A Haldorádó horgászportálon található írások számát tekintve a rablóhalas horgászathoz kapcsolódó cikkek kisebbségben vannak. Véleményem szerint ennek egyik oka az lehet, hogy hazánkban a legnépszerűbb horgászhalak számára állított képzeletbeli dobogó legfelső fokán a ponty úszkál. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ragadozó halaink közül még dobogós helyezett sincs. Írásommal szeretnék az arányon egy picit javítani, és megosztani pár történetet, tapasztalatot, amelyek talán a kezdő pergetők számára hasznosak lehetnek.
Ne gondolja senki, hogy egy vérbeli profi fogja itt „megmondani a frankót”. Épp ellenkezőleg. Magam is a kezdők közé tartozom, ezért gondolom, hogy még elég frissek azok az események, amelyek emlékezetesek ahhoz, hogy tanuljak belőlük, és így másoknak is segítsek vele. Mert hogyan is szól a bölcs mondás? Okos ember a másik hibájából tanul.
Amikor az egyik ismerősöm megismertetett a horgászattal, a közelünkben található holtágra jártunk, ott lettem „beoltva”. Ekkor még én is csak a békéshalakat üldöztem, de közben sokszor láttam a hajnali-reggeli órákban „felrobbanni” a vizet, és nagyon érdekelt, hogy ki volt a tettes. „Balin”,- mondták a többiek, és úgy beszéltek róla, mint valami természetfeletti lényről, akit soha nem lehet megfogni. Persze ahogy érdeklődőbb és tapasztaltabb lettem, kiderült, hogy erről szó sincs, csak arrafelé a hagyományos „dióverős” fenekezés a sláger még a mai napig is, és ezeknek a horgászoknak a ponty meg a keszeg a hal. Meg persze a törpeharcsa, mert abból aztán nem volt hiány. Szó sincs arról, hogy emiatt ferde szemmel néztem rájuk, csak engem más is érdekelt. Olyan helyet kellett keresnem, ahol lehetett pergetni. Persze az előbb említett helyen sem volt tiltva, de attól még a többieket zavarta volna, ha egy pár focipályányi területen Ahab kapitány elkezdi csapkodni a vizet azért, hogy elfogja Moby Dicket. Mivel mindez egy tiszai holtágon történt, nem nehéz kitalálni, hogy a következő évben - és azóta mindig - a területi engedélyemen a „Tisza folyó” felirat szerepel.
Valamennyire azért itt is korlátozottak a lehetőségeim, mert nem csónakból, hanem partról dobálok. Ennek egyik oka az úszástudományom, pontosabban annak hiánya. Bár idén már csábítottak csónakba - és el is gondolkoztam rajta -, hiába a mentőmellény vagy a többiek győzködése arról, hogy mennyire nehéz a vízbe esni, egyelőre tartom magam és nem engedek a „csábításnak”.
Az a hír járja, hogy a balin mindent lát, és nagyon gyors ragadozó. Történt, hogy tavaly októberben pár napig szinte nyárias volt az idő. Nekem se kellett több, telefon a havernak, és irány a folyó. A környékünkön van egy népszerű balinos (sőt, mondhatom, ragadozós) pálya, ahová elég sokan járnak, ám amikor kimentünk, még alig voltak, és később is csak pár ember jött. Az egyikük még teljesen kezdő volt a balinozásban, így nagyon lelkesen magyaráztam első „tanítványomnak”, ő pedig hasonló lelkesedéssel figyelte a „mestert”. Számára a ragadozó halat elsősorban a csuka jelentette, így aztán nagyon rácsodálkozott, amikor azt mondtam neki, hogy felejtse el a drótelőkét, mert a balin elég rafinált, könnyen gyanút fog. Úgy is tett. Kérdezte, hogy gumihal, twister, villantó, wobbler? Én főleg 5-7 cm-es fahalakkal szoktam balinra dobálni, így egy kisebb wobblert javasoltam neki. Olyan 30 méterre horgásztunk egymástól. Fél óra telhetett el, amikor jött büszkén segítségért, mert nem volt nála mérőszalag, és nem tudta lemérni élete első balinját. Kiló körüli lehetett. Nem nagy, de elsőnek tökéletes. Persze én is örültem, mert mégiscsak tőlem kapott tanácsot. „Mire jött?”, kérdeztem. A válasz addigi „tanári” pályámat lenullázta: „Gumihal, drótelőkén”. Valószínűleg a szavahihetőségemet elveszítettem nála. Persze mondanom se kell, hogy mi eközben nem fogtunk halat. Azt is mondhatnánk, hogy véletlen volt, de azóta nekem is sikerült már drótelőkére akasztott villantóval balint fogni. Az a közös a két esetben, hogy ősszel történtek. Talán amiatt van, hogy ilyenkor készül a balin a szűkösebb időkre, és kevésbé válogatós? Biztos van olyan, aki ezt nálam jobban tudja, részemről ez csak egy tipp. Azt is mondják, hogy fonott zsinórt sem célszerű használni, mégis van olyan ismerősöm, aki kizárólag azzal perget, és fogja a balint.
Az ólmos-legyes és a wobbleres pergetés közül én az utóbbit preferálom. Még úgy is, hogy barátom eddigi legnagyobb balinját - ami 3,5 kg volt - balinólommal csapta be. Talán azért is maradok a kishalat utánzó módszernél, mert első sikereimet azzal értem el.
Teljesen kezdőként eszem ágában sem volt több ezer forintot kiadni a márkás műcsalikért, így az úgynevezett „noname” kínálatból válogattam. Persze ezek között is akad olyan, amelyik fogós, de tapasztalataim szerint nagy többségük csalódást okoz. Elég kellemetlen, amikor a bevontatáskor derül ki, hogy mozgása még közelében sem jár a vele szemben támasztott követelményeknek. Nem is beszélve arról, hogy bizony az esetek többségében a kulcskarikák és a horgok is cserére szorulnak, így mire minden tuning eljárást számításba veszünk, arra fogunk jutni, hogy mégiscsak érdemesebb megvenni a drágábbat. Igaz, hogy a beszakításuk fájó pillanat, de el kell fogadni, hogy a pergetésnél ez előfordulhat. A fent leírtakat megcáfolandó, hogy az egyik legfogósabb wobblerem a pár száz forintos kategóriából került ki. Egy közös horgászat során kölcsönadtam, és akkor is bizonyított. Ma már sajnos a Tisza az otthona, és már sehol nem lehet kapni.
Mindig voltak favorizált csalijaim, és úgy gondolom, hogy ezután is lesznek. Főleg a velük elért sikerek miatt válnak kedvenccé. Egy gyakorlott pergető már ránézésre megmondja, hogy milyen típusjelzésű wobblerről van szó. Én egyelőre még nem tartozom közéjük, ezért amikor egy általam jónak vélt darabot csatasorba állítok, elrakom a dobozát, mert ha beszakad vagy esetleg egy ellenfél magáévá teszi, ez megkönnyíti a csali újbóli beszerzését. Ilyen csali számomra a híres finn gyártó egyik darabja. Fogtam már vele szinte mindent: süllőt, harcsát, balint, sőt még busát is szabályosan szájba akadva. Ami még inkább kedvessé teszi számomra, hogy 5-6 éve horgászom vele, és eddig még nem szakítottam be sehol, bár volt már, hogy nagyon közel álltam a tragédiához. Lehet, hogy megérdemelné a nyugdíjazását?
Idén tavasszal egy nagyobb testvérrel bővült a „család”. Utána akartam járni, hogy igaz-e a mondás, miszerint kis csali - kis hal, nagy csali - nagy hal.
Az első bevetésen kiderült, hogy elődjéhez híven ő is tud valamit. Elég korán kellett ébrednem ahhoz, hogy fogósságát bebizonyíthassa. Hajnal kettő körül már a vízre is pottyant, és közepes tempójú, meg-megállított vontatásra megkezdte csalogató táncát. Az idő borongós volt, a hőmérséklet már kellemes, a parton rajtam kívül pedig egy lélek sem horgászott. Csak a közeli arborétum madarainak énekét lehetett hallani. Már ezért megérte korán kelni. Éreztem a boton, ahogy rázza magát a wobbler, és közben az járt a fejemben, hogy vajon úgy tekerem-e az orsó karját, ahogy azt kell, vagy esetleg változtatni kell a bevontatás technikáján? A válaszra nem kellett sokáig várni. Szűk félóra telhetett el, amikor a tekerés ritmusa megszakadt, és a táncoló műcsalinak nem mindennapi partnere akadt. Legalábbis számomra nem volt mindennapi, mert ilyet eddig még nem éreztem. Persze gondoltam, hogy harcsa van a horgon, de tudtam, hogy még ha nem is túl nagy, számomra eddig ez a legnagyobb. Amikor megláttam kígyózó testét a vízben, meg is bizonyosodtam róla. Ilyenkor többnyire arra gondolok, hogy csak el ne menjen, emiatt izgatottá válok, ami nem jó, mert az ember így hajlamos a kapkodásra. Érdekes módon ebben az esetben ez elmaradt, ami nem baj, mert így legalább teljes nyugalommal tudtam kezelni a harcsa menekülés érdekében tett próbálkozásait. Szerencsére a hátsó horog stabilan ült a szája szélében, ami szintén hozzásegített a sikerhez. Végül bő ötperces fárasztás után sikerült kiemelni. A szabadon álló horog miatt - ha van rá lehetőség - kerülöm a kézzel történő kiemelést. Számtalan képet és videót láttam már szerencsétlenül járt horgászokról, nem akarok a sorsukra jutni.
Még dobáltam egy kicsit, majd elgondolkodva azon, hogy fél óra elteltével egy ilyen ajándékot kaptam, összepakoltam és hazamentem. Ne legyen az ember telhetetlen! Majd máskor hátha ismét szerencsém lesz. Összegzésül annyit mondhatok, hogy sokszor a kitartás is sokat számít. Rengeteg olyan horgászat van a hátam mögött, ami jóval kevesebb sikerrel, sőt nulla eredménnyel zárult. Na meg persze ne felejtsük el a szerencsét se! Természetesen sokszor maga a horgász is tehet a szerencséje érdekében. Gondolok itt a helyszínre, az időpontra, a módszerre, a felszerelésre, és ki tudja, még mennyi apróságon múlik a siker vagy épp a sikertelenség. Hozzáteszem, hogy amilyen jól indult számomra a 2014-es év, a folytatás eddig még az ellenkezőjét mutatja. Lehet, hogy az áprilisi „ajándékomnak” ez az ára? Majd kiderül…
Írta: Lázár Szabolcs (sancho76)
Fotók: Lázár Anikó, Lázár Szabolcs
