Sárga riasztás, vörös riasztás – azt hiszem, bőven hallhattuk az utóbbi időben a médiában ezeket a kifejezéseket, melyek zömében a következő szavakkal párosultak: viharos erejű szél, jégeső, zivatar… Ilyen helyzetben tervezzen az ember horgászatot :(
Gondolom, már senki nem lepődik meg, ha az idei nyáron a fenti szavakat hallja az időjárás-előrejelzők szájából. Nekem is jó pár horgászatomat tette már tönkre az időjárás, elég csak a legutóbbi esti harcsázásra gondolnom, amikor 3 órát ültünk a kocsiban a töltés tetején a vihar és az azzal társuló orkán erejű szél, szakadó eső végét várva. A cucc felét sikeresen lepakoltuk barátommal még a vihar előtt a csónakba, kezdve a 46 kilós motorral, így mindenképp vagy ki akartunk menni horgászni, vagy legalább a cuccokat épségben felhordani a csónakból. De ez egy másik sztori… amiről most lesz szó, az pár nappal később történt, egészen pontosan hajnali 5-kor egy telefonhívással kezdődött :)
„Szevasz, nem horgászol?”, jött a kérdés a telefonban, amikor is, mint írtam, 5 órakor megcsörrent a telefonom az ágyam mellett. Első pillanatban azt se tudtam, melyik bolygón vagyok, amikor felkeltem, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, kivel beszélek, és hogy még reggel van. „Halló…”, kezdtem a kommunikáció részemről meglehetősen nehezen induló fonalát boncolgatni. „Szevasz, nem horgászol?”, kérdezte horgászismerősöm. „Nem, alszom, vagyis aludtam.” „Egy giga nagy (sokkal csúnyább szavakkal kifejezve) fa borult a csónakjainkra Peti, ki tudsz jönni segíteni szabadítani, menteni a ladikokat?”
Hát, ez felnyitotta a szemem és 15 perccel később már a töltésen autóztam a „kikötő” felé. A látvány, mondhatni rémisztő volt, mert a kis lépcső, amit csináltunk, valamint a csónakokból semmi nem látszódott akkor, amikor megláttuk a hatalmas fűzfát, ami úgy döntött, enged a szél csábításának és fürdeni indul a Tiszába. Az már legkevésbé sem zavarta, hogy 5 csónak feküdt alatta a parton. Bumm, telibe rá mind az ötre.
Valami hihetetlen csodának köszönhető, hogy mindössze egyetlen csónakot nyomott úgy kompletten le a víz alá, és a többire csak felfeküdt. A legdurvább az volt, hogy egy kb. combvastagságú ág két csónak közé beszúródott olyan másfél (!) méter mélyen az iszapba. Ha az bármelyik ladikot eltalálja, azt ott helyben le is tartóztatta volna, az fix! A lényeg, hogy kb. 3 órás munkával megszabadítottuk a csónakokat a tehertől. Egy vihar kipipálva, megúsztuk…
Hogy ne induljon zökkenőmentesen a többi nap sem, három nappal később kora reggel ezúttal nem telefonra, hanem egy rövid sziréna-, illetve láncfűrész-hangra kellett kelni az újabb éjszakai vihar után. Ugyanis ezúttal nem a csónakokra, hanem a szomszéd bejáratára csomagolt rá a viharos erejű szél egy komolyabb fát. Ha már felkeltem, úgy döntöttem, irány a víz és egy kis dobálózás „valamire” – ami azért zömében balint szokott jelenteni.
El sem hittem, hogy van olyan nap ezen a nyáron, amikor épp nem fúj a szél… pláne az előző napok tükrében. Még csak nem is fodrozódott a Tisza, amikor bepakoltam a csónakba, hogy a halak üldözésére induljak.
A vízről, csónakból azonban tökéletesen látszódott a korábbi szeles napok nyoma, ugyanis a vízpart tele volt kitört, vízbe belerogyott, zömében fűzfákkal. Ezeknek a friss, természetes akadóknak azonban van egy nagyon áldásos tulajdonsága, mégpedig hogy környéküket hamar ellepik a snecik. Egyrészt, mert mögötte kisebb a sodrás, könnyebben tudnak „létezni”, másrészt – gondolom – a fa azért tele van mindenféle természetes táplálékkal, amik korábban a lomkoronáról bámultak lefelé, és nem terveztek a víz alá kerülni. Ha egy ilyen fát előszeretettel látogatnak az apró halak, a vízi McDrive-ra hamar odaáll a ragadozó is, ami nappal főleg balinokból, illetve domolykókból áll. Este szerintem simán meglátogatja a süllő is, pláne, ha a fa alatt komoly vízréteg húzódik.
A másik terület, amit szeretek megdobni balinra, a kisebb-nagyobb homokpadok alsó és felső szélei akkor, ha ott egy-egy nagyobb bokor húzódik, ami hasonlóan működik, mint a frissen beborult fa. A harmadik terület a legnagyobb -> bárhol, ahol rabolni látom… :) Bár Murphy törvénye miatt a rablás gyakran pont azután következik be 1 másodperccel, amint eldobom más irányba a műcsalit.
Mivel utamba legelőször egy ilyen kis homokpad került, annak vallatásával kezdtem a horgászatot, ami igen hamar igazolta, hogy talán ma étvágyuknál lesznek a balinok, és nem késtem le a táplálkozásra szánt idő-intervallumukat.
Megfigyelhető volt idén ugyanis, hogy a balinok reggeli és esti kajálási dömpingje mintha eltolódott volna egy keveset. Sokkal korábban, akár hajnali 4 óra körül már lehetett nagy mennyiségű balinrablást hallani, látni, míg este már majdnem sötétben volt a legsűrűbb a rablások üteme, és nem akkor, amikor a nap elérte a horizontot. Mindenesetre furcsa. Ettől független tény, hogy ez a kis földcsík hamar halat adott.
Azt figyeltem meg, ha nincs az adott helynek valami különleges „vonzereje”, ami csapatostól csalná oda a ragadozókat, akkor egy területről maximum 2 balint tudok elcsípni, ezután érdemes továbbállni. Tehát egy ilyen földsáv – ami lehet, mondjuk 10 méter hosszú – alatta, felette bokorral ritkán tart tucatnyi kajára váró balint.
Más a helyzet a nagy akadóval tarkított, bedőlt fás részekkel, ahonnan (módszeresen végigdobva) ki lehet szedni 3-4 halat is. Nemegyszer fordult már elő az, hogy a megakasztott balint követték a haverjai és szinte nézték, hogy a „Gézuka” mit evett, amitől így rángatózik. Aztán a csónak közelében ezek kereket oldottak.
Pont ezért szoktam az ilyen területeket kívülről befelé haladva végigpásztázni dobásokkal, nem pedig a „bumm, be a közepére” stratégiával dobni. Így még az akadó széle mellett végighúzva kezdek, majd bedobok a megtörő sodrású területre, majd egyre bentebb, az akadó mögé. Az első vagy második dobás jó eséllyel ad halat, ha van az akadó mellett.
Aztán jöhetnek a kockázatosabb dobások, egyre bentebb, akár az ágak közé bepottyintva a műcsalit. Majd végül az akadó belső tövéhez is lehet dobni. Jó szolgálatot tesz ilyenkor egy polarizált szemüveg, amivel azonnal látjuk, hogy a beeső csalira van-e hal rámozdulás, akár balin, akár domi. Ugyanis gyakori meglepetés hal ilyenkor a domi, ami szintén kedveli (sőt) a beeső kis csalikat, bár a kicsi is relatív, mert éjszaka fogtunk már domit Rapala J13 wobblerrel is – csak tudnám, mit gondolt, mit kezd vele… mintha én egy komplett pulykát akarnék megenni.
Ami talán még jellemző ezekre a halakra, hogy a termetesebb egyedek mindig az 1-es vagy 2-es ágról jönnek, és nem a belső, sűrű szakaszokról. Gondolom, méretükből adódóan is könnyebben támadnak a nyílt víz sodrása miatt küszöket zavaró hatását kihasználva.
A régi, nem friss akadókat se szabad kihagyni a dobások sorából, hiszen, ha van egy jó étterem, oda mi is szívesen visszajárunk, így vannak ezzel a balinok is. Már messziről kiszúrtam ezt az akadót, pontosabban a hatalmas rablásokat, amik körülötte voltak. Aztán, amint a közelébe értem, elcsendesedett: rablást se láttam utána, ahogy sodródtam lefelé a folyón, hogy dobótávba érjen az akadó. Aztán az első dobásra, amit el tudtam mellette lőni hosszában, bumm, rá is csimpaszkodott a mélyben a balin. Ez egyben a nap legnagyobb hala is lett a maga 1,8 kg-os tömegével. Ami érdekesség volt, hogy egészen közel a csónakhoz jött a kapás, már csalódott is voltam, hogy simán elhúztam végig az akadó mellett és semmi, amikor végre rávágott. Meg is ijedtem, olyan erővel ütötte meg a műcsalit! Jó élmény volt!
