A terelőlapka helyzete meghatározó a wobbler mozgásában, és mivel beépítésekor csak egy dobásunk van, ennek megtervezésére különösen nagy figyelmet kell fordítanunk. Vannak trükkök, amivel még a későbbiekben is operálhatunk - ha mégse a legjobb helyen vágnánk be a wobblertestet -, de jobb ezt elsőre jól csinálni. Itt elsősorban a bevágás helyére gondolok, az irány nem ennyire kritikus, a terelőlapka szögén egyszerűbben tudunk változtatni. A bemetszés előtt először is el kell döntenünk, hogy milyen terelőlapkát szeretnénk wobblerünknek, ugyanis egyazon wobbler alaptípusba többfajta terelőlapkát is tervezhetünk. Ennek megértéséhez érdemes tenni egy rövid áttekintést az alkalmazható lapkatípusok világában, illetve szót ejteni ezek mozgásra gyakorolt hatásáról.
Hagyományos, alsó állású terelőlapka
Ez a lapkatípus egyértelműen a felszíni, illetve a felszín közelében vontatható, hagyományos alaptípusú testek lapkája, de sok más testformához is jól használható. A wobbler fejrészének hasi oldalán csatlakozik a wobblertesbe, az orrcsúcstól számítva kb. 5-15 mm távolságra, mérettől függően. A mozgás szempontjából viszont nem is az orrcsúcstól, hanem az elülső wobblerfül csúcsától mért távolság (az ábrán az „e”-vel jelölt méret) a mérvadó, ugyanis a műcsali verető mozgását létrehozó erőhatások a testen, a terelőlapkán és az elülső fülön keresztül hatnak a wobblerre. Az elülső wobblerfül többnyire az orrcsúcsba esik, csakúgy, mint a wobblertest elméleti középvonala, ezért elmondható, hogy a húzóerő hatásvonala gyakorlatilag egybeesik az elméleti középvonallal. A lapka szöge (alfa) erősen változó, a 45 fokot tekinthetjük kiindulásnak, de ettől akár jelentős mértékben is eltérhetünk.
Küsz, illetve garda típusú modellek esetében hasonlóak az arányok, de itt - a felcsapott hasi ív miatt - az elülső fül nem az orrcsúcsba, hanem annál jóval lejjebb kell, hogy kerüljön, ellenkező esetben a húzóerő hatásvonala túlságosan magasra kerülne a wobbler súlypontjához képest, és ennek eredményeként a wobbler képtelen lenne kibillenni függőleges helyzetéből. Valódi „nyílhalakat” tudunk így kreálni, amelyek az istennek sem fognak veretni, akármit is követünk el velük. A twistereknél, gumihalaknál ez a cél, de wobblerek esetében a túl magasra kerülő fül éppen ezek elvárt működését akadályozza meg. Az elülső fület tehát ilyen modelleknél lejjebb (hátrébb) kell vinnünk, és ezt a lapka helyének tervezésénél is figyelembe kell vennünk.
A hagyományos, alsó állású lapka bevágási helyének (becsatlakozási pontjának) meghatározásakor a következőket kell figyelembe vennünk. A lapka helyét mindig az elülső fül, és ne az orrcsúcs helyzetéhez tervezzük, tehát pl. küsz típusú test esetében a lapkát is hátrébb kell vinnünk. Optimális súlyozás és az elülső fül megfelelő helyzete mellett is előfordulhat, hogy ha a lapka túl közel kerül a fülhöz, akkor a wobbler erősen billegni fog, illetve gyorsabb vontatás esetén ki is fordulhat és elveszti a ritmust (ez a kifordulás nem ugyanaz, mint a valamelyik irányba történő kitérés, vagy más néven oldalazás). Ilyenkor a veretés „erőssége” is lecsökkenhet, és a wobbler gyengébb rezgéseket kelt a vízben. Viszont a mozgás „látványosabb” és ez a mozgás igen lassú vontatás esetén is létrejön, amit állóvízen vagy belassult folyóvízen, illetve egyes „lusta” halfajok esetében jól kihasználhatunk. Ha viszont a lapka túlságosan távolra kerül az elülső fültől, akkor a wobbler kevésbé fog billegni, és ennek ugyanúgy rossz hatása lesz a veretésre. Szélsőséges esetben be sem indul a veretés, olyan, mintha egy darab fát húznánk a vízben (nyílhal effektus). Én sajna a kezdetekben beleestem ezekbe a hibákba. Viszont a csökkentett veretést ki is használhatjuk az erősen túlsúlyozott, nagy sebességgel vontatható típusoknál, ami jól jöhet, pl. távol rabló balinok esetében. Optimális esetben a billegés és a veretés összhangban van, és ezt a botspiccen érezhetjük leginkább. Gyorsuló bevontatás esetén a wobbler veretési frekvenciája és rezgéskeltése arányosan nő, de nem billeg jobban, és legfőképp nem fordul ki. A lapka és az elülső fül helyzetét egyébként elleshetjük a gyári típusokról, ez jár a legkevesebb fejtöréssel, ezért kezdetben mindenképp ezt ajánlanám. Tapasztalataim szerint a hagyományos, alsó állású lapka alakja, szöge, illetve mérete, valamint az, hogy van-e rajta mélyedés, horony, stb., kevésbé befolyásolja a mozgást. Mindezek persze csak akkor igazak, ha a wobbler súlyozása megfelelő. Szerencsére a súlyozást utólag jól össze tudjuk hangolni a lapkával és az elülső fül helyzetével.
Hosszú terelőlapka
Ez a lapkatípus a mélyretörő wobblerek lapkája. Legfontosabb jellemzője, hogy az elülső wobblerfül 1-2 cm-re kiáll a wobblertestből, magában a lapkában helyezkedik el, illetve egybeesik a lapka síkjával. Ennél a típusnál egyébként fordított a helyzet, a fül helyzetét fogja majd meghatározni a lapka. Hosszú terelőlapka esetében a korábbiakban említett összefüggések már nem igazak, ugyanis a lapkában elhelyezett fülön keresztül teljesen másképp hatnak az erők a wobblertestre. A húzóerő és a lapka közegellenállásából adódó kitérítő erő hatásvonalainak egymáshoz viszonyított helyzete attól függ, hogy a fül hol helyezkedik el a lapkában. Erre még az is rájátszik, hogy a hosszú lapka miatt a wobbler némileg „orra is bukik” vontatás közben. Tapasztalataim szerint a hosszú terelőlapkánál már fontos a wobbler elméleti középvonalához viszonyított szög (alfa), és természetesen a lapka hossza is, mégis azt kell mondanom, hogy ennél a lapkatípusnál is az elülső fül helyzete (a1 / a2 viszony) fogja meghatározni a mozgást és a mélyretörés mértékét is.
Alapjában véve igaz, hogy minél hosszabb egy terelőlapka (itt nevezhetjük nyelvnek is), annál inkább lesz mélyretörő a fahal, de nem mindegy, hogy az elülső wobblerfül mennyire nyúlik ki wobblertestből, kvázi hol helyezkedik el a lapka síkján belül (a1 / a2 viszony). Ha túlságosan kinyúlik, az ronthatja a mélyretörést, és akár felszínivé is válhat a fahal, ugyanakkor rontja a veretést is. Ha túlságosan kicsi a kiállás, akkor a veretés erőssége megnő ugyan, és a wobbler mélyretörő jellege erősödik, de nagyon megnőhet a billegés is, és emiatt nagyon nehéz lesz kiegyensúlyozni: a legkisebb aszimmetria esetén is oldalazni fog valamelyik irányban, illetve kibillen és elveszti a ritmust. Ebben az esetben a wobbler szinte orra bukik vontatás közben.
Érdekes módon a hosszú terelőlapkás modellek így vagy úgy, de szinte mindig veretnek valahogy, sokszor inkább a „túlveretés” jelent problémát, ami természetellenes, „rángató” mozgásban, nagyobb sebességnél pedig kifordulásban nyilvánul meg.
A hosszú terelőlapka helyzetét (becsatlakozási pontját a wobblertestbe) elsősorban az elméleti középvonalhoz viszonyított szöge (alfa) határozza meg. Ez a szög durván 0 és 30 fok között mozoghat, ennél ritkán nagyobb, negatív szög pedig egyáltalán nem lehet. Ha az alkalmazni kívánt szög nulla, tehát a lapka iránya egybeesik a wobbler elméleti középvonalának irányával, vagy ha nem is nulla, de igen kicsi, akkor a bevágást megejthetjük az orrcsúcsból kiindulva. Ha viszont ez a szög nagyobb mértékű, a bemetszés helyét el kell néhány milliméterrel tolnunk a has irányába. Ennek oka csupán csak az, hogy nagyobb szög esetén egyszerűen nem maradna anyagvastagság (hús) a lapka feletti oldalon. A 0 fokos szöggel rendelkező hosszú terelőlapkás modellekre a rövid testhossz, illetve az ehhez viszonyított erősen duci, tömzsi fejrész a jellemző. Ezzel szemben a 30 fokhoz közelítő lapkaszög a kevésbé tömzsi, hosszúkás típusok jellemvonása. A hosszú, nyúlánk testű wobblereket viszont már nehezebben lehet a hosszú terelőlapkával mozgásra bírni, ezért ezeknél inkább a hagyományos, alsó állású vagy tört lapkát válasszunk.
Kifli alakú, illetve egyéb, erősen „görbülő” wobblerek esetében a fentiek nem teljesen igazak, mert az elméleti középvonal iránya nehezen behatárolható. Ilyenkor a fejrész képzeletbeli középvonalát kell alapul venni, és ehhez tervezni a lapka szögét, de ilyen alak esetén már nem célszerű a szöget 10-15 fok fölé vinni.
A hosszú terelőlapkás modelleknél a lapka lehet enyhén lefelé hajló ívű, azaz lefelé görbülő (ellentétben az ábrán látható egyenes lapkával), ilyenkor egy hangyányival kisebbre vegyük az eredetileg betervezett lapkaszöget.
Tört lapka
Ez a lapkatípus a közepesen mélyretörő wobblerek lapkája. Legfontosabb jellemzője, hogy a lapka egy vagy több helyen éles szögben meg van törve, és hogy az elülső wobblerfül a törés előtti lapkasíkkal esik egybe. Az elülső wobblerfül csak annyira áll ki a testből, mint a hagyományos terelőlapkás modelleknél, és a lapka első törése az orrcsúcsban vagy kicsivel alatta van. A becsatlakozási pontot csak akkor érdemes az orrcsúcsba tervezni, ha a wobbler teste nagyjából szimmetrikus az elméleti középvonalhoz viszonyítva. Ha kismértékben is, de felcsapott az orr (lsd. küsz típus) akkor már lejjebb kell vinni az elülső fület. A kísérletezéseim során rájöttem, hogy a lapka becsatlakozási pontját (és ezzel az elülső fül pozícióját) egyébként is érdemes az orrcsúcs alá vinni 2-3 mm-rel, mert így nagyobb mértékű súlyozás esetén is jól veret majd a wobbler, és ezáltal messzebbre tudjuk eldobni, továbbá tudunk süllyedő, illetve lebegő modelleket is kreálni. Alapjában véve a tört lapkás modelleknél is igazak a hagyományos alsó állású lapka esetében ismertetett erőviszonyok. Ha túl magasan van a fül és ezáltal a húzóerő hatásvonala is, akkor a wobbler túlságosan „keljfeljancsiként” viselkedik, és nem akar kibilleni függőleges helyzetéből, ergo nem vagy alig veret. Korábban próbálkoztam kiálló füllel is, de a tört lapkás modelleknél ez nem nagyon vált be.
Tört lapkák esetében a lapka hosszával és a törések szögeivel nem nagyon kísérletezgettem, hanem próbáltam tartani a gyári típusoknál is alkalmazott arányokat. Ha valamiért mégse veretne jól a wobbler, lehet még operálni a lapka a1-gyel jelölt hosszméretével, de tapasztalataim szerint a lapka kialakítása kevésbé befolyásolja a mozgást. Amire oda kell figyelni, az a lapka első megtörésének helye, ez mindig a becsatlakozási pontban, vagy hozzá nagyon közel legyen. A lapka az elméleti középvonallal párhuzamosan, tehát 0 fokos szögben induljon a testből, majd közel 90 fokos szögben törjön meg (alfa = 70-85 fok) az orrcsúccsal egyvonalban. A második törés szögét (béta) úgy határozzuk meg, hogy a lapka vége (a2 szakasz) kb. 10-15 fokos szöget zárjon be az elméleti középvonallal (béta = 110-120 fok). Az a1 illetve a2 hosszakat, ahogy említettem, a gyári típusok alapján arányosítsuk. Ha ezeket a szabályokat betartjuk, nem lehet gondunk a tört lapkákkal (sem).
A két helyen megtört lapkát a tömzsibb, magasabb hátú testű modellekhez célszerű használni, de nekem már sikerült igen jó mozgást elérni hagyományos és egyéb nyúlánk testű modellekkel is. A rövid testű, erősen duci típusokhoz viszont hosszú vagy alsó állású lapkát tervezzünk. A kétszer tört lapkás modellek mérsékelten mélyretörő voltuk miatt kiválók az éjszakai süllőzéshez, harcsázáshoz. Az egy helyen megtört lapkát a hosszúkásabb formájú, nyúlánk testekhez használhatjuk nagyobb mélység elérésének igénye esetén. Tévedés ne essék, ettől még nem lesz mélyretörő a fahalunk, de egy-két méterre már „lenézhetünk” vele.
Ezt a lapkatípust ritkábban alkalmazom, általában a kétszer tört lapkákat részesítem előnyben. Az egyszer tört lapkák estében a lapkaszöget némileg kisebbre válasszuk (alfa = 60-75 fok), mint a kétszer tört lapkák esetében.
Véleményem szerint e három alap-lapkatípus minden testhez alkalmazható. Kisebb-nagyobb átfedésekkel lehet próbálkozni, pl. enyhén megtört hosszú, vagy alsó állású lapka, de a kísérletezést inkább a lapkák alakjára korlátozzuk. Ha eldöntöttük, hogy milyen lapkatípust, és ehhez milyen lapkaszöget akarunk, akkor ehhez mérten kell kijelölnünk a lapka becsatlakozási pontját. A lapka helyének bevágása után már nem sok mozgásterünk marad a lapkatípust illetően, így alaposan gondoljuk át, hogy mit is szeretnénk.
A következő részben rátérünk a lapkagyártás gyakorlatára.
Sulyok Sándor
Fotók, ábrák: saját forrásból
