivágtam:
Amikor elkészültem, megfogtam a sarlók csúcsait és elkezdtem széthúzni őket, mintegy modellezve ezzel a twisterfarokra ható vízbeli erőket. S láss csodát, a sarlók külső éle szépen behullámosodott! Jó, nagyon azért nem lepődtem meg, hisz a twister előtanulmányok már sejtetettek valamit - tulajdonképp ugyanaz történt a kísérleti holdsarlók esetében is: a belső él megnyúlt, a külső él pedig összenyomódott, felgyűrődött. Próbálkoztam különféle méretű belső és külső körívekkel, és azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan mértékű előfeszítés (értsd kinyújtás) mellett minél nagyobb volt a belső és külső élek hosszkülönbsége, annál nagyobb lett a felgyűrődés mértéke, vagy tudományosabban: a keletkező hullám amplitúdója. Ezen kísérleti holdsarlók között már akadtak egészen jónak tűnők, pontosabban egészen jó hullámformát produkálók, ám a használatra való alkalmasságukat csakis vizes próbával lehetett igazolni. Fogtam hát egy fülpucoló pálcikát, a szükséges előfeszítési hossznak megfelelően méretre vágtam, majd a végeit pár milliméter mélyen, szikével bemetszettem. A holdsarlók végeit behúztam ezekbe a vágatokba, hogy hullámot képezzenek, majd az így keletkező kreatúrákat meghúztam víz alatt. És a dolog működött! A hullámba belekapott a víz, és valami elképesztő mozgásra késztette - elsőre engem is meghökkentett a látványa. Sőt, a rendszer annyira érzékenynek bizonyult, hogy szemből megfújva is behullámzott. Próbálják csak ki, és gondolják el, milyen rezgéseket kelthet ugyanez a mozgás a vízben!
A már használható hullámforma birtokában elkezdtem törni a fejem, hogyan lehetne azt ráapplikálni valamiféle műcsali testre - nevezzük hordozónak. Ez volt számomra a második megoldandó probléma. Belátható, hogy a kétoldali rögzítést igénylő, nyitott holdsarló alakzat eléggé komplikálttá tette volna a dolgot, ezért elkezdtem gondolkodni valamiféle zárt alakzaton, amit úgymond rá lehet húzni (ráfeszíteni) a hordozójára. Aztán hirtelen arra gondoltam, mi lenne, ha úgy tenném zárttá az alakzatot, hogy tükrözném azt a függőleges tengelyére, és akkor az „egy szárny - két szárny” problematikáját is egy csapásra megoldhatnám. Mert ugye természet anyánk is többnyire két szárnnyal áldotta meg a repülő teremtményeit - ezzel még tán a halak is tisztában vannak. Ezt kaptam:
Ezt a megduplázott és zárt holdsarló alakzatot a függőleges szimmetriatengelye irányában széthúzva gyakorlatilag ugyanazt az eredményt kaptam, mint a szimpla, nyitott holdsarló esetén, csak épp megkettőzve. S lévén szó zárt alakzatról, nem volt tovább kérdéses a rögzítés módja sem: tudtam, egyszerűen csak rá kell majd húznom a hordozójára, mint valami gyűrűt. Ennek tudatában a holdsarló alakzatok további finomítgatása már a hordozókkal együtt történt.
Az első valódi hordozóhoz a korábban említett műanyag csődarabkát használtam fel (fülpucoló pálcika teste) - ennek bemetszéseibe illesztve, gyakorlatilag ráhúztam (ráfeszítettem) ezt a tükrözött, zárt holdsarló alakzatot (a továbbiakban: szárnyat) a csőre. Az elméleti holdsarló modellhez képest annyit azért módosítottam rajta, hogy a belső ívek találkozásainál (elöl és hátul) további íveket képeztem ki a hordozó bemetszésein való biztosabb felfekvés érdekében.
A cső hosszát, és a bemetszések mélységét empirikus módszerrel határoztam meg - ami ekkor még a „jól nézzen ki” provizórikus cél elérését jelentette. Amikor a formálódó hullám jónak tűnt, áthúztam a csövön egy rézhuzalt, ennek végeire hajtottan egy-egy fület, illetve előre ólomlapból egy excentrikus súlyt nyomtam jig-fej gyanánt, hogy a kreatúrát meg lehessen húzni víz alatt.
Bár nem jutott túl a fürdőkádi próbákon, már ez az egyszerű prototípus is működött, ugyanakkor egy új problémát is felvetett számomra: az előfeszített szárny bemetszéseken kívül eső része - megtámasztás híján - vagy lefittyedt (elöl), vagy felfelé kunkorodott (hátul), befolyásolva ezzel a teljes hullám kialakulását. A hullámzó mozgás így is létrejött, de éreztem, többet is ki lehet hozni belőle. Ekkor még úgy véltem, hogy a szárny ide-oda fityegését el lehet kerülni a teljes, körkörös megtámasztásával, úgymond vízszintesen irányba tartásával a hordozóból való kilépés helyein. Legkézenfekvőbb megoldásnak egy körkörös horony kialakítása tűnt a hordozón (amibe a szárny töve bele tud feküdni), ám a vékonyfalú műanyag cső erre már nem volt alkalmas. Ez volt a harmadik megoldandó probléma.
Az első, éles tesztelésre is alkalmas prototípust egy apró, 1 g-os jigfejből alkottam meg - eredendő problémámból adódóan domolykóra. A jig ólomfeje alkalmasnak tűnt a szükséges horony kiképzésére, csupán valamilyen testrészt kellett hozzáfabrikálnom. A horony kiképzését az ólomfejbe lombfűrésszel végeztem háromnegyed körben, kb. 1,5 mm mélyen - azt hiszem, ennél többet nem is igen tudott volna elviselni a parányi ólomgömb. A test anyagául egy koax kábel belső, puha magszigetelését használtam fel, amit ráhúztam az apró jig-horog szárára. Persze előzetesen a hátsó végén egymásra merőleges, kb. 2 mm mély bemetszéseket ejtettem késsel. Az egyik bemetszés a szárnyat hivatott tartani, míg a másik a horog öblét ölelte át, megakadályozva ezzel a cső elfordulását. Végtelen egyszerűsége ellenére is működött a dolog - ez a prototípus már látott, fogott domolykót -, noha a szimpla csöves kivitelhez képest csak félmegoldást jelentett, hiszen hátul továbbra sem volt megtámasztva a szárny.
Megjegyzés: A képeken látható, lufiból készült domis szárnyformák kialakítása már a kezdeti szárnykísérletezgetések eredményei. A későbbiekben ezek lettek az alaptípus szárnyformák, de erről majd egy külön fejezetben…
A következő részben a nagyobb méretű, univerzálisan alkalmazható, jigfejes hordozók kikísérletezését taglalom.
Sulyok Sándor
Fotók, ábrák, videók: saját forrás
