Az idei nyáron nagyon süketté vált a Tisza, és a Bodrog sem feltétlenül úgy muzsikált, ahogy azt én szerettem volna. Szennyezés jelei mutatkoztak mindkét szeretett folyómon, és akármelyik ismerősömmel beszéltem, mindenki csak panaszkodott, hogy valamiért nem lehet rajtuk halat fogni. A rossz fogási esélyek miatt nyár végén úgy éreztem, hogy a folyóvízi csónakos horgászat helyett inkább parti cserkelő pergetéssel kellene próbálkoznom egy kisebb folyón vagy csatornán. Mivel balinokat és süllőket fogtam már sokat idén, UL pergető botot ragadtam és az óvatos domolykók nyomába eredtem.
Helyszínnek a Kesznyéten község közelében található vízerőmű alvíz-csatornáját választottam. Legutóbb májusban horgásztunk ezen a gyorsfolyású kis csatornán. Akkor a balinok és a süllők voltak a célhalaink, így nagyobb wobblerekkel, illetve gumihalakkal próbálkoztunk legfőképp. Már akkor feltűnt, hogy jó domolykóállománya is van ennek a víznek, hiszen a nagyobb, balinoknak szánt műhalakkal két testes domit is sikerült becsapnunk. Természetesen a tilalomban nem akartuk zavarni őket, így akkor nagyobb gumikra váltottunk, hogy teljesen kikerüljük a csodás domikat, de azt eldöntöttem, hogy nyáron mindenképp visszatérek majd UL pergetni is egy kicsit, amikor célzottan ezeket az óvatos halakat fogom majd kergetni.
Sajnos a nyár java nagyon gyorsan elrepült, csupán augusztus legvégén döbbentem rá, hogy nekem még van egy kis dolgom a kesznyéteni domolykókkal. Így a kánikulai UL pecát egy késő nyári, vagy inkább ősz eleji domolykózásra cseréltem. Első ízben Riczu Roli barátommal „szaladtunk” le Kesznyétenre egy rövidke délelőtti pergetés erejéig, és ekkor 3 csodás domolykót is sikerült fognunk, melyek mind megközelítették vagy talán kicsit meg is haladták a kilós súlyhatárt. Ez már megsüvegelendőnek számít. Sajnos azonban egy képet sem készítettünk róluk, mivel szerettük volna kímélni a halakat és minél hamarabb elengedni őket.
Az első horgászat sikerességén felbuzdulva, másnap egész napos pergetést terveztem. Hajnali 3 órakor indultam el Tokajból, és még a világosodás előtt meg is érkeztem a Kesznyéteni Vízerőmű telep melletti biztonsági őrház elé. Igyekeztem minél gyorsabban engedélyt váltani, ami nem volt túl könnyű, mivel a szolgálatban lévő őr kicsit álmosabb és lassabb is volt a szokásosnál.
Végül azért egész jó időben érkeztem meg a kis csatorna partjára; éppen elcsíptem a fényváltás kedvező időszakát. Nagyon „élt” a vízfelszín. Már az előző napon is tapasztaltam, hogy az ottani halak (is) nagyon aktívak közvetlenül a napkelte előtt.
Gyorsan összeraktam UL felszerelésem, ami ezúttal a következőképp nézett ki. A botom egy 198 cm hosszú 0,5-7 gramm dobósúlyú Nevis Artemis UL pálca volt, amit már a bodrogi vörösszárnyú keszegek, jászok horgászata során is nagyon megszerettem. Rá egy Nevis Ryos 3000 orsót tettem. Erre a méretre csak a hosszabb dobások elérése miatt volt szükség. Az orsó dobjára 0,08 mm-es nanofil zsinór volt feltekercselve, mely elé közel egy teljes méternyi 0,17 mm-es fluorocarbon előkét kötöttem.
A domolykópergetésnél fontos, hogy igyekezzünk láthatatlanok lenni a parton. Sokan nem is gondolnák, hogy mennyire jól lát ez a halfajunk, valamint hogy mennyire óvatos is valójában. Meggyőződésem, hogy a domolykópergetés alapja, hogy ne viseljünk rikító ruházatot, a kiszemelt helyet halkan és kimérten közelítsük meg, illetve mozogjunk csendesen és lassan a parton. Nem túlzás az sem, ha leguggolunk vagy a magasra nőtt növények, bokrok között szó szerint „megbújunk”.
Megfigyeltem, hogy a hajnali órákban valamivel óvatlanabbak a halak, és értelemszerűen kevésbé is látnak. Viszont ekkor is nagyon figyelik a felszínt és leszedegetik a vízre hulló rovarokat. Éppen ezért előszeretettel kezdek felszíni bogárimitációkkal ilyenkor, hiszen a kora reggeli gyenge fényviszonyok mellett könnyebb becsapni az egyébként elképesztően óvatos domolykókat, és fantasztikus látvány, ahogy egy domi leszedi a felszínről a csalimat.
Akcióm adódott is bőven, sajnos azonban nem sikerült megakasztanom a felszínen táplálkozó halakat. Az idő gyorsan haladt, lassan megszűnt a derengő szürkület, és egyre több fény szűrődött be a víz alá is. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy kicsit lentebb felkínálni a csalim. Lekerültek a felszíni bogarak a palettáról és apró crankbaitekkel folytattam a cserkelő pergetést. Hamar akadt is egy jó kapásom. A szigorú rávágást és sportos ellenállást tanúsító hal azonban nem várt meglepetés volt, ugyanis egy nagy karikakeszeg előzte be a domolykókat.
Megcsodáltam a zömök, testes, ragadozó keszeget, majd visszaengedtem és folytattam a domik kergetését. Időközben megengedték a vizet az erőműnél, így rövid idő alatt sokszorosára nőtt a sodrás, és megemelkedett a vízszint. Ezek után a domolykókat már csak közvetlenül a part menti sávban érdemes keresgélni, az árnyékot adó bokrok lombjai alatt, illetve a nagyobb akadók mögött.
Egyre inkább kirajzolódott bennem, hogy ez a nap nem olyan lesz, mint az előző. A halak nagyon óvatoskodóak voltak aznap; nehéz volt kapást kicsikarnom, és ha sikerült is, vagy nem akadtak meg, vagy rövid idő alatt lemaradtak. Hiába sorakoztattam fel jobbnál jobb domolykós csalijaimat, hiába váltogattam a fogósnak gondolt színeket és variáltam a bevontatási technikákat, a domik nem reagáltak pozitívan semmilyen megoldásra.
A halak étvágyát valószínűleg az zavarta, hogy komoly hidegfronti hatás volt; nyugat felől zivatarokkal közelített felénk egy hidegfront, aminek előjeleit én is éreztem később a nap folyamán, ahogy egyre fentebb kúszott a nap az égen. Nagyon fülledt, forró, légmozgásmentes idő alakult ki. Azonban az egyértelműen kedvezőtlen időjárási viszonyok, illetve a sok rontott kapás ellenére sem akartam feladni eredeti tervemet - csak azért is domolykót szerettem volna fogni. Végül megtört a jég!
Az egyik bokorra hajló fát már alul-felül megdobáltam alaposan, de úgy éreztem, hogy van még ott keresnivalóm. Több csalit is elhúztam előtte, de végül egy 4,5 cm-es Spro Power Catcher Plus Dopey-Crank wobblerrel tudtam becsapni egy kisebb domolykót. A fa fölé dobtam az egészen nagynak mondható csalit, majd szépen beúsztattam a fa alá, és csak ott indítottam meg a bevontatást. Ezt a műhalat már nem tudták kikerülni a bokrok alatt lapuló halak; az egyik tapasztalatlan kis domi megütötte, és oda is ragadt az éles horogra.
Több halat nem adott a hely, így továbbmentem. Elindultam a parton az erőmű felé abban bízva, hogy talán közvetlenül a zúgó előtt találok táplálkozásra hajlamos halakat. Mire az erőmű közelébe értem, már tikkasztó kánikula lett.
Az erőmű közvetlen közelében, 50 méteren belül tilos horgászni, ezt tábla is jelzi. Én is próbálkoztam úgy helyezkedni, hogy pont a túlparton lévő tábla vonalában álljak. Itt a csatorna egy kicsit összeszűkül, majd újra szélesedni kezd. Erről a helyről kényelmesen meg tudtam dobni a túlparti kövek előtti visszaforgót, illetve azon az oldalon, ahol én álltam, hosszan el tudtam dobni a parttal párhuzamosan a bokrok előtt.
Ha új helyre érkezem, elsőnek mindig megállok a víztől távolabb, és onnan a parthoz közeli területeket dobálom meg először. Ez ugyanazért fontos, mint parti csukapergetés esetén. A domolykók teljesen a partszélben tartózkodnak ilyenkor, és nagy valószínűséggel azelőtt a horgászhely előtt is lehet hal, ahová le akarunk állni dobálni. Ha csak lecsörtetünk, elriasztjuk a halakat a lábunk alól. Ha azonban először távolabbról bepottyantjuk a csalit és két-három rövid dobással átfésüljük a közeli vízterületet, akkor lehet, hogy hamarabb halas lesz a kezünk.
Ezek a tapogató dobások arra is jók, hogy felmérjük, mekkorát tudunk dobni. A sok helyváltoztatás közben gyakran cserélek csalit, a különböző wobblerek súlya pedig eltérhet, és így a dobhatóságuk is teljesen különböző. Ugyanakkor a csatorna szélessége is változó, hol kiszélesedik, hol beszűkül. A part menti és vízbe dőlt fák is befolyásolják azt, hogy mekkora lendítőerőre van szükségem a jó domis tartózkodási helyek pontos meghorgászásához. Először mindig kisebbeket lendítek, hiszen szeretném felmérni, hogy a csalit milyen messzire tudom dobni.
A pontos dobások fontossága ezen a napon is bebizonyosodott. Az erőteljes sodrás teljesen kiszorította a halakat a partszélbe, és ott is gyakran a magasabb kövek, akadók mögött sorakoztak fel, ahol a víz alatti tereptárgyon megtört az erőteljes víznyomás. Ha pontosan sikerült megdobnom a part szélét, akkor joggal számíthattam kapásra.
A csali vízbe érkezése egy nagyon fontos kulcsinger domolykózáskor. Mivel halunk sekély vízben tartózkodik, jól lát, figyeli a felszínt, és előszeretettel fogyaszt minden vízbe hulló táplálékot - nemcsak bogarakat, de egereket is például -, egyértelmű, hogy tudatosan alapozhatunk erre a táplálkozási szokására, valamint ki is használhatjuk ezt. Olyan wobblereket kell választanunk, amik kicsik, jól dobhatók, nem járnak túl mélyen és még a csobbanásuk is „hiteles”.
A csalit célszerű a vízbe érkezés előtt megállítani, pont úgy, mint harcsázáskor. Persze ennek elsajátításához kell némi gyakorlat. Valójában akkorát kell lendítenünk, ami már nagy lenne, és a parton landolna, így azt megállítva pont a part elé tudjuk tenni csalinkat. A wobbler csobbanása így sokkal kisebb, sokkal szelídebb lesz; gyakorlatilag nem vízbe csapódik, mint egy lövedék, hanem szinte vízre tesszük azt.
Számomra nagyon jól beváltak a Spro Ikiru Mini Crank wobblerek. Ezek a kis műhalak kellően jól dobhatók, nem okoz gondot velük a csali pontos helyre juttatása sem, és jól bírják az erőteljes sodrást is. A parttal párhuzamosan dobva elég volt csak megállítanom a wobblert, a többit elvégezte a csali. A sodrás szépen kidolgozta a bokrok alá, ott pedig nemcsak egy helyben veretett, hanem váratlan kitéréseket produkált, amire még a passzív halak is elcsábultak.
Az első domi a túlpartról érkezett, de még mindig nem az a méret volt, amiért mentem. Aztán a parttal párhuzamosan dobott csalival becsaptam még kettő kisebbet, majd végül egy szebbecskét is. Ez utóbbi lett végül a nap legnagyobb domolykója. Sajnos meg sem közelítette azt a méretet, amiket előző nap fogtunk, vagy amik tavasszal megleptek minket süllőzés és balinozás közben, de ő már szépen megdolgoztatta az UL felszerelést az erős sodrásban. Egy vaskos, rendkívül zömök, csodás színekben pompázó domolykó örvendeztetett meg fáradozásaimért cserébe.
Aztán távoli dörgések hangjára lettem figyelmes. Egy csúnya, sötét felhő közeledett felénk, ami intenzíven szórta magából a villámokat. Elért minket az a zivatarlánc, amiről az előrejelzések szóltak, és ami egész nap erőteljesen éreztette közeledtét. Tudtam, hogy idő előtt be kell fejeznem a horgászatot. Ugyan az este még messze volt, de a zivatar nem akarta megvárni a horgászidő végét, így kora délután le kellett tennem a „fegyverem”.
Még utolsó halként fogtam egy kisebb karikakeszeget, így ugyanazzal a halfajjal búcsúztatott a kis csatorna, amivel hajnalban köszöntött. Habár ez a keszeg jóval kisebb volt reggeli fajtársánál, végül is szépen lezárta ezt a rendkívül nehéz horgásznapot. Egészen biztos vagyok benne, hogy a betörő hidegfront miatt nem voltak étvágyuknál aznap a nagyobb domik. Kissé keserű szájízzel pakoltam össze és ültem kocsiba, miközben már csapkodott is a hűvös, nyárvégi eső. Mire végeztem, le is szakadt rám az ég, de szerencsére ezt a jelenséget már a kocsiból figyelhettem. Hazafelé vettem az irányt, szomorúan, kicsit csalódottan, de jólesően fáradtan, azzal a kellemes tudattal, hogy végül is mindent megtettem. Talán legközelebb nagyobb szerencsém lesz az öreg, tapasztalt domikkal is.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Takács Péter és Szalai Gábor László
